Vasárnap ebben az
őszinyári időben untam már a takaróm melegét és a könyvet amit olvasok
(csokonai lili: tizenhét hattyúk). Az ablakból láttam, hogy az eső kicsinyke
darabokba csókolja az földet vala, és a szél is néha néha mégnagyobb levegőt
vesz magához és fújja erre észak felől. A nagy diófa levelei is kapaszkodva
vacogtak a fán, a kutyám az udvar közepén összegubózva, nem messze tőle, meg
látom szinte beleolvadva a környezetébe a macskámat, ő is szintén így begubózva.
Bár ő mindig alszik és mindig a megszokott helyén. Attól se többre se
kevesebbre, mindig ugyanott. Felöltöztem rétegesen, ahogyan ősszel szoktam. Két
pulcsi, két zokni, kabát. Kesztyűt már nem mertem, azt csak 10 fok alatt
szoktam, most csak 14 fok volt és erős szél, de ezt már csak később láttam a
kocsi műszerfalán, amikor kijártam a garázsból. Az anyósülésen a megszokott dolgaim
: Fényképező, a táskájában minden féle kacat, kézkrém, iránytű( de hogy minek
nem tudom,) toll, vaku, egy akkutöltő végszükség esetén, ha mégis… meg persze a
szürke táskám, amibe pár vonalas füzet lapul, hogyha elfog az írás és az épp olvasott könyv. Eszembe jutnak a szavak
amelyek édeskeserűként hagyják el az otthonukat és indulnak kifelé. A kocsiba
is eléggé fáztam, pedig jól beöltöztem. Vacogtam. Adtam rá egy kis fűtést, akkor
meg melegem volt. Köztes megoldás volt, hogy a jobb oldali ablakon hagyok rést
a beáramló menetszélnek, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább fázok. A Művészetek Völgyébe indultam, mert 34 km-re
van, ezt azért tudom ennyire pontosan, mert indulás előtt megnéztem az
interneten, hogy merre a legrövidebb, mert ekkora benzin árak mellett nem
mindegy, hogy merre kerülök. Lehet, hogy a Völgybe indulok, de aztán a
Balatonnál lyukadok ki, mert nem is a Völgybe megyek, csak akarok menni, de
aztán inkább a Balaton hullámzó hidegszürkeségét akarom látni, érezni az
illatát. De most csak célirányosan, a legrövidebb úton akarok. Délután öt óra.
Az emberek általában egész kor indulnak el mindig mindenhová, valamilyen
fontosabb útra. Ezt már megfigyeltem, legalábbis mi így szoktunk. A vacogás
közben nem tudtam eldönteni, hogy a bartók-rádió adását hallgassam, amin egész
szép és dallamos zongoradarabokat játszottak és a zongora az a lélekhez szól. Vagy a lejátszómról valami pörgőset. Az
élet úgy hozta, hogy mindkettőt, mert félúton a rádióműsor véget ért, így utána
maradt a pörgés. Az első Művészetek Völgyes faluhoz érve azt tapasztaltam, hogy
annak ellenére, hogy mindig szoktak itt lenni programok most nincsenek. A kis
hangulatos utcák üresek, a domb tetejéről látni a távoli napraforgómezőket, a friss
szalmabálákat, kuszaságát a mezőn. Pocsolyák és alvó kutyák mentén egy hosszú
betonozott úton elértem Kapolcsra. Tudtam, hogy sokan lesznek, és parkolni sem
lehet bent a faluban, úgyhogy az út szélén ahol a többi autós is megállt
parkolni, becsatlakoztam a sorukba. Összeszedtem a cuccomat, majd besétáltam a
faluba. Rágyújtottam a viharos szélbe. Pár ember a másik falu irányába tartott
kocsival, vagy gyalogosan, stoppal, ki hogy tudott és akart. A faluba érve
láttam, hogy még pár üres hely akadt volna patak folyásának irányába, de igen
sáros volt. Az őszi kalandos sárelakadásomra emlékeztem vissza gyorsan, ami nem
volt éppen kellemes. A sár rosszabb, mint a homok. Aztán ha a kocsi elássa
magát, ott már ember nem segíthet, csak egy másik autós, akinek van lánca, meg
kihúzza a kocsit a sárból. Szóval…igen… Ahogy haladtam a falu belseje felé
egyre több és több ember vett körül. Kürtös kalács illata lepte be a falu
főutcáját. Az emberek meg vonszolták magukon…
Az embertömegben és a kürtöskalács
illatban a legjobb fotózni. Minden perc feljebb tölti az ember energiát, amit
visszacsaphat a fotózásba, de szigorúan egy fahéjas kürtöskalács után. Minden egyes árusnál láttam olyan dolgot, amit szívesen megvennék, de persze nem lehet. Csak gyönyörködtem benne, elképzeltem milyen lenne ha az enyém lenne, persze lehet, hogy pár hét múlva már nem is lenne jelentősége...csak ebben a pillanatban, de akkor nagyon...Aztán megláttam egy lányt. Megállt a kürtöskalács illat, az emberek nem vonszolták, nem is mozogtak, szinte megálltak mintha jelet kaptam volna, hogy Ő az. Viszont a félelemtől úgy tettem, mintha ez a pillanat nem létezett volna. Elhagytam múlni, ez csupán egy „Vágyhattyú” volt. A kavargó kürtöskalács illatban elindultam a kocsi felé, a volt szerelmeimre gondoltam főleg K.-ra. Szeretett-e? Magam mögé néztem, az emberek sétáltak, ettek, csodálkoztak, nevettek én is így tettem. Boldog vagyok - mondtam magamba – s „szemembe fújó szél mézet csepegtetett a kaptáromba”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése