(Egy magánjellegű fecsegés) III.

Vasárnap ebben az őszinyári időben untam már a takaróm melegét és a könyvet amit olvasok (csokonai lili: tizenhét hattyúk). Az ablakból láttam, hogy az eső kicsinyke darabokba csókolja az földet vala, és a szél is néha néha mégnagyobb levegőt vesz magához és fújja erre észak felől. A nagy diófa levelei is kapaszkodva vacogtak a fán, a kutyám az udvar közepén összegubózva, nem messze tőle, meg látom szinte beleolvadva a környezetébe a macskámat, ő is szintén így begubózva. Bár ő mindig alszik és mindig a megszokott helyén. Attól se többre se kevesebbre, mindig ugyanott. Felöltöztem rétegesen, ahogyan ősszel szoktam. Két pulcsi, két zokni, kabát. Kesztyűt már nem mertem, azt csak 10 fok alatt szoktam, most csak 14 fok volt és erős szél, de ezt már csak később láttam a kocsi műszerfalán, amikor kijártam a garázsból. Az anyósülésen a megszokott dolgaim : Fényképező, a táskájában minden féle kacat, kézkrém, iránytű( de hogy minek nem tudom,) toll, vaku, egy akkutöltő végszükség esetén, ha mégis… meg persze a szürke táskám, amibe pár vonalas füzet lapul, hogyha elfog az írás és az  épp olvasott könyv. Eszembe jutnak a szavak amelyek édeskeserűként hagyják el az otthonukat és indulnak kifelé. A kocsiba is eléggé fáztam, pedig jól beöltöztem. Vacogtam. Adtam rá egy kis fűtést, akkor meg melegem volt. Köztes megoldás volt, hogy a jobb oldali ablakon hagyok rést a beáramló menetszélnek, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább fázok.  A Művészetek Völgyébe indultam, mert 34 km-re van, ezt azért tudom ennyire pontosan, mert indulás előtt megnéztem az interneten, hogy merre a legrövidebb, mert ekkora benzin árak mellett nem mindegy, hogy merre kerülök. Lehet, hogy a Völgybe indulok, de aztán a Balatonnál lyukadok ki, mert nem is a Völgybe megyek, csak akarok menni, de aztán inkább a Balaton hullámzó hidegszürkeségét akarom látni, érezni az illatát. De most csak célirányosan, a legrövidebb úton akarok. Délután öt óra. Az emberek általában egész kor indulnak el mindig mindenhová, valamilyen fontosabb útra. Ezt már megfigyeltem, legalábbis mi így szoktunk. A vacogás közben nem tudtam eldönteni, hogy a bartók-rádió adását hallgassam, amin egész szép és dallamos zongoradarabokat játszottak és a zongora az a lélekhez szól. Vagy a lejátszómról valami pörgőset. Az élet úgy hozta, hogy mindkettőt, mert félúton a rádióműsor véget ért, így utána maradt a pörgés. Az első Művészetek Völgyes faluhoz érve azt tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy mindig szoktak itt lenni programok most nincsenek. A kis hangulatos utcák üresek, a domb tetejéről látni a távoli napraforgómezőket, a friss szalmabálákat, kuszaságát a mezőn. Pocsolyák és alvó kutyák mentén egy hosszú betonozott úton elértem Kapolcsra. Tudtam, hogy sokan lesznek, és parkolni sem lehet bent a faluban, úgyhogy az út szélén ahol a többi autós is megállt parkolni, becsatlakoztam a sorukba. Összeszedtem a cuccomat, majd besétáltam a faluba. Rágyújtottam a viharos szélbe. Pár ember a másik falu irányába tartott kocsival, vagy gyalogosan, stoppal, ki hogy tudott és akart. A faluba érve láttam, hogy még pár üres hely akadt volna patak folyásának irányába, de igen sáros volt. Az őszi kalandos sárelakadásomra emlékeztem vissza gyorsan, ami nem volt éppen kellemes. A sár rosszabb, mint a homok. Aztán ha a kocsi elássa magát, ott már ember nem segíthet, csak egy másik autós, akinek van lánca, meg kihúzza a kocsit a sárból. Szóval…igen… Ahogy haladtam a falu belseje felé egyre több és több ember vett körül. Kürtös kalács illata lepte be a falu főutcáját. Az emberek meg vonszolták magukon…                                                                                           Az embertömegben és a kürtöskalács illatban a legjobb fotózni. Minden perc feljebb tölti az ember energiát, amit visszacsaphat a fotózásba, de szigorúan egy fahéjas kürtöskalács után.  Minden egyes árusnál láttam olyan dolgot, amit szívesen megvennék, de persze nem lehet. Csak gyönyörködtem benne, elképzeltem milyen lenne ha az enyém lenne, persze lehet, hogy pár hét múlva már nem is lenne jelentősége...csak ebben a pillanatban, de akkor nagyon...
Aztán megláttam egy lányt. Megállt a kürtöskalács illat, az emberek nem vonszolták, nem is mozogtak, szinte megálltak mintha jelet kaptam volna, hogy Ő az. Viszont a félelemtől úgy tettem, mintha ez a pillanat nem létezett volna. Elhagytam múlni, ez csupán egy „Vágyhattyú” volt.  A kavargó kürtöskalács illatban elindultam a kocsi felé, a volt szerelmeimre gondoltam főleg K.-ra. Szeretett-e? Magam mögé néztem, az emberek sétáltak, ettek, csodálkoztak, nevettek én is így tettem. Boldog vagyok - mondtam magamba – s „szemembe fújó szél mézet csepegtetett a kaptáromba”. 

hát te vólnál az!

…

Meddig tartanak az álmok???

A boldogság szint, mert máshogy nem tudom hívni hajnalban, szóval „ez” eléggé akadozva jön. Sőt, jó most hazudtam. Sehogy se jön. Ez bennem van, én alakítom én én én… Akarom, hogy boldog legyek, vagyis nem boldog, hanem jó kedvű. A boldogság az pedig múlandó, nem akarok szerelmes lenni  [ most füllentettem],  most is szerelmes vagyok, mert ma van szombat és ma van szerda, de ma van kedd. Éreztem úgy éjjel 1 óra körül, hogy leülök, szürcsölöm a teámat, kezembe veszem a kinevezett „író” tollamat, és írok. Most nem ecsetelem, hogy az írás, micsoda, és hogy amit én csinálok az nem is írás, hanem a franc tudja mi, és nem is tudom, hogy mit ér másoknak stb. Mit ér másoknak???

Úgy volt

Úgy volt

Úgy volt, hogy holnap hajnalban indulok Bécsbe, mint akár egy éve is. Jól érzem magam, új tájak haladnának el mellettem. Sopron után az az édes kastély mindig megdobogtatná a szívemet amit kinéztem magamnak, hogy ha megnyerem a lottó 5öst akkor beköltözök a 3 szintes kastélyba, ami már a határon túl van. Az út célja ugyanaz, mint az előző évben, években. Unokatesómnak a gépe Bécsben száll le, én meg kimegyek elé. Aztán jövünk haza, nincs az a Bécsben belvárosozás, kávézás, csak hamarjába Bécsi levegő kapkodása, hogy még otthonra is maradjon. Piros villamosok, Mercik, Audik végtelen sora, kopottas Pestre hajazó épületek, Duna…

Aztán most mégse megyek. Jó lett volna feltöltődni, vezetni, meg elképzelni, hogy ott maradok, ha nem is örökre, de ott. Mosogatok egy Kínai étterembe egész álló nap, de lenne egy kis kocsim, meg egy kis erkéllyel rendelkező bérlakás. Fehér falakkal, nagy beltérrel, óriási ablakokkal, amiből jól látni a szemközti házat. Belátni az ablakain a családokhoz, az egyedülállókhoz, az üzletemberhez, a festőhöz aki kint cigizik festékes ingjében az erkélyen. Miközben én bámulom őket, kávét iszom, arcomba tompa napfény zúdulna, a bécsi levegő mellett a füstölőm gyengéd illata áradna ki az ablakon, és átjárna a nyugodtság. Hétvégenként átmennék Udine-be meginni egy normális espresso-t és megenni egy pizzát.  Azt hiszem szerelmes is lennék egy olasz nőbe, aki valóban szeretne. Ő imádná az írásaimat, a fotóimat és boldogok lennénk. Ez történne egy péntek délutáni napon, könnyen és egyszerűen.