Coincidence

alcím :Utazás

Az utazás mindig jó dolog, főleg, ha nincs semmi tétje, meg célja, avagy a cél elhanyagolható, görcsmentes, boldog napsütéses mindent megfigyelős. Ritkán szoktam fent lenni hajnalba, pedig finomak az illatok, és a fények is szépek, de valamikor aludni is kell. Bár már kezdem lecsökkenteni az eddigi 5-6 órámat, mert kell a fenének az alvás, minek az??? Időpocsékolás. Sőt ha belegondolok, hogy nem tudni meddig élünk, annak a 45%-át végigalszom, meg ha az idős kort is megérem, akkor meg elbutulok, magamról tudni fogok, de írni, fotózni nem hiszem.

A nap még tompán vakított csippás szemebe. A főútnál vártam a buszt, elszívtam egy fél cigit, mert többet nem tudtam. Persze aki nem bírja minek…

Aztán a buszon sok öreg néni, bácsi, én se most fogok összefutni életem szerelmével, akivel ásó kapa nagyharang. Bár itt jegyezném meg, hogy nem hiszem, hogy ilyen apró részletek is le lennének írva abba a bizonyos sors meg Isten keze féle papírosra. Nem is hiszek ilyenekbe már. Nekem nincs olyan, de tényleg. Hinnék benne, de…

Fáj ha mindig otthagynak. Vannak velem problémák, miért ne lennének, nem vagyok az az átlagos srác, és talán az átlagos és nem átlagos azaz az összes csaj számára ez így nem, nem állapot. Össze kellene szedni a darabokat, ők meg ezt köszönik szépen nem. Mert ők nem érnek erre rá. Így még várni kell, míg én összeszedem, nem mintha ők össze tudták volna helyettem, csak segíthettek volna…

Például: E. De vele nem is tudom mi a helyzet. Emailek sorára nem válaszolt egy ideje. K. meg mindennap eszembe jut. Hiányzik, és nem csak a szerelem. Örök boldog mosoly volt az arcán, és a lelke, meg az ének hangja. Így mindennap boldog vagyok egy picit, ha újra elképzelem a mosolyát.

Odaértem. A sok embertől megijedtem kicsit. Siettem is. Arra még volt időm, hogy elidőzzek a szembejövők szemének színeibe. Leadtam a little boy-okat, szakdolgozatnak hívják.

Aztán megakartam inni egy kávét a kedvenc helyemen, de valahogy az élet közbe szólt. Lekéstem az ismerősömet, aki épp hazafelé indult. Láttam is őt. Olyan volt, mint egy rossza amerikai dráma egy mozifilmben. Bár itt nem esett az eső hirtelen, csak a sarkon láttam, hogy befordult a kocsi, én meg állok, közben a kamera meg távolodik és kirajzolódik a New York-i téglával burkolt, tűzlétrás sorházak tömkelege. Az állandó sziréna, nyüzsgő emberek, akiket szinte már nem is látszódnak, mint valamiféle hangyaboly, sárga taxik, bár itt nincs sárga, sőt taxi is csak a vasutállomáson.

A fejembe volt, hogy a koffein adagomat befecskendezem magamba, ott a kedvenc helyemen, a kedvenc székembe, és előveszem az vázlat füzetemet, de mondom nem vagyok én ilyen bátor, meg úgyis csak a pincércsajokat nézegetném, hogy de szép alakja van stb.

Megszólítani úgyse merném, főleg, hogy idősebb, és az idősebb nők idős palikra buknak, fiatalabbnak, majd csak ha 50 éves lesz akkor jöhet szóba. Így K- val a fejemben, amikor még egymás kezét fogva mentünk pont egy éve ilyenkor itt végig a négy sávos út melletti járdán, meg a szűk kis utcákba. Esténként az út közepén, utcai lámpák sárgás fénye mellett, röhögve.

A vasútállomás felé az árnyékos oldalon haladtam véletlenül, csak egyszer fordult elő velem, hogy ott mentem. Először K-val mentem az árnyékos oldalon, ő ment Bécsbe, én meg odaadtam a karórámat, hogy tudja mennyi az idő. De inkább azért, hogy ott legyek vele, valamilyen formában. Amikor hazajött, akkor mondta, hogy nem fogok neki örülni, de elhagyta, pontosabban otthagyta, az órámat. Végül postán megérkezett az órám, rá 1 hétre. Mert akinél éjszakázott elküldte Bécsből. Az órám meglehetősen össze zavarodott. Nem a gazdája aurája lengte be, így lemerült. Lemerült, hittük, de aztán nem. Felvettem magamon hagytam, két nap múlva mutatta az atomrobbanásoknál használt pontos időt. Szóval mentem az utca árnyékos oldalán, a járda púpjaiba majdnem elestem. Közben Pepsin és napfényen éltem. Jegy megvéve, amit valami hiperaktív nő adott. Aztán jött a 2 és fél órás hazaút, amiből 40 perc az álló várakozás, plusz az út. Repülővel ennyi idő alatt Londonba vagyok, vagy Rómába. Becsekkolással együtt. Igaz a repülő és a vonat nem összehasonlítható. A hazaúton volt egy szőkehajú lány, akit csak egyszer fogok látni, pedig jó lenne ha megbökne, vagy a véletlen véletlenjeként pont olvasna. Vagy K. újraszeretne, ami lehetetlen, mert újra már nem lehet.  

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat./paulo coelho