0914

Egy szép délután volt, mikor az emberek a nap utolsó óráját dolgozzák le, amikor a napköziből kiengedik a gyerekeket, amikor a családok újra egyé válnak, ekkor valaki várt.
Az erkélyen, egy fiú ácsorgott, kezében egy kávésbögre, mely fekete volt. Kávét ivott, és láthatóan várt valakit. Unalmában, vagy a folyamat közben, nézte, a galambokat, ahogy ide-oda szállnak a panelházak között. Nézte a fa mozgását, a szél zúgását s eközben megtanult várni. „Várni a legnehezebb a világon” és a megfelelő pillanatban cselekedni. Ebben a fiúban most talán az zajlik le, hogy várja azt a személyt, abból az irányból, amelyből ez a valaki már egyszer jött s el is ment. Vár, egy vörös hajú, zöldes-kékszemű lányt, aki mosolyog, aki boldog, aki boldoggá teszi, és inspirálja. A fiú vágyik arra a boldogságra, melyet a lány magából áraszt. A hihetetlen mágikus érzést, mely szíve közepéig hatol, amely harcol, aggyal, lélekkel egyaránt. Ezen a szép délutánon elkezdődött az a folyamat, melyben már csak a lelkek táncolhatnak egymással, a testek messze kerültek egymástól, s éppen ezért a lelkek még közelebb, még közelebb akarnak kerülni.
A közeli buszmegállóból hallatszik, ahogy megáll a busz, emberek szállnak le róla. A fiú figyeli, hogy jön-e Ő. Az agyában tudja, hogy a lány, abból az irányból, sőt semmilyen irányból nem fog jönni már. De ő csak várja. Várja, mert ha lelke a földre kerül, megfagy, mint az őszi rózsa az első fagyban. A fehérsége, átalakul a rózsának, elkezd rohadni, és az addigi szépség, elhervad. Ezzel a lélekkel is ez fog történni? Vagy egy csoda folytán mégis jönni fog a várva várt lány??? Megtanulta a fiú, hogy másokra ne alapozza az életét, mert mindenkitől csak a csalódást kapta. Sok közeli ismerősében csalódott, még az egészen közeliekben is.
A kávéja gőzölök, a szél játszadozik vele, a fiú, hírtelen lehunyta szemét, és a korlátnak dől. Ebben a pillanatban elképzelte a lányt, a mosolyát, a szeretetéhségét, a szemei ragyogását. Elképzelte a lányt, ahogy jön felé, azon az úton, ahol utoljára látta elmenni.
Csengettek. A fiú feltette magában a kérdést. Ki lehet ilyenkor? Az ajtó felé ment, és kinyitotta az ajtót. Egy levél volt az ajtó postaládájában. Valószínű a postás csengetett, csak sietnie kellett.
Bevitte a levelet. Odadobta a többi közé. Nem neki volt címezve, hanem annak akitől a bérli a lakást. Kiment ismét az erkélyre, kávéja még gőzölgött, és belekortyolt. A távolban látott egy lányt vörös hajjal. A szíve el kezdett hevesen dobogni, hogy hátha ő az. Furcsa gondolatok keringtek az agyában , de főleg a szívében „és háborogván emlékezett
az elcsöndesült szerelemre.