Semmi sem maradt

Semmi sem maradt

Szertelenszerda esik az eső. Nem vagyok jól, és igazából nem is tudom, hogy mi a baj, vagy, hogy mitől nem vagyok jól. Időhiányra hivatkozom, hogy miért nem csináltam meg a feladataimat, vagy miért nem olvasok sokkal de sokkal többet, vagy miért nem bontom fel a papírcsomagot és írok rá, vagy a füzeteimet miért nem írom tele. Végigsimítanám az üres oldalt, valamelyik kedvenc tollammal írnék bele, és csak írnék és írnék. Mintha megtudnám változtatni az egész életemet. Kedvem lenne leírni az életemet akár ide a blogra is, de abból nem sülne ki semmi jó. Lehet pedig most az segítene. De nem.

Régen minden nap beültem a városfőterén lévő kávéházban, kisebb lelkiismeret furdalással, hogy mi lesz egy hónap múlva, mi lesz egy év múlva. Ki leszek, ki lehet belőlem? Mit szeretek csinálni, mire és kire vágyóm? Mennyi pénz lesz a tárcámba, mik azok az apró hülyeségek, amelyeket meg akarok szerezni. Autó, ház, laptop, fényképező, állvány, vizsla, macska. Emberek nem szerepeltek a listán.

Minden hamis. Apa is. Én csak anyát szeretem.

Nektek akik...milyen, hogy van apátok???

Kezembe fogom a tollat, írok... Valamit... Én vagyok a történet főszereplője, aki egy kiegyensúlyozott, bátor, magabiztos fiú, aki nem öli a lelkét megválaszolatlan kérdésekkel.  Nincs gyomorgörcse, ha hosszú útra indul. Tudja a célját, és azt is, hogy hogyan éri el. Szóval  teljesen ellentétei vagyunk egymásnak. Ő kitalált én valóságos...látod...megmondtam. Ellentétei...

         Aztán kinézek az ablakon, a lapot meg bevágom a kályhába. Kit akarok becsapni? Magamnak írok, nem másnak. Most nem megy, nincs szerelem, nincs semmi motiváció, elhitetés, hogy nagyszerű élet vár, csak még ezt még ezt befejezed, túl éled a napokat, mindent...majd egyszer csak jobb lesz. Az inga is kétfelé leng ki. Mi van ha az a kibaszott inga nem is mozgott soha??? És a "rossz élet" szarságnál akadt ki???

         A vasútnál szeretek legjobban cigizni, mert látom magam előtt a hegyet és a főutat. Autók amikben emberek rohannak valahová. De mégis hová??? Mintha megtudnák változtatni az életüket. 

A lényeges dolgok csendben történnek...

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat?  Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

Csináljuk az életet, vagy történik velünk?

Középszerű vagyok. 

Remélem, hogy amit most csinálok majd célt tud elősegíteni.

Addig viszont "úgysem tudjuk egymás világait megváltani, még akkor se ha akarnánk. Csak saját magadat tudod meggyógyítani, én egy csésze teát tudok csak főzni neked, esetleg kettőt. " D.Viola. 


A lényeges dolgok meg csendben történnek...

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

         Reggel elfelejtettem a kávémat. Bár nekem a reggel az +5óra, mint másnak. Nálunk sütött a nap, ahova mentem, meg hullott a hó. Ennyit jelentett 20 percnyi utazás. Aztán végre vettem egy új tollat a már meglévők mellé, hogy majd ezzel...fogok biztosan írni valami szenzációsat. Vettem egy 500 oldalas másolópapírt, ami mellesleg ugyanolyan márkájú mint a fényképezőgépem. A papír már egy hete csak vár, még fel se bontottam. Az új tollam, pedig pihen. Néha bennem és a történeteimmel úgy gondolom, mintha együtt léteznénk. Én ott vagyok, teljesen átélem, ha nem tudom elképzelni, akkor képeket hívok segítségül. Persze a történeteimmel másokra akarok hatni, hogy lássák, hogy itt vagyok, egy fasza személyiség, kisebb hibákkal, lelki sebekkel. Emlékszem, hogy volt egy lány, aki 2-3 hónapnyi találkozás mailezés, chatelés után közölte velem, hogy ő azért lenne nekem, hogy betömködje azokat  lyukakat amelyek vannak a lelkemen, a szívemen. Azt hitte, hogy ezt meg tudja oldani pár sebtapasszal, de rájött szerinte időben, hogy ez lehetetlen. Ha nem lettek volna azok a hegek, akkor most nem lennék ilyen. Sokszor gondolok arra a lányra, hogy mi lehet vele, de megszakított minden kapcsolatot velem, ennek már talán 8 éve is van. Bosszant, hogy nem tudom, mi van vele. Hiába írnék levelet, úgysem válaszolna. És jó pár ember, kit barátomnak gondoltam ugyanezt választja. Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy egyszerűen ők változtak, találtak jobbat, más milyet akartak mint én? Közben én meg...

***

M.

Hetente, vagy kéthetente elmegyek egy falu mellett. Ebben a faluban lakik M. Nem igazán ismerem, csak néhány dolgot tudok amit mások beszéltek róla. 50 év körüli pasas, fehér hosszú copfos haja, sosem borostás,  van egy háza tőle jobbra házak, tőle balra egy nagy placc mező [a falu vége]. A ház kívülről elég kicsi, de minek nagyobb. Egyedül van. Nem tudom mivel töltheti a napjait. Annyira egyedül van, hogy nincs senkije. Szülei meghaltak, amikor még ő fiatal volt, 20as éveiben járt. Elég nagy ütés az ilyen a sorstól. Felesége, barátnője nincsen, így gyerekei sem. Mégis mosolyog ha hetente, vagy kéthetente elhaladok a faluban. Ő mindig kint sétál az utcán, vagy fut. Pár hete, emlékszem -8at mutatott a kocsi hőmérője. Ő meg felöltözött a sport felszerelésébe, csukja a fején, pár szál fehér hosszú hajszála kilógott alóla, hideg kék szemei eltakarják a fájdalmait, a szenvedéseit, mintha nem lenne. Napi 7 eszpresszó kávét iszik, valószínűleg az évek alatti megszokás. Ugyanakkor ugyanúgy, mindent ugyanúgy. Éjjelenként olvas. A hajnal első szakaszában pedig lefőzi az első kávét. Üldögél, vár. Várja, hogy a pokoli percek megmozduljanak. Felkeljen a nap, vagy a történet amit olvas teljesen valós legyen, és ne kelljen M.-nek lennie. Hanem valaki teljesen másnak. Aki egy ismeretlen városban lenne, egy ismeretlen emberrel. Senki sem ismerné az életét, hogy miken ment át, senkinek sem kell a szánakozó arcát néznie.  Reggel ha van valami munka a faluban vagy a közelben építkezés, akkor ott segít. Néha elszív egy szál cigit, különösen hidegben és esőben, akkor valahogy elmélyül minden. A madarak ügyetlenül repkednek a hideg szélben. Eközben Ő valahogy még mindig él, így ennyi mindennel. Nem adja fel. Valamiben még mindig hisz, hogy történnie kell valami jónak valami szebbnek. Mindenki ezt teszi nem? Húsz- huszonöt év története.

***

Képzeletbeli én

Én nem vagyok jól, senki sincs jól. Látható, tapasztalható. Néha mikor gyengén szemerkél az eső, sétáim alatt azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egy másik városban lenni, melynek színei bordó és narancssárga. Sétálnék a kopott városban, rágyújtanék, valami halk mély zenét hallgatnék, zongora lenne, mert talán ez az a hangszer, amely a lélekhez szól. Kötődünk egymáshoz is, lehet emiatt van minden. Még kisgyerekként az orosz zongoratanárnőm mondta, hogy öleljük meg a zongorát, és minden óra kezdés előtt ami szombaton reggel 8tól 9ig tartott így indult. Ő mondta, hogy ügyeljek a kezeimre, ha hideg van rögtön húzzak kesztyűt, 12 fok alatt mindenképpen és gyakoroljak, gyakoroljak, mert ha nem gyakorlok, egy bizonyos idő után nem fog úgy mozogni az ujjam, ahogy elvárható lenne egy zongoristától. Sokszor nem is volt télen fűtés a teremben, mert persze szombaton senki nem tanul, csak aki...

Ha zongora dalt hallok, úgy érzem, mintha én játszanék rajta, ő meg a lelkemmel. Egy kopott városban sétálnék, izzó cigivel a számban, fülhallgatómból, pedig zongora dal szólna. Az eső szemerkélne, én meg mennék egyenesen, hogy teljenek a makacs percek s megcsináljam a szokásos kávémat, amelyet az évek alatt megszoktam már. Minden nap más irányba mennék sétálni, de minden hétfőn, a hétfői irányba, minden kedden a keddi irányba...és így tovább. Minden a múltban volt, a jelen a múltba tart, a jövőt pedig csak találgatjuk, majd a múltban. Talán M. is most issza a 6dik kávéját, ahogy én, ezt még az író sem tudja, senki sem tudja.


zene: http://www.youtube.com/watch?v=Uffjii1hXzU&ob=av2n 

BLACK&WHITE (Roedelius/Celletti)

Elképzelés egy majdnem létező kiállításról.

Elképzelés egy majdnem léptező kiállításról.

Február tizenharmadika. Havas a táj, a szemközti diófaágai, a hinta. Minden havas. Hideg van, mintha Svédországban lennénk. Hazafelé tartottam egyik délután, két ismeretlen falu között. A nap már kezdett lemenni, a havas tájon megcsillannak a tompa fények, jobbra mellettem erdő, balra mellettem erdő. Az út havas, átszűrődik az ágak között a narancssárga fény. Olyan érzésem lett, mintha valaki más lennék. Egy Volvo-ban ülnék, tartanék hazafelé a havas úton. A lelkemben pedig érezném, hogy valami hatalmas tettet hajtottam végre. Valami jót, amivel adok az embereknek. Szótlanul, akaratlanul, mégis pár percig kirángatva a lelküket az életszínű jelenből. Egy elképzelt s majdnem létező kiállításról jöttem volna. A pillanat fények melyet kivetítünk egy fehér fényes lapra, amelyből több is létezne. A háttérben pedig mély, de ugyanakkor játékos zene szólna, például olyan, mint Yann zenéje. Az emberek csodálkozva néznék a pillanatokat, kezükben egy pohár vörösborral. Beszélgetnének a pillanatokról a múltból, ahová mindenki vágyakozik, mert a múltban gyökereznek az eleven emlékeink, események melyek súrolták az életünket, néha mások életét súroltuk, néha ütköztek, néha csak belebotlottak abba akibe bele kellett. A kiállításon ismeretlen emberek lennének ismerős tekintettel és érzéssel. Olyan mintha ez az én életemről szólna, úgy éreznék magukat, minta elvettem volna egy darabot az életükből, mint valami könyv, melynek részleteit olvasva rádöbbenünk, az emberek ugyanazokon az érzéseken, problémákon, nehézségeken, örömökön, boldogságon mennek keresztül mint akárcsak saját maguk. Mások olyanok, mint én, ugyanakkor én nem vagyok olyan mint más.

 Szűk úton haladok, mellettem jobbra erdő, mellettem balra erdő. Néha vannak erdei utak, amelyeken rövidíteni lehet, vagy éppen ellenkezőleg. Ezekre az utakra együtt érdemes menni valakivel. Útközben pedig megismerni a másikat. Hisz-e a reinkarnációban? Vagy mi az első szerelmi élménye? Vagy éppen, hogy szeret-e egyedül magányosan sétálgatni, olyankor mire gondol. Szereti-e a jó kávét vagy a jó bort? Szeret-e régi írók könyveibe belelapozni, és visszautazni a múltban, ahol vannak az emlékek, élmények? A pillanat fény megragadása kész, több is, mint lehetne, de vajon hol leszvolt a majdnem létező a kiállítás???

Február 6

Esik a hó. Hétfő van. 1989. február 6-dikán is hétfő volt. Azt nem tudom, hogy esett-e akkor a hó, vagy egyáltalán milyen volt az időjárás. 1989. február 6-dikán születtem este 22óra és 23 óra között. Várnom kellett még pár órát, mire ténylegesen megláttam a napot, a hajnali fényeket...persze ez ilyen túlzás, hogy "láttam".   Nah mindegy. 
Sárgabarackos kekszes boci csokit eszek, épp fázom, pedig nem messze a cserépkályhától ülök és írok. Egy fél óra múlva kisétálunk anyuval a papához a temetőbe. Aztán írok egy levelet, kézzel, de lehet, hogy mégiscsak a nyomtatás mellett maradok. Ma voltam Sáskán, megünnepeltem a születésnapomat a -11,5 fokban. Sétáltam, megnéztem A HÁZAT, a történetembe képzeltem magamat, amit írok, és igazából semmire se jó, de...mégis csak, arra, hogy máshol legyek arra alkalmas. Zitát nem találtam a faluban, akkor egy kicsit összeszorult a szívem és valahogy kezdtem össze szedni magamat egészen mélyről. Ez a tipikus születésnapi rossz kedv. Plusz egy év, átgondolod, hogy jó esetben mennyi van vissza, meg a különböző helyzeteknél hol rontottál, és kívánságod az lenne a születésnapi torta gyertyáinak elfújása előtt, hogy bárcsak vissza mehetnél...csak azt, meg amazt újra, valahogy másképp...de jó is lenne.

Aztán rájössz, hogy jobb esetben két pont maradsz egy festővásznon, amit egy tájképfestő fest. Semmi több, csak két pont, jobb esetben ő és én.

Ez a nap talán arra jó, hogy tudjuk, hogy létezünk. Elgondolkodunk, elvonulunk még jobban a magányba.

Sokat gondolkodom egy ilyen spirituális sétán, mint Coelho aki végig járata a Szent Jakab utat. Nem tudom mit várnék tőle, talán bátorságot és kitartást, meg hogy a bennem létező félelmet le tudjam tompítani, és persze, hogy megtaláljam azt amit eddig még nem találtam meg, vagy félig vagyok a megtalálásával.

Köszönöm aki ma felköszöntött. Szeretnék továbbra is működni, lobbizom még egy szülinapért. Szeretnék írni, olvasni megtalálni a társamat boldognak lenni és a jeleket észrevenni, amelyek utam során velem szembe jönnek.

Záró gondolat:

"Sokáig kerestem az igazságot, és azt kell, mondjam, bármely furcsán hangzik is, hogy mindaddig, amíg a kereső jelen volt, nem találhattam meg az igazságot. És aztán, amikor megtaláltam az igazságot, a kereső már nem volt többé; és amikor a kereső volt, az igazság nem volt sehol."

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=it1NaXrIN9I