Az eső pillekönnyű cseppjei zuhannak a háztetőkre s kopognak, mint valami hívatlan idegen vendég. Hallgatom őket. Kiülök a teraszra, körbecsavarom magamat egy pokróccal, és olvasok. Már csak pár oldal és vége a könyvnek, amit olvasok. Coelho: Alef. Egy újabb történet a szerelemről, könnyedségéről a nehézségek is olyan könnyűek, a felejtés.
Szerelmes akarok lenni. A lány olyan legyen, mint Hilal. Hegedüljön s a legfőbb, hogy annak ellenére, hogy a jelenben nem ismerjük egymást, ismétlem a jelenben, viszont a múltban ismertük egymást, egy másik életből. Mi lehettem előző életemben? Te mi lehettél előző életedben? Sejtéseim vannak. Valószínű, hogy az ókori görög időkben Athén városában lantoltam és írtam, az ókori rómaiaknál Rómában élhettem, mint valami vers író. Aztán később valami francia orgonista. De villanásaim a múltban nem voltak sikeresek. Sosem találtam meg az igazi boldogságot, azt, hogy a szívem saját magamért dobog, és nem másért.
Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött,
Adni akkor is, ha mindentől megfosztanak;
Örömmel dolgozni minden akadály ellenére;
Kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok;
És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.p.c. alef
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése