Valami van velem. Őszi fáradtság, vagy valami. Felraktam főni egy kávét, aztán kettőt. Semmi hatás, azon kíívül, hogy élvezem ahogy kotyog, és élvezem ahogy a torkomon lefolyik a forró kávé. Porszivózok, nekiállok élni, úgy ahogy a normális emberek szoktak. Leszállok, majd lebegek az üres semmiben. Tervezni nem fogom az életet, semmi esetre sem.
Felporszívózok pár katicabogár tetemet, a franc tudja, hogyan kerültek ide, és mikor.
Az asztalon közben a laptopból halottas zene szól, a gép mellett pár mécses, egy üvegmécsestartóba, melybe 12 darab mécses fér, ebből már csak 4 darab ég, lassan mind kialszik, ahogy az életek szoktak, sorsok , történetek.
Az emberek hatnak egymásra, az útról le taszítják egymást melyen járnak, vagy lerakják arra a sínpárra mely biztosítja számukra a klassz életet.
Lassan, azért hatni kezd a kávé. Lassan már remegni kezd a testem, lassan félni kezdek, mi lesz akkor, ha az összes gyertya kihuny, s nem látok semmit, csak a sötétséget, melyeben ülök, egymagam, s körülöttem a nagy betűs, kirakós.
A harmadik mécses most alszik el, s utolsó jele, hogy füstöt áraszt magából, majd sötétségbe borúl. Egy élő katicabogár tört elő a semmiből. Belerepült a fénybe. Kioltva a második mécsest, japán kamikaze.
Az utlsó gyertyafény, addig ég, ameddig élünk. Ez az a fény, mely örökkön ég.
Utolsó akkordok, utolsó hangok megszólalnak Grieg Peer Gynt Op. 23 No.12a. The Death of Ase (Prelude to Act III) zenéjéből.
Egy kis valami meghalt. Mi élünk.
2009. november 19., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése