Nem választott akarat

Egy meggyújtatlan cigi lóg a számból, a kávém még csak csak gőzölög, a szívem már nem tudom, hogy dobog-e. A fő kérdésem, hogy tudom miért dobog?

Tegnap, egyedül éreztem magam. Egyszerűen szörnyű volt, hogy csak ültem a piros fotelemben, ami végeredményében nem is az enyém, hallgattam számomra ismeretlen ismerős zenéket, amit találtam a gépemen. Egy lányra gondoltam csak, aki iránt nem érezhetek semmit, aki iránt a szívem nem doboghat, aki ért, nem szólhat a lelkem.

„ Azt mondtad, menjek, ha vársz, és jössz, hogyha várlak, mert minket összekötnek fényes, kis szálak. Emlékszel, nevettünk, sírtunk, csak most volt ez, nem rég. Egy kis zugban meglapul ezernyi, színes emlék. Ha nem simulhat bőrömhöz a bőröd, Csak vigyázok rád, hadd legyek az őröd. Ha nem hagyod azt sem, hogy hozzád szóljak, csak engedd, hogy néha kicsit rád gondoljak. Ha a fényes szálakból semmi sem maradt, csak hadd üljek csöndben az ablakod alatt. Engedd, hogy egy dalban elrejtselek, de ne engedd, hogy elfelejtselek! Most meg kell, hogy mondjam, és erről beszélni kényes, az a sok kis szál már nem olyan fényes, pedig még megyek, ha vársz rám, hisz most volt ez nem rég. Egy kis zugban meglapul ezernyi színes emlék.”

A legnehezebb amellett, hogy vársz valakire, az az, hogy elfogadod a döntését, azt, hogy elfogadod, hogy az életben, nem te leszel a középpontja, azt, hogy nem Ő lesz az inspirálód. Pedig nekem Ő. Volt. Amikor már a világ nem értékeli az értéket, nem tudja egyáltalán az értéket, amikor a léptek már zajmentesek, amikor az érzések teljesen feleslegesek, amikor a lassúság, már bosszantó, amikor a kávé cukormentes, amikor a vihar, az esőcseppek felbosszantanak, ez a valós élet most. De kinek lelke hatalmas, annak nem ez az élet, a világ.

Én még sajnos hiszek olyan értékekben,mint a szeretet meg a hűség,de majd kinövöm.

Most egy fehér bárány felhőt nézek, ahogy terebélyesedik és egyre hal el, mert minél nagyobb lesz, annál jobban foszladozik.

Utazni szeretnék. Egy hosszú ideig tartó vonatozással hozzá menni, vele lenni, és még jobban megismerni, és csak vele lenni. Nem akarom megpecsételni egy vagy több érzéssel azt, amit nem kell , nem szabad érezni, felesleges lenne. Egy szóba nem akarok beletömni oly sok apró dolgot. Érzést, félelmet, boldogságot, örömöt, bánatot, azt, amikor kilépsz önmagadból, amikor valóban felszabadultan te lehetsz. Meginnék vele egy édes teát, majd órákat beszélgetnénk, sétálnánk.

Már régóta a szívemben van, féltem kinyitni azt, amit érzek, féltem attól, hogy valóban nem is kellek, féltem, mert jobb reményben tartani az érzéseket, mint tudni, hogy talán örökre nem lesz részed, nem leszel része.

Bekapcsoltam a Tv-t, és az otthonom volt benne. Az otthon, a kedvenc helyem is szerepelt rajta, a hegyen. Emlékszem, mennyit ültem ott, és még akarok ott ülni. Csak egyedül, néha feltölt, néha csak gondolkodok az életen, hogy másoknak látszatra sokkal jobb, persze tudom, hogy mindenkinek más, nekem is sok előnyöm van, másoknak is más, lehet, hogy vegyítve lenne igazán jó, másokból elvenni, másokhoz hozzá tenni.

A legnehezebb, hogy nem tudjuk, hogyan is kell élni. Valaki nyitott mindenre, és mindenkire, valaki elfogad egy ölelést, valaki minden embertől fél, valaki már egy érintéstől is zavarban van, mert nem befogadó. Sok félék vagyunk, de mégis néha ugyanazokon megyünk keresztül. Az élet főbb lépésein. Születés, Születés megünneplése, a különleges alkalmak, dezsavű, egy fontos személy elvesztése: halál, egy fontos ember elveszítése mely nem örökké tartó, de nem is jelenti azt, hogy ugyanaz lesz a helyzet, mint volt. Egy fontos barát elvesztése, melyet a km- okoz és az idő, egy fontos hely elvesztése, egy fontos számunkra fontos tárgy, melyet ölelgetünk, védünk, s a másnap nélküle szokatlan, és nehéz lenne.

Amikor elvesztettél egy Apát vagy egy Anyát. Rájössz, hogy az élet, egy igen elbaszott dolog. Felteszed a kérdést, milyen volt az utolsó találkozásotok, miről beszélgettél utoljára, mikor hívtad fel telefonon, és miért nem beszélgettél vele többet és többet. Mondtad, hogy szereted? És hogy vigyázzon?

Minden álmodban este, vagy amikor alszol, és álmodsz, megjelenik. Elképzeled, átöleled, amikor felébredsz, azt érzed, hogy sírtál, mert nem hittél a lelkednek,. Az ölelés, mely összeroppantotta a szívedet, s a lelked mely fennt volt ott ahol egyé váltatok, újra.

Amikor felébredsz, újra rád zúdul a világ, a hiány. Rádöbbensz, hogy minden csak a te képzeletedben zajlott le. Az élet változatlan, ugyanúgy fáj. Aztán lejössz az emeletről a szobádból, ami lila színben pompázik, mert ezt a kedvenc színed, a szobádban belenézel a tükörben, látsz egy elmosódott alakot, látsz, egy szomorú embert, látod magad, homályosnak. Lemész a konyhába, egy nagy üres asztalon ott hever a szürke szemüveged, melyet alig hordasz, a bögréd, melybe forró vizet akarsz önteni, de be kell rakni a mikróba. Körül nézel, elönti a testedet azaz érzés, amikor a mellkasod szétrobban, és legszívesebben megölelnéd Őt, vagy futnál egy kört, futnál addig, amíg a tested össze nem csuklana.

De te csak ülsz némán a konyhában a bazi nagy asztalnál egyedül. Testvéred már elment dolgozni, anyád a kisöcsédet viszi valamerre, te pedig ülsz némán. Nem tudod, hogy mit érzel, üres vagy, elvesztél. Nem választott akarat, melyben elfogadod, az élet néha ad, sokszor elvesz. A lakásban az összes dolog rá emlékeztet. A tárgyai mozdulatlanok, ugyanúgy van minden, ahogy akkor aznap volt, mikor elment. Felöltözöl, összepakolsz pár cuccot, és a lehető legtávolabb mész, el mész az érzés elöl mely fojtogat. A kezed remeg, annyira nem tudod, hogy ki vagy és mit akarsz. A szemed tiszta piros, kisírt, már a valaha kékes-zöld szép szemed nem csillog.

A mosolyod pedig mintha sosem létezett volna. Azaz életvidám ember elszállt belőled, azon a 22dikei napon, amelyben megtört a szív és lélek.

Az elmúlt 5 hónap melyet reményben és hitben éltél, elszívta valami, mert vége volt azon a szerdai napon. Amelybe nem volt csoda csak hazugság.

Ez a mondat tombol benned:

„A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem. Erre van szükségem.”