Szerda

Szerda

Ez a cím. Most semmi frappánsabb nem jut az eszembe. Napjában többször le szeretném írni a gondolataimat, hogy egyszer majd jó lesz valamire, aztán csak hagyom elmúlni, mint megannyi mást. Néhány pillanatot azért nem hagyok. De már ehhez elég nagy erőfeszítés kell. Hetente megnézem a Vivian Maierről készült dokumentumfilmet, amiből úgymond erőt merítek a fotózáshoz. Elhiggyem, hogy valamikor, valamire jó lesz, aztán belátom, hogy nem másnak fotózom, csak magamnak. És talán ez jó így vagy nem tudom.

      Egy könyvben olvastam ezt a matematikai műveletet 25X365 sosem gondoltam bele, hogy ez nem csupán egy matematikai művelet. A 25 jelenti az évet, a 365 pedig a napot. Ez 9125 nap. 25 éves vagyok. Átlagosan 79 évet él valaki az 79x365 azaz 28 835 nap. Statisztikai alapon van még 19 710. A hangsúly a statisztikai alapon. Van aki ennél kevesebbet él, van ki pedig többet...Rohamosan fogy. Vajon ebből mennyit voltam boldog és mennyit voltam szomorú? Egyenlő arányban? Biztos nem...Mindegy hagyjuk.

     Reggeli kávémat kicsit korán szürcsöltem, kint a hajnali fényekben az udvaron. A köd már oszladozott a közeli mezőn. Mellette pedig a kukorica mező. Ha belefúj a szél az elszáradt levelekbe, olyan különös hang árat a mező felől, mintha tengerzúgás lenne... Ma is meleg lesz. Tegnap délután amikor a kávémat szürcsölgettem akkor is épp szép idő volt, déli szellő fújt,  azt gondoltam,  milyen jó lenne most egy tengerparton ücsörögni egy padon. A turisták nélküli kis olasz vagy francia falucskában ücsörögni a helyiekkel, de igazából teljesen mindegy... csak el innen egy kicsit. Megfigyelni, ki merre megy, mit csinál.  Nah mindegy. Épp trágyaszagot fúj ide a déli szellő a közelben felszántott földekről...Itt is jó, majdnem olyan mint...mint máshol...

     Nemrég böngésztem a netet, megtaláltam álmai autóját sokadjára. Most épp egy másik fehér színű Fiat 127-est. Valószínűleg sok lenne vele a probléma, olyan mint bármelyikünk élete...

     Mindenre kell fordatani időt. Olyan ez mint a jó barátság. Én most ebben elég nagy hiányt szenvedek. Mindig én kerestem, hívtam őket, most már lassan egy éve senkit, de senkinek nem hiányzom, hogy eltűntem. A kapcsolatokban a legnagyobb dolog talán az amit a másiknak adhatsz az az idő amit veled, együtt töltötök. Ebben is lehet talán a barátság mélységét, erejét, értékét mérni. Miegymás. Most ez gyakorlatilag nincs.

Hol tartottam? Ki tudja? Magamse. Próbálok angolozni, és többet olvasni mint eddig, magammal lenni és összeszedni magamat. Összerakni az eltépett képet, amin rajta voltam. És persze közben pár új könyvet amit be kellene szerezni. Igaz előtte azokat kellene elolvasnom (főleg olasz irodalom)könyveket amelyeket 3 éve elteltével halmoztam fel. Van közte pár magyar is, de annyira nem jellemző. Ezekkel veszem körbe magam. Csak le ne szakadjon a polcom. Nincs már rajta hely, de azért még pakolok rá. Jó múltkor egy olasz ismerősömmel leveleztem, az épp aktuális Andrea De Carlo: Olyan, mint az élet című könyvét rendeltem meg antikvárból, megkérdeztem tőle ismeri-e? Persze nem.  Míg a könyv ismertetőjében az áll "olasz lektűridodalom egyik legnépszerűbb alakja...művei 18 nyelven elérhetőek" meg ilyenek. Ő meg még nem is hallott róla. Ki érti??? Aztán megkérdeztem egy másikat, ő végre ismeri. Nah megyek tovább olvasni, meg álmodozni dolgokról illetve elgondolkozom azon, hogy a 9125 napból mennyit vesztegettem el és továbbra ezt nem kellene már. Ideje lenne cselekedni, nem csak álmodozni a Fiatról, hanem benne ülni és Itália felé venni az irányt vagy valamerre amerre jó minőségű az út...

Addig szóljon Pino Daniele zenéje!

https://www.youtube.com/watch?v=LEm-ZhjW5V8