A piros szövetkabátos lány

A piros szövetkabátos lány

  E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedetet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. Azzal is elintézhettem volna, hogy valós eseményeken alapuló rövidke történet elejét kezded olvasni, de NEm ,vagy nem biztos, hogy így van. Csak a mesélő tudja biztosan. 

  Az autóval délfelé tartok, a napszemüvegemet is elő kellett kotornom a kesztyűtartóból, mert elvakított a fény.- Valami helyzet jelentést kellene adnom, hogy az év melyik napja, órája volt, s beinduljon a mesélő, át kell esni ezeken a dolgokon. Azon is, hogy milyen idő volt, az valahogy kezdésnek sosem árt. - Déli napsütés kedves csütörtök délutáni pillanat volt. Már az ébredéskor nyűgösebb voltam az átlagosnál. Gyorsan a mikroba megmelegítettem a hajnalban lefőzött kávé maradványait, hogy újult erővel léphessek ki az utcára, tetetve azt, hogy minden szép és jó. Minden kávé és fahéj illatban úszott. Az ablakon átszűrődő fény miatt az előttem lévő fehér falon láttam az árnyékomat, mintha tükörbe néznék...valahol megtört a fény, és a mellkasomtáján egy pici fény csillant a sötét árnyékban a falon. [A kimetszett lélek helye?] Fekete fehér, fehéren a fekete. Megijedtem. A kávém maradék felét kortyolgattam a teraszon, fáztam, pedig rajtam volt egy hatalmas kötött pulcsi. Néztem a közeli szögletes erdőt, a fák szinte egy magasak, 4-5 nyírfa egész jól kivehető a tömegből. Fehér a távoli sötét törzsű fák között. Feketében a fehér. Gyerekként az udvarunkban két hatalmas lombú nyírfa állt, azóta szeretem a nyírfákat. Különcködnek. A két fa között az árnyékban volt a hintánk. Mindig féltem, hogy kiesek belőle és a földre zuhanok. Nem is a zuhanástól féltem, hanem a fájdalomtól. Aztán később rájön az ember, hogy mind a kettőhöz fokozatosan vagy hirtelen hozzászoktatja az élet.  Pár percem maradt a megbeszélt találkozóig. Elpakoltam a fontos cuccaimat, a már megszokott fényképező és barátait, könyvet, még mindig Pavese-t, füzetet. - Indultunk délnek. Igazából a város megnevezése lényegtelen, így ettől eltekintenék. - Utazunk, van célunk. Süt a nap. Zakatol az agyam, próbálok lassan menni, a rádióból hegedű szól. Pont egy hegedülő lány jut eszembe erről, akit még nem hallottam játszani, de mégis őt képzelem oda, hogyan élvezi a zenét, hogyan érint meg zenéjével másokat, hogyan tud ennyi erőt és örömöt összegyűjteni napról napra. Rágyújtok egy cigire, az autó ablakát kicsit leengedem, hogy a füst kifelé szálljon, azonnal a friss hideg levegő zúdult rám. A szemem a hidegtől mindig kicsit könnyezni szokott, bár a képzelgésnek is betudható. Odaértem az "ismeretlen" városba, leparkoltam, néztem az embereket, vártam. Elolvastam pár cikket egy magazinból. Elővettem a füzeteimet, és a parkolótól nem messze láttam egy papírboltot. Azon gondolkoztam venni kell egy új füzetet. Mondanom se kell, hogy amelyik füzet nálam volt abba sem volt még írva. Az üzletben egy normális füzet nem volt amivel szimpatizáltam volna. Alig írok kézzel, nem hogy füzetbe, lassan elfelejtek betűket formálni. A boltban ahogy elégedetlenkedtem magamban, mellettem megállt egy piros szövetkabátos lány. A haja hosszú sötét barna szög egyenes volt [úgy eddig ért]. A piros szövet kabátja a térdéig ért, olyan szép volt az a lány. Nézegette a füzeteket, de ő sem talált. Aztán én elindultam ki a levegőre, de azért a sor végéről hátra néztem ott van-e még. Rám nézett, arca beleivódott az agyamban. ["Azt hiszem szerelmes vagyok..."] Aztán mondogattam magamba: Te nem szerelmes vagy, hanem hülye. Kisétáltam a boltból, leszegett fejjel. Ott felejtettem a lányt. Úgy éreztem, hogy...tudjátok. Talán ha lett volna bátorságom... Így örökre csak egy piros szövetkabátos lány marad akinek sötétbarna a haja, és a haja eddig ér. Olyan nehéz volt, de valahogy a félelem döngött a szívemben, egyre gyorsabban. Tudtam, hogy "ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön azt fel kell ismerni". Ez az idézet pont eszembe jutott akkor. Félig kiviteleztem a dolgot, itt volt az "AMI JÖN", meg a FEL KELL ISMERNI, eddig minden sikerül, de aztán van a...barom görcs. 

'Mi van, ha ez lett volna az a Nagy találkozás, amiről mindig is beszéltek mások??? Mi van ha...

Mi van, ha holnap újratalálkozunk? Bár úgy képzelem, hogy minden jól fog menni, és találkozunk, mert akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak is. - [persze ha ott helyesen döntök, akkor a történet máshogyan íródik, és akkor a "mi van ha" egyszerűen nincs"...ne fokozzuk. A mesélő nem fokozza tovább.] - 

Mi van, ha holnap újratalálkozunk valahol? 

Én majd jól fogok dönteni. Mi leszünk a legboldogabb pár. Én a barna óriás kötött pulcsimban, és ő meg a piros szövegkabátjába sétálunk valahol egészen messze ahol az ilyen történetek boldogan folytatódnak és boldogan végződnek egy kandalló előtti kibaszott nagy hintaszékben egy valamiféle könyvből hasonló történetet olvasva. - A könyv becsukódott, az olvasó meg elaludt. - E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos].