A keddi képzelgés

Elindultam, boldogan és kockáztatva. Azon a napon kedd volt. Igen kedd, még emlékszem rá, amikor délután mindent megterveztem egy könyvtárban, hogy mikor és hol kell átszállnom. Előttem, egy barna hajú lány, vékonyka, barnaszemű. Látszott rajta, hogy ő nem az a tucatlány fajta. Ráírtam egy papírra a telefonszámomat, majd odaadtam neki. Ő mosolygott, majd a zsebébe mondta. Elmondtam neki a tervemet, és nagy meglepetésemre azt felelte, hogy : Igen. Még 3 óra volt az indulásig. Én siettem, hogy le ne késsem a vonatomat, amivel indulni fogok. Még haza is kellett mennem a bőr utazótáskámért. Bepakolni és bepakolás közben átgondolni, hogy most valójában egy őrült meggondolatlan ember vagyok, vagy éppen most fogok majd emberré válni, hogy megismerem a világot? Hiszen aki nem kockáztat, az nem is ismeri meg a világot. Pár hasznos cuccot bepakoltam. Olvasni való, egy kis ez, egy kis az. Meg persze a laptopom. Az élet nélküle már szinte elképzelhetetlen.Az eső el kezdett szakadni, nem volt nálam sem esernyő sem az esőkabátom. Esernyőt amúgy sem hordok magammal, nincs három kezem amibe elfér. Tartottam a buszmegállóba, hogy busszal elmegyek a főtérig, majd ott leveszem az összes megtakarított pénzemet, aztán onnan meg majd valahogy a vasútra. Elértem a buszt, senki nem volt rajta. Hát senki nem akar a támaszom lenni? Senkinek nem okozhattam örömet, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy ez a gyerek vajon hova mehet? Egyikőjük sem találta volna el, hogy hova fogok menni, hogy hova tartok. A főtéren vettem le pénz, ugyanis a környékbeli automatákhoz nem jó a kártyám. Meg sem számoltam már, hogy mennyi is az annyi. Belevágtam az utazótáskába, azt remélve, hogy nem igen ázik majd el, mint ahogy én.

A főtértől a buszpályaudvarra tartottam, hátha elérek valamilyen távolsági buszt, ami a vasútfele megy, csak vigyen el gyorsan, mert nem érek oda. Még egy óra volt hátra. Az eső rendíthetetlenül szakadt, és csak szakadt. A farmernadrágom, a melegítő felsőm csurom víz lett, a hajamról is csak csepegett le a víz. A fejemben két dolog mélyen zakatolt. Vajon eljön a barnaszemű lány? Vajon jól döntöttem, hogy útnak indulok az összes megtakarított pénzemmel? Nem volt busz, ami a vasút felé ment volna, taxit meg nem tudtam hívni, mert a telefonom lemerült, apróm meg nem volt. Nem akartam megkérni másokat, hogy segítsenek. Elindultam gyalog. Vizesebb már nem leszek. Erősödött bennem a kétely, hogy a lány ott lesz-e. De hiszen, egyedül akartam indulni. És ha nem jön el, akkor ez az egész „világgá megyek” dolgot eltolja egy negatív irányba? Nem tudtam a kérdéseimre válaszolni, de minden kérdésre van megfelelő válasz. Még pár sarok és ott a vasútállomás. 16 óra elött indul a vont Graz-ba, majd onnan 19 órakor busz Firenzébe. Megvettem a jegyet, feltettem a táskámat a vontra, én a vonat előtt vártam a lányra, egy automatából vett kávét ittam. Azt hiszem ez már a 3-dik kávém. Jó ez nem nevezhető annak, alig gőzölög, meg csak cukros víz, tudom. Még 15 perc. Azon törtem a fejemet, hogy elmondtam-e neki pontosan, hogy Graz, és stb. De igen, elmondtam. Biztos, hogy valaki visszarántja, pedig lehet, hogy ő jönne. Teljes akaratából, szintúgy kockáztatni, és pár napig fittyet hányni akar a világra, mint én.

Egyre több minden járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy a másik telefonom valahol, a laptoppal együtt van, vész esetére. Fel kell hívnom egy jó barátot, hogy legalább ő tudja, hogy merre járok, ha esetleg valakinek feltűnne, ha nem látnának. Igen tárcsáztam is. Elmondtam neki, hogy mit csinálok. Nem kérdezett sokat, hogy miért, és kivel. Annyit mondott, hogy vegyek neki egy szurkolói mezt a kedvenc csapatáét természetesen, aztán elköszöntünk, majd még úgyis írok sms-t, vagy email-t, ha tudok. Még 3 perc. Felbukkan a lány. Barna haja összefogva, egy nagy gurulós bőröndöt húz magam mögött. A vállán a laptoptáskája, jobb kezében pedig egy rajzlapokkal megpakolt, óriás mappa. Ekkor valóssá vált a feltételezésem, hogy ő valóban nem egy tucatlány, hanem alkot. Ténylegesen egy kurva nagy rajz mappába rejti kincseit. A lányon lila harisnya, szürke szoknya, és zöld zakóféle. Furcsának tűnhet ez az összeállítás, de rajta tökéletes volt. Ez Ő. Fogtam a táskáját és a mappáját, majd felszállt előttem. Kérdezte, hogy merre ülök, erre halkan mondtam, hogy balra fordulj. Aztán már látta is, hogy hova menjen, hisz a csomagjaim mellett nem ült senki, de azért megkérdezte, hogy biztossá váljon számára, hogy valóban ez a helyünk-e. Felraktam a csomagtartóra a cuccait, és az én cuccomat, majd bemutatkoztam neki. Ő is bemutatkozott, majd rám mosolygott. Elmondtam a pontos útvonalat, és az érkezési időket. Graz-ig beszélgettünk, elmondta az életében történt fontosabb szakaszokat, amit érdemlegesnek gondolta a 21 évében. Közben én is mondtam néhány dolgot. Az utazással kapcsolatban a fő dolgot nem említettem neki, hogy én valójában miért is megyek erre az egy hétre. Van célja, remélem neki is lesz. Alkotni, rajzolni és ebben az egy hétben úgy élni, mint ahogy a régi művészek a 20-dik században. Graz-ig az út 3 óra volt. Innen még 12 óra busszal. Hajnalra már Rómában lehetünk. Nem tudom, hogy bele lehet-e szeretni valakibe 3 óra alatt, csupán 3 óra alatt, de teljesen azt éreztem, hogy ha nem is az a bizonyos nagy Ő. akit sokszor emlegetnek, de egy kisebb vagy nagyobb szerelem ez. A vonaton beszélgettünk, az egész természetes volt, semmi túlzott kíváncsiság, semmi túlzott monológ. Nevettünk, beszélgettünk, ettünk eközben haladtunk valamifelé. Ez volt az első igazi cselekedetem.

----

A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem. A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni. A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha ez már tényleg valóban valóság lenne. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építményt bérlek egy ideje. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rover. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A városkülönböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például: mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehhez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol középen. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban. Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek. Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ennek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. Lehunytam szemem, az otthonomat, a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom. Amelyben a szépség vakító hatása erőt ad a folytatáshoz. Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd később a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük.                                                                          Az első utamon, amely Rómába vezetett, egy ismeretlen lánnyal tettem meg. A mostani lány, viszont csak külsőleg hasonlít arra az első lányra, amely a képzetemben él. A szépség elvakítja az embert.

Az elképzelt szempárhoz

Hétfő. Parkoló. Ugyanott, talán egy hellyel arrébb, vagy pontosan úgy, ahogy szoktam, nem tudom. Hideg Pepsi. Baconos kifli. Percek múlása. Rádió interjú hallgatása. Emberek figyelése. Görcs. Lüktetés. Füst. Szellő.

Pár napja folyamatosan egy szempár lebeg előttem. Miatta vagyok vidám. A szépség néha elvakítja az embert. Azt, akié a szépség, és azt aki látja. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség.

Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő,

miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. A mostani elképzelt szempárom valós. Egy pillanatra azt hittem, hogy szerethetem is, mert a szépsége elvakított, de rájöttem, hogy a szépség csak kívülről valós. Viszont a lelke nincs párhuzamban a szépségével. Nem tanult meg együtt élni vele. Azt hiszem, hogy a lelket félretolom, bántsa csak csúnya képzetemet. Szeretnem kell, nincs semmi fölösleges kérdés. Elvesztem a szemekben, pedig létezésem sem érdekli. Amíg a nagymutató a huszonötöshöz ér, addig nincs ő, nem nem akarom, hogy legyen. Semmi értelme. Viszont akarom, enyhe hullámos hajtól végig simítani, azt a körte formájú csípőjét, lágyan belecsókolni nedves ajkába, és érezni, hogy a szépség igenis párosul lélekkel és szenvedéllyel. Ő lesz a valameddig tartó elképzelt csókkal suhanó ölelés. Kérlek maradj még egy kicsikét. Szerethetnél egy ilyen fiút…

(Egy magánjellegű fecsegés)

Ma folytatni akartam a Vágyak nélküli meztelen magány-t, ami régi nevén Sáskának hívok még magamban még mindig.  Eddig nem írtam még regényt, meg ezen is rengeteg változtatás kell majd véghez vinnem. Ami itt van fent blogon egy vázlat, az esetleges regényhez. Még nem írtam regényt, sem öt oldalnál hosszabb írást a szakdolgozatomon kívül, amit sikerült leadni és remélem megfelelő lesz. Szóval ez az álmom, hogy egy és/vagy több könyvet írjak, ami tényleg úgy tetszik. Csak a blogbejegyzéseknél is görcs fog el, hogy tetszik-e valakinek, mert én csak a blog statisztikáját látom, meg a bejegyzéseknél lévő kis „elolvastam” gombot, de azt is sokan elhagyják, így nem tudom megállapítani, hogy mi van. Pedig az fontos lenne nekem. Persze lehet, hogy egy bejegyzéshez nincs mit írni, mert a szavak, ahogy egyik olvasóm írta, „de nem mernek írni hozzád, mert nem tudnak méltóan.” Pedig jól esne. Tényleg. A fotós felvételim meg nem készült el képek hiánya miatt. A téma nem indította be a fantáziámat, így ennyi. De a fotózás számomra nem az iskolát jelenti, hanem a pillanat megragadását. Sok szempontból jó lett volna a suli, hogy hogyan hívják elő a képeket stb stb… De ennyi. Úgyhogy ma nem tudok koncentrálni semmire. Délután leültem a diófa alá írni, de aztán program volt, fel kellett állni, így írtam 3 sort a vonalas lapokra, a töltő tollam is kifogyott, szóval ez már nem koincidencia volt, hanem Isten csapása. A farmerom zsebébe szokott lenni két kavics olaszországból, őket most kitettem, a fiókomban gyűjtik be nekem az energiát, remélem újra tölthetőek.  Azt hiszem itt abbahagyom, mert most átcsapok ilyen magánjellegű bloggá, hogy mit ettem, és mikor csípett meg egy vöröshangya az udvaron délután fél kettőkor és nagyon fájt típusba. Szóval elnézést, hogy kések csúszok. Persze a fent említettekből nem tudom, hogy hányan ültök tűkön, és várjátok és hogy az egészről mi a véleményetek, mert ezt nem tudom. Még mit szerettem volna???

Ja igen, nyugodtan írhattok emailet facebook oldal elérhető, illetve ugyanezen a néven a személyes profilom is fent van.

Egy idézettel zárok, bár nem tudom kinyitottam-e valamit.

Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma. Jack Kerouac

Telihold

Teliholdat nézem a kocsiból. A kocsi ablaka résnyire lehúzva, árad be az éjjel illata, a fű illata, az erdő illata a frissen nyíllott akácosok illata. Lassan megyek, hogy mély levegőket vehessek a szűk kis erdőt kettévágó úton. Haladok a Telihold felé. Megállíthatatlanul zakatol a fejem.

Az emberek minél ostobábbak annál kevésbé hagynak boldogulni. S majd senki nem hisz az álmokban, nem szeretik ha valaki álmodozik. Ha azt akarjuk, hogy az álmunk valósággá váljon, álmodni kell. Elhitetni, hogy az a lány el fog jönni. Meg lát majd egy ismeretlen városban, belém szeret. Vörös haja lesz, arcán apró szeplők, az ölelésének ereje nyomot hagy a hátamon, mert annyira hiányzom majd neki.

S a fátyolos messziség csendjében az ég fénylő teliholdjával együtt sétálunk összebújva nedves ajka az enyémhez ér, s szeplői szeplőimmel barátkoznak majd.  

Coincidence

alcím :Utazás

Az utazás mindig jó dolog, főleg, ha nincs semmi tétje, meg célja, avagy a cél elhanyagolható, görcsmentes, boldog napsütéses mindent megfigyelős. Ritkán szoktam fent lenni hajnalba, pedig finomak az illatok, és a fények is szépek, de valamikor aludni is kell. Bár már kezdem lecsökkenteni az eddigi 5-6 órámat, mert kell a fenének az alvás, minek az??? Időpocsékolás. Sőt ha belegondolok, hogy nem tudni meddig élünk, annak a 45%-át végigalszom, meg ha az idős kort is megérem, akkor meg elbutulok, magamról tudni fogok, de írni, fotózni nem hiszem.

A nap még tompán vakított csippás szemebe. A főútnál vártam a buszt, elszívtam egy fél cigit, mert többet nem tudtam. Persze aki nem bírja minek…

Aztán a buszon sok öreg néni, bácsi, én se most fogok összefutni életem szerelmével, akivel ásó kapa nagyharang. Bár itt jegyezném meg, hogy nem hiszem, hogy ilyen apró részletek is le lennének írva abba a bizonyos sors meg Isten keze féle papírosra. Nem is hiszek ilyenekbe már. Nekem nincs olyan, de tényleg. Hinnék benne, de…

Fáj ha mindig otthagynak. Vannak velem problémák, miért ne lennének, nem vagyok az az átlagos srác, és talán az átlagos és nem átlagos azaz az összes csaj számára ez így nem, nem állapot. Össze kellene szedni a darabokat, ők meg ezt köszönik szépen nem. Mert ők nem érnek erre rá. Így még várni kell, míg én összeszedem, nem mintha ők össze tudták volna helyettem, csak segíthettek volna…

Például: E. De vele nem is tudom mi a helyzet. Emailek sorára nem válaszolt egy ideje. K. meg mindennap eszembe jut. Hiányzik, és nem csak a szerelem. Örök boldog mosoly volt az arcán, és a lelke, meg az ének hangja. Így mindennap boldog vagyok egy picit, ha újra elképzelem a mosolyát.

Odaértem. A sok embertől megijedtem kicsit. Siettem is. Arra még volt időm, hogy elidőzzek a szembejövők szemének színeibe. Leadtam a little boy-okat, szakdolgozatnak hívják.

Aztán megakartam inni egy kávét a kedvenc helyemen, de valahogy az élet közbe szólt. Lekéstem az ismerősömet, aki épp hazafelé indult. Láttam is őt. Olyan volt, mint egy rossza amerikai dráma egy mozifilmben. Bár itt nem esett az eső hirtelen, csak a sarkon láttam, hogy befordult a kocsi, én meg állok, közben a kamera meg távolodik és kirajzolódik a New York-i téglával burkolt, tűzlétrás sorházak tömkelege. Az állandó sziréna, nyüzsgő emberek, akiket szinte már nem is látszódnak, mint valamiféle hangyaboly, sárga taxik, bár itt nincs sárga, sőt taxi is csak a vasutállomáson.

A fejembe volt, hogy a koffein adagomat befecskendezem magamba, ott a kedvenc helyemen, a kedvenc székembe, és előveszem az vázlat füzetemet, de mondom nem vagyok én ilyen bátor, meg úgyis csak a pincércsajokat nézegetném, hogy de szép alakja van stb.

Megszólítani úgyse merném, főleg, hogy idősebb, és az idősebb nők idős palikra buknak, fiatalabbnak, majd csak ha 50 éves lesz akkor jöhet szóba. Így K- val a fejemben, amikor még egymás kezét fogva mentünk pont egy éve ilyenkor itt végig a négy sávos út melletti járdán, meg a szűk kis utcákba. Esténként az út közepén, utcai lámpák sárgás fénye mellett, röhögve.

A vasútállomás felé az árnyékos oldalon haladtam véletlenül, csak egyszer fordult elő velem, hogy ott mentem. Először K-val mentem az árnyékos oldalon, ő ment Bécsbe, én meg odaadtam a karórámat, hogy tudja mennyi az idő. De inkább azért, hogy ott legyek vele, valamilyen formában. Amikor hazajött, akkor mondta, hogy nem fogok neki örülni, de elhagyta, pontosabban otthagyta, az órámat. Végül postán megérkezett az órám, rá 1 hétre. Mert akinél éjszakázott elküldte Bécsből. Az órám meglehetősen össze zavarodott. Nem a gazdája aurája lengte be, így lemerült. Lemerült, hittük, de aztán nem. Felvettem magamon hagytam, két nap múlva mutatta az atomrobbanásoknál használt pontos időt. Szóval mentem az utca árnyékos oldalán, a járda púpjaiba majdnem elestem. Közben Pepsin és napfényen éltem. Jegy megvéve, amit valami hiperaktív nő adott. Aztán jött a 2 és fél órás hazaút, amiből 40 perc az álló várakozás, plusz az út. Repülővel ennyi idő alatt Londonba vagyok, vagy Rómába. Becsekkolással együtt. Igaz a repülő és a vonat nem összehasonlítható. A hazaúton volt egy szőkehajú lány, akit csak egyszer fogok látni, pedig jó lenne ha megbökne, vagy a véletlen véletlenjeként pont olvasna. Vagy K. újraszeretne, ami lehetetlen, mert újra már nem lehet.  

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat./paulo coelho

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat.

a zongora próbára teszi a lelket

Éjjel 1 óra. A laptopom fénye borít be engem, s a mögöttem lévő fehér falat. Scarlatti-t hallgatok, kint a kutyám ugatja az udvar sötét árnyait, mert azt hiszi, hogy…

Én meg itt próbára teszem a lelkemet, mert a zongora próbára teszi a lelket. Ma próbáltam elhitetni magammal, hogy szerelmes vagyok az életbe, de aztán eszembe jutott, hogy hülyeséget csinálok, minek hitetek el olyat, ami nincs? Mi lesz ha később már azt fogom hinni, hogy tényleg van???

Pár napja rátaláltam egy hajcsatra, amit egy zsebben találtam meg. Ez K. hajcsatja. Sőt a fésűje is nálam van, mert odaadta, hogy ez neki nem kell. Aztán újra K.-ra gondoltam, azokra a napokra, azokra a napokra amikor a boldogság mint fogalom, jelen volt, átölelt. Most pedig megszállottként kutatom, keresem, hogy hadd függjek tőle, és had érezzem ugyanazt, vagy hasonlót. Hetente- kéthetente meglátom a szépséget, amelybe beleszeretek. Aztán a szépség, nem jelenti a lélek szépségét. Talán engem senki nem gondol szépnek, engem senki sem akar, engem senki sem hív fel, hogy hogy vagy, és mennyit gondol rám, és szeret.

Azzal hitegetem magam, hogy a hosszútávú egyedüllét után, még boldogabb leszek azzal a valakivel akit nekem szánt az ég.

Pár napja vagy a múlt héten nem is tudom már, mert a napok úgy összefolynak, mint a folyók a tengerekbe,  nem tudok különbséget tenni szerda, és csütörtök között, sem a többi nap között. Szóval autózgattam, meleg volt, meglógtam az emberek elől egy rövidke időre. Megnéztem a Művészetek Völgyét, milyen akkor amikor csak Völgy, és nem Művészetek. Az üres utcákon semmi sátor, embertömeg, csupán egy mozgó postás autó, néni veszi fel a nyugdíját. A művházon lobog a nemzeti lobogó, az úniós már nincs kint talán kiszívta a nap a színeket, mint a trikolór buzgón lobogó zászlóból. Kutyák szabadon hűsölnek az utcán lévő pad árnyékában. Traktorok pihennek néhány udvaron. Aztán néha bevillan, hogy hol milyen sátor szokott állni, és mit árulnak benne. Ott a drága gyertyás ahol csak nézelődni szoktunk, aztán ott milyen finom illatok szoktak lenni, mert húst sütöttek, a patak mellett ahol a színpadhoz jutsz. Aztán a számtalan pöttyös bögre. Most meg nincs itt semmi. Csak az üresség. Meleg. Fényképezek párat, nénik furcsán néznek, biztos azt hiszik, hogy betörő vagyok vagy valami rabló. Akkor is Scarlatti-t hallgattam és most is. Úgy tűnik, hogy  a lelkem nagyon is igényli, hogy próbára tegyem, mert a zongora próbára teszi a lelket. 

hogy a szívem saját magamért dobog, és nem másért

Az eső pillekönnyű cseppjei zuhannak a háztetőkre s kopognak, mint valami hívatlan idegen vendég. Hallgatom őket. Kiülök a teraszra, körbecsavarom magamat egy pokróccal, és olvasok. Már csak pár oldal és vége a könyvnek, amit olvasok. Coelho: Alef. Egy újabb történet a szerelemről, könnyedségéről a nehézségek is olyan könnyűek, a felejtés.

 Szerelmes akarok lenni. A lány olyan legyen, mint Hilal. Hegedüljön s a legfőbb, hogy annak ellenére, hogy a jelenben nem ismerjük egymást, ismétlem a jelenben, viszont a múltban ismertük egymást, egy másik életből. Mi lehettem előző életemben? Te mi lehettél előző életedben?  Sejtéseim vannak. Valószínű, hogy az ókori görög időkben Athén városában lantoltam és írtam, az ókori rómaiaknál Rómában élhettem, mint valami vers író. Aztán később valami francia orgonista. De villanásaim a múltban nem voltak sikeresek. Sosem találtam meg az igazi boldogságot, azt, hogy a szívem saját magamért dobog, és nem másért.

Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött,
Adni akkor is, ha mindentől megfosztanak;
Örömmel dolgozni minden akadály ellenére;
Kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok;
És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.p.c. alef