Hétfő. Parkoló. Ugyanott, talán egy hellyel arrébb, vagy pontosan úgy, ahogy szoktam, nem tudom. Hideg Pepsi. Baconos kifli. Percek múlása. Rádió interjú hallgatása. Emberek figyelése. Görcs. Lüktetés. Füst. Szellő.
Pár napja folyamatosan egy szempár lebeg előttem. Miatta vagyok vidám. A szépség néha elvakítja az embert. Azt, akié a szépség, és azt aki látja. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség.
Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő,
miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. A mostani elképzelt szempárom valós. Egy pillanatra azt hittem, hogy szerethetem is, mert a szépsége elvakított, de rájöttem, hogy a szépség csak kívülről valós. Viszont a lelke nincs párhuzamban a szépségével. Nem tanult meg együtt élni vele. Azt hiszem, hogy a lelket félretolom, bántsa csak csúnya képzetemet. Szeretnem kell, nincs semmi fölösleges kérdés. Elvesztem a szemekben, pedig létezésem sem érdekli. Amíg a nagymutató a huszonötöshöz ér, addig nincs ő, nem nem akarom, hogy legyen. Semmi értelme. Viszont akarom, enyhe hullámos hajtól végig simítani, azt a körte formájú csípőjét, lágyan belecsókolni nedves ajkába, és érezni, hogy a szépség igenis párosul lélekkel és szenvedéllyel. Ő lesz a valameddig tartó elképzelt csókkal suhanó ölelés. Kérlek maradj még egy kicsikét. Szerethetnél egy ilyen fiút…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése