Egy magánjellegű fecsegés huszonhat

    Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gondolok mindennap az írásra. Így nem teszem. Bűntudatot, elszalasztott pillanatokat érzek magamban. Minden nap, folytatom a történetemet, amelyet jó pár éve írok, de csak elméletben. Vagy a 112-es buszon, vagy épp munkaközben rám jön egy jó gondolat, egy folytatási variáció, azt mondom magamban, hogy majd otthon leírom. Aztán fáradságra hivatkozom, és elmarad minden, és bűntudatot érzek, arról a jó pillanatról, ami meg volt, de mégsem életem vele. Szóval ez egy folyamatos küzdelem, amelyen úrrá kell lenni, most leírni a gondolatokat, most cselekedni, a mostban élni.

        Viharos szél, csepegő eső, a hideg szél átfúj a kabátomon. Ez a kedvenc évszakom, élvezem a forró kávé utáni hosszú sétát a lehulló narancsossárgászöldes falevelekkel, amelyek előttem kavarognak, rajtuk lépkedek, velem együtt sétálnak, velem együtt lélegeznek.

https://www.youtube.com/watch?v=mhwJBp0Avi4

Egy magánjellegű fecsegés huszonöt

         Épp a Citadella nemzetközi gyorsvonaton ülök, úton Budapest felé. Az elmúlt időszakban szinte alig jöttem haza és mentem vissza Pestre vonattal. Az Intercity-s vagonban ülök. Itt teljesen jó a feeling, külföldiek, fáradt utazók, új történetek. Sosem szoktam vonatozás közben elővenni a laptopomat, de most megtettem. Itt meg lehet azt tenni, nem néz ki a pillanatnyi órákra összezárt emberekből álló csoport. Ez a normális, míg a vonat másik felében nem lenne az. Vagy legalábbis frusztráltan érezném magam. Főleg, hogy ütöm a billentyűzetet, azaz írok. És azért írok, mert végre otthon voltam, feltöltődtem, igaz csak másfél napot. De kellett már, hogy a büdös, dohos Budapestet egy hónap után elhagyhattam. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó vonatutam, de nem tudok. Meglepően hat rám, hogy már sárgák a búzakalászok, és sok helyen már az is le van aratva. Hol voltam féléven át? Persze amikor legutóbb hazaindultam késő éjjel volt, és amikor visszamentem szintén késő éjjel volt , így sosem láttam az elhaladó tájat, amely sötétben burkolta magát, csak az elhaladó reflektorfény árnyékait és az utcalámpák sárgás illetve lassan már fehérré váló utcaképeit.                                      Hamar elment egy félév. Épp kinézek az ablakon és még látom a Somló hegy sapkáját, pedig már 22 perce úton vagyok. Már most hiányzik. Hogy mi? Igazából minden. A táj, a nyugalom, a csend, az egyszerű de őszinte emberek. Itt a vonaton is szívesen megismernék pár embert. Első ránézésre izgalmasnak tűnnek. A probléma velem van, nem vagyok annyira bátor és nyitott, hogy ráköszönjek, vagy kérdezzek tőle/tőlük valamit, bármit, hogy el kezdődjön a beszélgetés. Előttem ül egy pár, valószínűleg Ljubljanából jönnek, néhányszor szólnak csak egymáshoz, számomra ismeretlen nyelven, a kallertől angolul kérdeztek, de persze az magyarul szólt vissza, vissza a realitások talajára, ezért szeretjük Magyarországot. Nem mindenki agysebész. Szóval ez a pár érdekes. Kíváncsi vagyok honnan jöttek, hova tartanak, Pesten mit néznek meg, mik a tervek, hogy ismerkedtek meg, hány éve, hol laknak, mit tanulnak vagy dolgoznak. Ilyen alapvető pár perces betekintés az idegen emberek életébe, ez engem mindig érdekelt. Más hogyan csinálja? Más hogyan éli meg a szürke hétköznapokat, hogyan éli meg az örömöt, bánatot, mi egyáltalán a világról alkotott képe.                                   

Aztán megnéztem otthon a kertünket, mennyit fejlődött és erősödött minden. A levenduláimat, amelyből a hinta mögött két sor van, imádom őket, és a postaládába beköltözött cinegepár fiókáit, amelyek pár nap múlva kirepülnek a nagyvilágba, alig 15 nap alatt. 15 napjuk van a felnőtté váláshoz. Hihetetlen.      Anyám csodálatos virágait, amelyeket féltve óv, és gondoz. Mintha megállt volna az idő, mióta nem voltam otthon, miközben meg mindenen látom, hogy rohadtul nem állt meg.    

Szombat délután meg elmentem a kedvenc helyeimre, ami mostanában már nevezhető egyfajta szertartásos eseményeknek is. Sáska, aztán apa , aztán beszerezni egy nyomtatott sajtót. Ilyenkor vagy jobboldali, vagy baloldali újságot választok, vagy könnyített eset az, amikor csak az egyik van, mert a másik elfogyott, vagy ide nem is hoztak… ez maradjon ilyen költő kérdés, hogy melyik van mindig és melyik nincs mindig[…]    

Ez a túra kb 110 km autóval, de teljesen kikapcsol. Bartók rádiót hallgatok, mostani útra jött anya is. Szerettem volna megmutatni neki, hogy ha kóborolok, akkor merre is megyek, és hogy ez a kóborlás nem is egyszerű kóborlás, hanem spontán megtervezett (ez de hülyén hangzik) történet. Út közben beszélgettünk minden féléről, jövőképekről, vagy a közeljövőről, hogy mit kell még csinálni. Közben meg követtük a szaggatott vonalakat az úton, az hiszem ezek sokkal kopottabbak voltak, szinte nem is látszódtak, most pedig… Ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy miért kell addig várni, amíg szinte teljesen láthatatlan? És ez kinek jó? Mert, hogy nem az autósoknak az biztos, nincs rá pénz időnként felfesteni azt a rohadt vonalat? A másik kedvencem, ha már itt vagyunk, hogy egy főút hogyan nézhet ki így… foltosan, milliószor javítva, könnyítés képpen azért az út mellé helyeznek egy 50 km/h-s korlátozást, és csúszós úttáblát. Főúton…  és ez megy már lassan egy éve. Várják a pénzt, ami van, amit levonnak tőled, tőlem, és többszörös áron megcsinálják, persze szar anyagokból, és ez megint kinek jó? Persze ilyen a világ értem én azt, de ezen akár emberéletek is múlhatnak, aztán a többi dologba most nem is megyek bele. Hogy azért nem ülök a másik vagonba, ami ott elöl van, mert az is egy használt vagon, Németországban már nem kellett, itt nekünk jó, erre van pénzünk csak, amit ott 70-es 80-as években kidobnak, az jön át ide, aztán mi majd 2020ba  2040be leselejtezzük, aztán mi is továbbadjuk egy másik országnak, egy olyannak, aki örülni fog neki, és sokkal csóróbb, mint mi. Szóval ez így megy.    

Felhős az ég, esni fog. Imádom, ez igazi közhely, de az illatát imádom, persze Pesten nem, mert ott a csatornaszag, húgyszag, dohszag, mocsok, por benzin és dízel keveredik az esővel, amiből egy eddigi számomra ismeretlen szag összetétele alakul ki. Itthon pedig a hajladozó búzakalász, friss levegő, nah meg se tudom fogalmazni igazán. Van különbség nah, és ez utcahosszokkal mérhető. 

 Robogok vissza. Pár hónapja beszereztem egy Motobecane 1979-es Nomade bringát, amivel már tavaly október óta szemeztünk, vártam azt, hogy tudod, a tökéletes pillanatot. Jó ez egy hazugság volt, nem azt vártam, hanem a pénzemet, hogy meglegyen rá. Aztán, mindig másra kellett, még az a kevés is, amit félre szoktam rakni. Jöttek más bringák amik megtetszettek, de azok meg még többe kerültek (Bianchi), aztán egy, a barátnőm által bátorított estén megrendeltem. Azóta 289 km-en vagyunk túl, csütörtökön meg volt egy első defektem, kénytelen voltam otthagyni az egyik ismeretlen boltba szegény Jean-Francois-t, így neveztem el, elvégre made in france, neme férfi. Aztán nehéz volt kinyomozni a születési évét, de a rajta lévő serial számból és matricázásból erre lehet következtetni. Apropó matrica, azt viszont le kellene cserélni, mert rég volt már az a 79-es év, az idő foga, és a megtett kilóméterek, az ellenszélben nekicsapódó pillangók, és egyéb hasonló állatfajták, megtépázták. Jövőbeli tervek, annak kicserélése, amit könnyen be tudok majd szerezni, ha lesz pénz, és az most nincs, de majd lesz. Imádok vele suhanni, persze a vágyakozás is hozzátett sokat. Hogy éveket vágysz valamire, amit végre felemelhetsz, megfoghatsz, mehetsz vele. Ez segít a szürke hétköznapok legyőzésében is, hogy motivált legyen az ember, és ne törjön meg, ne törje le senki a vágyait, azt a birtoklási vágyat, amelyet érez legbelül. Szóval most a régi matrica marad Jean Francois-on, a tervek, hogy tavaszra egy francia autó legyen, amivel haza lehet járni, hogy ne kelljen IC-ken ücsörögni, persze hiányozni fog, de a felnőttek már autóval járnak nem? Azért, mert megkönnyíti az életet. A vonat a nyugdíjasoknak és a diákoknak jó, akik féláron utazhatnak, és ez a jegy ár összeg valóban kiváló, a felnőtteknek is ennyit kellene fizetniük. Azért, mert mindig késik a Máv, kivéve akkor, amikor esik a hó, de az úton még nem marad meg és 5 cm alatti, akkor bezzeg még előbb is jön. Ez csak személyes tapasztalat az egyik télről. Szóval egy Renault Twingo motoros napfénytetővel, fekete vagy szürke színben. Én benne lennék még a sárga színben is. Meglátjuk, mit hoz az élet. Első autónak tökéletes, meg később is. A második szériás Fiat Pandáról (kocka) még persze nem mondtam le, sőt, egy hete majdnem összejött egy. Persze kellett volna kölcsönkérnem, de elhappolta előlem egy szerencsés. Pedig ugyanolyan színe volt, mint a Népszínház utcában álló testvérének, vonzás törvénye mi? De nem tudtam szabadságot kivenni múlt pénteken, ezért a hajnali órákban másnak adták el, én csak vasárnap tudtam volna menni. 24 éves , 54 ezer km volt benne, persze ki tudja, hogy ebből mi igaz, de minden megtörténhet. Amúgy utálom a franciákat… csigaevők. És meg van róluk a véleményem, de azért alkottak pár jó dolgot, lásd, Motobecane bringa, lást Twingo. Szóval brutál nehéz időszak lesz, félretenni, lemondani mindenről és mindennap nézegetni, hogy milyen Twingo-kat fogunk elszalasztani, mert ezek hamar, napok alatt elkelnek, persze csak ami valóban jó is. Nagy az átbaszás lehetősége, de ahogy pár sorral fentebb írtam… ilyen az élet. Nem tudsz ezzel mit csinálni, csak reménykedhetsz, hogy nem te leszel az, akit átbasznak.                                                           

A Velencei tó mellett robogunk, még úgyis sokan vannak, hogy rossz az idő, bár itt már süt a nap. Iszap szag van, fúj a szél, hullámzik a nádas, még itt is csendes minden. Majd autóval is itt robokunk el a Twingóval, nah majd annak is kell keresni egy nevet,  bár női francia név kell hogy legyen - Cloé, vagy Noelle. Tetején kinyitom a motoros napfénytetőt, lobogni fog a hajunk, péntek éjjel lesz, felszabadultak leszünk, lehet, hogy fürdeni is megállunk majd, addigra összeállnak a megálló helyek. Hol lehet jó lángost enni, akár még télen is, vagy kiteszteljük, hogy melyik benzinkút főzi a legjobb kávét, és akkor ott iszunk egy eszpresszót. Szóval a szokásos pénteki dolgok, amikor a legfelszabadultabb az ember, amire már hétfő reggel 8 óta álmodsz. Nah, ne álmodozzunk kérem, jön a kaller, már harmadszor. Nem adom oda a jegyem akkor direkt szól, hogy adjam oda neki, ha adom meg az a baja, hogy minek adom oda, már lecsippantotta. Ki érti…                  

Haza az mindig is Somló, lesz, meg ahova kötnek az érzelmek, érzések, nosztalgia. Ezektől nehezen szabadul az ember, sőt, nem is akar. Különben megszakadna a szíve. Egy éve ilyenkor még a Moszkván laktunk, pénteken, amíg vártam a vonatra körbe sétáltam a környéken, kicsit hiányzott. Megnéztem ki lakik az albérletünkbe, mi változott, mi maradt ugyanolyan. Elszívtam egy cigit, aztán indult a vonat.                                                          Most tele vagyok energiával, valahogy be kell osztanom a következő három hétre. Persze lehetetlen lesz.                                                                  Hamarosan leszállok a Délibe, először rágyújtok majd egy cigire, tegnap is csak egy szálat szívtam, aztán indulok Zuglóba. Ezek a pillanatnyi tervek a fejemben. Fabrizio Paterlini-t hallgatok. Ez a legtökéletesebb utazáshoz. Másik kedvencem Tim Hecker – Ravedeath 1972-es albuma, amit szerintem csak én ismerek, de most már te is. Ezt fogom majd hallgatni a Twingoban az első hazautazáskor, meg egy Cesar Frank orgona darabot.         

Búzatáblák, magasra nőtt zöld fák, ellenszélben repdeső madarak, távolban autók, távolban falvak, most virágba borult kikandikáló napraforgók, amelyek hátat fordítanak a napnak, gomolyfelhők, bárányfelhők, Hold, majd jövök még. Köszi, hogy velem voltatok ezen az úton. Titütidü, Cidatella nemzetközi gyorsvonat érkezett Ljubljana felöl a hatodik vágányra, kérem, a vágány mellett vigyázzanak.

         Megérkeztem. Újra.  Már most hiányzik minden otthonról. Most főleg a csend. 

Egy magánjellegű fecsegés huszonnégy

Már rég letettem az álmaimról azt hiszem. Nehéz felismerni és bevallani. Haladok épp a kedvenc helyem felé, egy zsák faluba, hogy lássam az egyik álmomat. Egy kőből épített házikót. A,  majd ha nyerek a lottón,megveszem, és itt élek nevezetű álmom egyikét. Nézem a reflektor sugarát előttem, próbálok figyelni. Bal kezemben izzik a cigaretta, jobb kezemmel fogom a kormányt, Bartók rádió szól, épp orgona hangversenyen ülök. A búzamezőt fújja a szél, mintha csak a tenger hullámozna könnyedén. Itt ér a naplemente. A nap utolsó sugarai. Elraktározom, lefotózom, dokumentálom. Újra itt, újra idejövök valami megmagyarázhatatlan dolog miatt. Nincs itt semmi, de aztán tudom, hogy van itt valami, éppen nálam van, itt történik közben pedig mégsem. Már évek óta harcolunk egymással, összefűzve szépen. Néha már az évek múlásával elfelejtem, hol is tartok a magam által kreált történetben, itt lenne az ideje újra átolvasni, folytatni, befejezni.

         Mindenem meg van. Mégis hó közepén elkezdem kutatni azokat a tárgyakat, amelyekre nincs szükségem, mégis meg akarom venni. Egy új cucc, egy új könyv, egy új cipő, vagy egy új élmény vásárlása. Aztán, mindent kiverek a fejemből, nincs rá keret. Pedig megjelent a kedvenc magyar íróm új könyve, stb. És, sorolhatnám. Meg azokat az indokokat is, hogy keressek új munkahelyet, ami többet fizet, ami nem ennyire megterhelő, hogy vigyem valamire. Aztán mégis csak függünk a tárgyaktól, meg azoktól a dolgoktól, amit bemenve a boltba meg tudsz venni. Egy stílust megveszel és azzá válasz, miközben ez egy elég hamiskás dolog.  Küzdeni kell az álmok ellen, hogy egy nagyobb álmot tudjunk megvásárolni. Egy kibaszott autót. Amellyel úgy érezhetjük majd, hogy a világ szép, nekünk van kitalálva. Hogy szem szembemehetünk a határainkkal, hogy felfedezhetjük, amiről azt gondoljuk, hogy még nem fedeztek fel. Hogy átélhetjük a szabadságot, arra mehetünk, akár a fecskefióka aki most röppent kit a fészekből, és ez az első röppenése,  arra mehetünk, amerre fúj a szél. A lemondásokkal épült út, nehéz akadályokkal van kikövezve. Miközben ereje szakadtáig dolgozik az ember, küzd a megélhetésért, az elérhetetlen elérhető álmokért. Míg utazol 200 km-t és egy teljesen más világba cseppensz. Ott nem is tudják ezt végig gondolni, ezt a szomorú helyzetet. Ott kellene lenni? Ott kellene dolgozni? De ez egyfajta menekülés. Pénzért eladni a lelked, vagyis több pénzért eladni a lelked. Ambivalens érzés, de egyik se jó, egyik se rossz. Itt vagyok a kedvenc zsák falumban, ahol játszódik a kitalált történetem, amely részben igaz, részben nem, és újra kellene folytatnom, hogy azok az ál írók, amelyek léteznek, megtudják, azt, hogy attól, hogy írnak egy könyvet, nem nevezhetőek írónak. Mert semmi közük az íráshoz, csak időlegesen felkapottak. Semmit nem adnak a társadalomhoz, de ha sokan felkapják és olvassák az egyenlő azzal, hogy sikeres író, amelyre sok száz ezer ember rátapad, követi fb-on merre jár, nézi a fotóit instagrammon, amelyből teljesen azt gondolja az „író”, hogy tényleg az, pedig rohadtul nem az. Nem a klasszikus értelembe véve író. Alig van saját gondolata, nem olvasott el több száz könyvet, egyszerűen beletenyerelt valamibe, amiben pár üzletember lát potenciált, és pénzt csinál belőle.

Amúgy épp Németh Gábor : A tejszínről c. könyvét olvasom, ő a kedvenc magyar íróm. Nincs felhájpolva, nincs futtatva, mint sokan mások, hogy késztetést éreztél az új könyve megjelenésekor. Egyszerű, imádom a kis történeteket, épp egy fejezetet olvastam szivarkával a számban, kávét kortyolgatva egy pénteki, munka utáni napon, és azt éreztem, hogy ez az a dolog amelyet vártam hétfő reggel fél nyolc óta, amikor elkezdődött a munkám. Most itt vagyok, süt a nap, nincs túl meleg, pöfékelem a szivarkát, olvasom a szöveget, kortyolgatom a forró kávét, olyan tökéletes minden. Erre majdnem 120 órát vártam, miközben minden délután lehetne ilyen, de mégsem, mert abban nem lenne öröm. Az öt napból egy kakuktojás, és már nem is szürke ez a hétköznap. Az olvasástól felbátorodva, este 22 órakor nekiindulok a városnak biciklivel. Ez az egyik vágyam volt, hogy vegyek egy országúti kerékpárt, valami olaszt, Bianchi-t,  vagy Pinarello-t vagy valami olyan formájú tervezést, ami megfog, ami tudom, hogy olyan, mint én, vagy legalábbis hasonló. Aztán ahogy Homo proponit, Deus disponit. (azaz ember tervez Isten végez) egy francia lett a befutó. Motobecane márkájú sötét ezüst gyönyörű formájával és színével megnyert. Persze fáj a szívem egy Bianchi celeste színűért, és, hogy olasz, de be kell vallani, hogy hiába gyűlölöm a franciákat, azért tudnak, tudtak ők is szépet alkotni. Egy 1986-os Motobecane az enyém. Különleges, akár csak én, nem jön egy másik velem szembe. Ezzel szeltem az éjjeli várost. Megittam egy sört a lezárt Szabadsághídon, majd a várban a Mátyás templomfelé vettem az irányt, őrületes tervezés, lélegzetelállító, persze benne az orgona is frenetikus élmény hallgatni, Egyszer beültem egy délutáni misére. Elvesztettem a hinni akarást, azt, hogy létezik, és újra hinni akartam. Megszólalt a nagy orgona, ott ültem és újra hinni kezdtem. Agnus Dei, qui tollis peccáta mundi, miserére nobis.( Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk.)  Aztán a Moszkva tér,  felé vettem az irányt, itt laktam majd egy évig, a kapucsengő előtt állva se tudtam, hogy hányas számba laktam, néhány név ismerős volt, néhány viszont teljesen új. Ennyit jelent az egy év. Minden változik, egyet pislantasz és már más van, más lesz. Moszkváról a Margithídra tekertem, sötétszürke pólóm lobogott a széltől, az emberek néztek, hogy a felemelkedett budai srác itt teker, itt menőzik, miközben én tudom, hogy ez a második bringázásom itt pesten, és nem a budai, hanem a falusi teker itt, csórón, de erőteljesen, álmaira várva. Be vagyok fosva ez a helyzet, eközben úgy csinálok, mint a vérprofik, autók között cikázom. Aztán meglátom a Parlamentet, eszembe jut, hogy itt sok olasz szokott lenni. Valahányszor jártam arra, csak olasz szavakat, mondatokat hallottam. Teljesen úgy éreztem, mintha otthon lennék, feltöltődve érzem magam. Itt egy olasz csoport, ott egy olasz csoport. Elképzelem honnan jöttek, mit dolgozhatnak, kis történeteket találok ki róluk. Van egy lány megtetszik, de aztán el is múlik. Ilyen ez.

Gyűrűs ujjamon, bár kinek mi a gyűrűs, a réz gyűrűm megfogta a negyedik ujjamat, a jobb kezemen. Nekem a gyűrűs a bal kezem negyedik ujja, de ezt most hagyjuk. A Parlamenttől a Deákra, onnan Astoria, csodás épületek, szürke emberekkel, szürke lelkekkel. Tekertem, majd begörcsölt a lábam. Néhány hete vettem egy piros hosszúszárú Converse-t, azért mert tetszik, meg a kedvenc íróm is ilyet hord, meg hát vennem kellett valamit, ha már megdolgoztam érte a hónapban. (Ora et Labora) . Szóval ilyen össze-visszaságban vár rám pár könyv, azok a könyvek amelyekre nem értem rá, de az utóbbi hetekben arra a fontos dologora jöttem rá, hogy a tárgyaktól függünk. És amíg nem tudok új élményet vásárolni magamnak, addig a már meglévő tárgyaktól függök. Ezek a könyvek, amelyek elrepítenek Nápoly maffiájába, vagy Velencébe, vagy rájövök  „A szépség történetére”, „A csend birodalmára”, elmehetek az El camino-ra,  persze ezeket csak lélekben, majd talán hosszú évek múlva testileg is, ha még bírom az álomhalogatást vagy ha addig nem jön egy újabb álom, amire félreteszek havi 10 ezret, és nem eurót.

Miközben:

a szemközti c.család segélyből vagy a fene tudja miből minden második héten új autót vesz, értsd használt autót. Pontosan olyan márkákat mint amire én vágyom. Fiat Uno, Renault Twingo, vagyis nem is a vágyás, hanem a pénztárca vastagsága, mert ha túl vastag lenne a pénztárcám, kötegben lógnának a húszezresek, vagy a mastercardomon az összeg…és csak annyit kérdeznének, hogy paypass mehet? Mire én csak annyit, válaszolnék hogy : - Mehet… akkor egy Alfa 166-os, vagy Citroen C6, vagy Citroen DS az öregebbik, vagy a kortársa Fiat 127-es, 850-es, vagy egy igazi metálzöld Panda, mint amilyen a Népszínház utcában van, amit mindennap látok, és fáj érte a szívem, olyan patika állapot,  ezek amiről te azaz kedves olvasó, semmit nem tudsz már.

Így maradnak álmok az álmok, közben, meg peregnek a szürkehétköznapok, Velencében, vagy a Nápolyi maffiával töltött időmben. No meg Rómába a Via Paolo Frisi-n a kedvenc utcámban, ahol vannak a lakatjaink. Meg kellene nézni őket, hogy még ott vannak-e!!! Kalandra fel…valamikor…csak nem most, túl sok a terv amire félre kell tenni, és ezekre sem elég a havi 10 ezer, és nem euro. Sok év múlva csak, sok szürke hétköznap után csak, kemény melóban ezzel vígasztalom magam, ezzel bátorítom magam a nem feladásra.

ui: kedvenc zongoristanőm Budapesten lép fel, (Khatia Buniatishvili) e hónap elején lehetett rá jegye venni, 2018. áprilisban lesz. De ott leszek a második sor, hatos széken. (Születési hónapom és napom. ) Szóval vannak véletlen dolgok? Azt hiszem ez egy előre megírt forgatókönyv, amiben élünk, élek.

„ha figyelek, minden megtörténik” Németh Gábor: Egy mormota nyara

         Szóval történnek jó dolgok is, és elérhetőek. Csak várni kell erre is, úgy alig még tíz hónapot. Addig itt hagy minket a nyár, az ősz, a tél…

https://www.youtube.com/watch?v=li8xYKwgzJQ 

Egy magánjellegű fecsegés huszonhárom

   Szóval a Moszkváról a Bosnyákra költöztünk. Ég és föld. Persze a Moszka is jó volt, de itt legalább az albérlet falaiba besüt a nap, és van egy óriási terasz, amivel tavasz közeledtével még terveim is vannak. Paradicsom és egyéb fűszernövények termesztése, és pár virág életben tartása a cél. Főleg tulipánok, azok olyan szépek. Nehéz volt a költözés, vagyis inkább húzós. Az albérletet eladták a fejünk fölül, úgyhogy keresni kellett egy másikat. És találtunk egy sokkal jobbat. Itt déli napsütés árasztja el a lakást, fény árad be a nagy teraszajtó üvegein át. A macskánk (Iván) is sokkal jobban imádja és persze mi is. Ő nézheti a Nagy Lajos Király útja villamosait és buszait, vagy ha már ezt megunta, akkor a lakás déli oldalát bámulja a madarakkal teli fákat, a közeli bölcsödét és élvezi a besütő napsütést. Én pedig nézem a flyradar-t hogy milyen gépek szállnak le éppen, miközben a teraszon szürcsölöm a forró kávémat. 

         Most úgy klassz minden. Ebben az évben az egyik legnagyobb vállalkozás a költözés volt, utána jön egy többet fizető munkahely keresése, a mostanival is meg vagyok elégedve…de…

és ezek a de… pontpontpont-ok viszik előre az embert.

Szóval egy jól fizető munkahely, aztán nyelvvizsga és egy Fiat Panda a 80-as 90-es évekből. Nem nagy célkitűzések, de küzdeni kell értük, az elemekkel és jól gazdálkodni, mint egy társasjátékban. Kurvára nehéz.

És persze sokan azt mondják, hogy mit akarok egy olasz 25 év feletti autóval? Ez a realitás…és ezt sokan elfelejtik. Én nem akarok thm-et sem pedig havi kiadásokat, hogy csilli-villi autóm legyen, hogy a szomszéd azt mondja, de jól megy egyeseknek. Én nem akarom irigységbe vinni, és magamat adóságba, hogy neki szarabb legyen és persze saját magamnak. Nekem kiváló elsőautó lenne, no meg persze olasz, ami mindenek előtt áll.

         Szóval az élet egy nagy gazdálkodj okosan című társasjáték. Ez valami okosnak tűnő lezárás féle…és van is benne igazság. 

Egy ismeretlen út margói közti sorok

Sokat gondolkoztam a címen. Nem akartam ilyen kortás klisés címet, de végül az sikeredett. További lehetséges címek: Egy kora délutáni utazás margójára vagy          Egy kitalált utazás margói közötti sorok vagy csak simán Margók közötti sorok.

         Aztán a sok lehetséges cím közül nehéz kiválasztani a legjobbat és a legszebbet. Nekem ez fontos, gondolom másnál is. Nem vagyok grafomán, sajnos a legjobb ötletek, sorok mind elvesznek, amiket napközben gondolok. Persze időm sincs lejegyzetelni őket. Ha pedig nálam lenne egy füzet, pedig nem tudnám leírni. Ez egy ilyen ördögi kör. Legközelebb talán a diktafon funkciót használom a telefonomon.         Itt valójában elkezdődik a történet amely hetek óta szerelemben tartja az eszemet. Amit leírom e margók közötti sorokat, elmúlik az inspiráció, és minden. Nehéz elengedni, nehéz szavakkal megfogalmazni, nehéz kézben fogni és elolvasni. Tehát: December 5-dike hétfő van. Délután 1 - óra van. Épp szemerkél az eső, hideg van, látom a leheletemet. Itt állok a munkásruhámban a Nagyker raktárának udvarán. Fekete kapucnis pulóverben állok a négyzet alakú tér közepén. Minden olyan meghitt, ugyanakkor kimért és igazi. Ma utaznom kellene. Ehelyett itt állok a térgeometriai közepén és azt cselekszem, amit mindig is… semmit. Vagyis, hogy de mégis, mint egy megszokott szürke hétfői munkanapon. Viszem a raktárba az új vagy régi könyveket és helyezem a megfelelő polcra a munkatársammal.         Itt állok az udvar közepén, megállok pár másodpercre. El akarok szívni egy cigit, azalatt kigondolom, menjek, vagy maradjak. Rágyújtok. Valahogy, már a gyújtás pillanatában tudom a választ. Hirtelen rám tör a vágy, a rohanás. Hogy mindenféleképpen csapot, s papot, de a mázsás másodpercek, amelyek legördülnek az óra mutatóján… elszívom a cigit, amelyet a munkatársamtól kértem. Ma kifogytam a sárga Camelből, amit szívok. Az ő cigije hatott, bátorított. Kész. Itt ma menni kell.Szóltam a főnökömnek. Rosszul érzem magam. El szeretnék menni. Persze nem mondhattam meg az igazat, miről is van szó. Átöltöztem. Aláírtam a papíromat a kijáratnál, és megmutattam a táskám tartalmát. Futottam a 99-es buszra, majd a 2-es metróra. Hazaértem. Át öltöztem, a legszebb ruhámba. Ezzel persze mindig is bajom volt, hogy nem a ruha öltöztet, de most olyan helyre megyek, ahol igazán számít, ha az ember miben van. Ez presztízs kérdése. Abból tudják, ki honnan jött. Itt a ruha hordja az embert és nem fordítva. A márkák sokasága leszűkülőben, és csak a maradék márka számít. A világ talán legigazibb és legrégimódibb helye ez, ahová tartok. Ehhez még le kell gyürkőznöm az előttem álló akadályokat, és kilómétereket, és a szerencsefaktor sem kisebb. Mindennek össze kell állnia, ehhez a tökéletes úthoz, hogy valójában tökéletes is legyen.         Tudom, ma, hogy hol kellene lennem és eddig mégsem cselekedtem úgy ahogy szeretnék. Talán akkor, ha szabad az ember, amikor úgyis cselekszik nem? Nem pedig akkor, amikor tudja, hogy hogyan kellene cselekedni mégsem, csinál ellene semmit. Most elérkezett a pillanat. Ott az udvar közepén. Vagyis a kijelölt cigizős helyen. Egy sodort cigit szívva. Indulnom kell. Elkérezőtzem. Amely alig 20%-ban segített abban, hogy a tervem 100%os legyen. Rohantam a buszra, majd a metróra. Átöltöztem a legszebb ruhába, amit valaha tudtam hordani, így, félárván. Aztán rohantam a Keleti pályaudvarra. Nem tudom, hogyan értem oda. Csak tudom, hogy megvettem a jegyet. Akkor kitisztult minden. A táskámban kutattam egy cigiért, amelyet elszívhatok a pályaudvaron kívül, mert a vonat indulása előtt kiértem negyed órával előbb. Minden percet fel kell használni, ki élvezni, mindet. Cigit nem találtam a táskában, úgyhogy vettem két doboz sárga Camel-t. Minden ami biztos alapon. Elszívtam kettőt az indulás előtt. Írtam pár ismerősömnek fb-on, mintha egy átlagos nap lenne számukra, persze nekem rohadtul nem az. Sosem csinálok hülyét magamból, vannak kivételek, mint a mai nap. De akkor talán nagyon. Szóval itt állok, szívom a cigit, 5 perc van az indulásig, és idejön hozzám egy hajléktalan, hogy adjak neki cigit, vagy 50 forintot. – Öregem itt egy ezres, legyen szép a napod, remélem az enyém is az lesz. – és ott hagytam.Aztán a nagy menetrendes kivetítőn keresni kezdtem a vonatomat.  A 6-os vágány. Indultam felé, látom már elindult.Rohanok, az utolsó vagon felé, mint valamelyik sprinter az olimpián, [bár ott rajtuk nincs hátizsák], és a kaller véletlenül nyitva hagyta még az utolsó vagon ajtaját, amelyen felslisszantam a végcélom felé közlekedő vonatra.-Remélem van érvényes jegye- mondta a kaller, vagy  - hogy ez meleg volt. Már nem emlékszem pontosan.Kiizzadtam, de itt vagyok a vonaton. Minden olyan volt, mint egy őrülteknek megírt forgatókönyvben. És mégis ez az életem. Minden úgy történik, mint egy forgatókönyv író lapjain.         Előveszem a füzetem, írok pár sort. Teljesen összefüggéstelenek, mégis nekem elég fontosak. Éppen ezek jellemzik a jelenlegi állapotomat, amely bizsereg, ingerült, az új dolgok befogadására képes, élénk, dinamikus, érzéki, hullámzó, olyan, akár az első randi után az ember, hogy nem tudja mit is várjon igazán, de belül érzi.         A füzetemben leírtak sorai, számomra ismerősem voltak már. Minden ugyanúgy ahogyan régen. Itt ülök a vonaton. Megszeppenve, de úgy kellene viselkedenem, mintha régóta tervezett utazás lenne ez az egész. Egy szóban összefoglalva: természetes. Most mégis minden olyan szokatlan, mert én akartam, hogy azzá váljon. Hogy a megszokottból, átalakuljon legalább egy nap olyan dinamikussá, mint amilyen Ő.         Váltok pár emailt. Ne aggódjanak értem, ha épp a megszokott időben nem leszek a helyszínen. Talán magamtól is elnézést kérek. Persze mélyen azt mondom magamban, hogy a faszt kérek elnézést. Ez a természetes. Oda megyek ahová         Elkezdek egy új könyvet olvasni. Nálunk mutatták be először a  Kiadóban, ahol a raktár is van. Az íróval személyesen alá tudtam íratni, amely mindig egy különleges kapocs, köztem és az íróval. Végig simítom az ujjamat, az aláírt nevén, lehunyom a szemem. Próbálok erőt meríteni, hogy valóban azt cselekedjem, amit gondolok.Hát íme meg lett a terméke. Itt ülök, egy Bécsbe tartó vonaton. Két óra kigondolni, hogy mi legyen. Egy koncertre igyekszem. Egy grúz zongoristanő koncertrjére, akit Vladimir Horowitz óta nem láttam szebben játszani. Őszintén irigylésre méltó a tehetsége. És ha egy koncert erejéig is, de részese akarok lenni. Élőben milyen, ahogy mások elmondásai alapján: egészen kivételes, senkihez nem hasonlítható, sziget a hullámzó tengeren.Itt ülök, kezemben a szinte a nyomdából való, és dedikált példány. Képtelen vagyok a könyvre figyelni. Mindent eláraszt a bizonytalanság, és a testemben áramló bizsergés. Szinte pattanásig feszült vagyok és boldog. Itt kezdődik az élet. Ahogy mondani szokták. Elhagyod a komfortzónád, ott kezdődik igazán az élet. Épp úton vagyok efelé. Egyedül, igen , talán így a leghelyesebb. Elhagyni a régi énem, sebeimet, nem sebeimet, magamba szívi annyi energiát és újat, amennyit csak lehetséges, persze ehhez sikerülnie kell mindennek.         Gyerekként úgy ültem a billentyűk elé, hogy nem akarok semmi lenni, csak adni az embereknek. Azt valahogy érzi belül az ember. Egy megmagyarázhatatlan belső hang és ez az érzés akkor gyenge volt, mára már felerősödött. Azzá, hogy bennem van az, amiből adhatok. Adok a fotóim által, és azáltal, hogy a billentyűt leütöm, a régi Olivetti írógépemen, aztán lesz ami lesz. Én adok, és megkönnyebbülök, más pedig elteszi ezt, és amikor szükséges előveszi. Ez az érzés folyton megmaradt, bennem motoszkált. Ez egy fura ember, és én vagyok e test és elme birtokosa. Furcsa volt megbarátkoznunk. De mára ez lett. A hirtelen ötlelek inspiráló hatása, és ezen mágikus utazások eredménye.[ A billentyűk átalakultak, de a szerelem megmaradt. Most, igen egy koncertre tartok, amelyen ezen a hangszeren adnak. ]Kicsit félek. Halad a vonat. De valahogy én megálltam. Olyan, mintha ott maradtam volna a gyerekkori falvamban. Ismét mindenkiről tudnék mindent. Mélyen érintene, hogy egy közülünk elment, oda ahonnan nincsen már visszaút.Igazat megvallva, úgy érzem, elvesztem. Néha rossz úton járok, néha pedig elhiszem, hogy ez a helyes, aztán jön egy kanyar, kizuhanok, és visszafordulok, mintha a Gps mondaná, újratervezés, és visszaküld azon az úton, amin jöttél. Annál szarabb nincs. Unalmas táj, amit 10 perce is láttál…kiábrándító. Ezért, pedig utazni kell, hogy minden kiderüljön, és a helyére kerüljön.Mindenkibe bele sulykolják a világ megmentő szerepét, és hogy mindenkinek van valami célja a földön, ami igaz, talán pedig nehezebb beállni a sorba.Azt hiszem, hogy most valójában jó felé haladok. Kijavítom, hogy máshova születtem. Vagy csak éppen kapálózok, még nem döntöttem el igazán. Az van benne, hogy egy kis településről származom, nem pedig az az européer. És most pedig úgy viselkedem, mint, egy igazi européer, pénztárcástól, elegáns ruhástól, belül pedig igazi falusi reszkető lélekkel. Eltűnt elillant belőlem, de mélyen megmaradt. Előveszem a 40 éves filmes fényképezőgépemet, megörökítem a lemenő nap sugarait, ahogy a lehullott fák puszta ágain különös fénytörés alakul ki. Az eddigi nap legszebb pillanata.Később csak arra ébredek, hogy a kalauz elkéri a jegyemet. Elaludtam. Álmom gyors volt, és megnyugtató. A vonat megtelt külföldivel, igaz, most itt én vagyok az. Nehéz kifejezni szavakkal, és érzésekkel is ezt az egész mai napot. Egy bécsi, vagy egy Európa fővárosában élőnek, ez nem gondolkodás, nem kapálózás, csak egy normális nap, egy normális előadóval, egy normális koncert, amelyre bármikor alkalma van az év másik 364 napján. Legyen az akár ügyvéd, orvos, segédmunkás egy építkezésen, kamionsofőr, irodai asszisztens, raktáros. Míg, velem nem ez a helyzet, és vagyunk egy páran. Megszállottság, rajongás. Már réges rég leszoktam arról, hogy rajongjak, új régi érzés, amely felszakadt. A Westbahnhofnal megáll a vonat. Valami technikai okok miatt nem megy tovább. Persze először csak németül mondják be, aki érti, már öltözködik, én pedig csak az angol kiírásból veszem az utasítást. Felveszem a kabátomat, vállamra veszem a hátizsákomat, cigi után kutatok a zakóm mellényzsebében. Aztán rágyújtok és röhögés fog el. Kedvenc filmemben is ide érkeznek meg a főszereplők. A Westbahnhofnál már évek óta csak az elővárosi vonatok állnak meg. Hát íme, itt vagyok. Keresek egy piros villamost, amerre megy, arra megyek én is aztán majd csak kilyukadok valamerre. 49-es piros villamos. Az emberek kedvesek, mosolygósak. Egyedül én vagyok hullafáradt, álmos, már-már unott. Japánok, vagy kínaiak is vannak a villamoson, pár olasz szót hallok. Valami hülyeségről beszélgetnek gyorsan, alig értem őket. Ők is szépen ki vannak öltözve. Pár turista, nyakában a 2 kilós profi fényképező, profi lencse, én meg a táskában a 40 éves filmes gépem. Volt idő, amikor én is így preferáltam a kirándulást, de nem csak a fényképezőgép nézőkéjéből akartam látni a várost, ezért váltottam. Meggondolom a filmes géppel, mit és hogyan szeretném lefotózni. HA összejön az a mágikus összejöhetetlen pillanat, amelyet sikerült lencsevégre kapnom, amit csak én fotóztam le, annak örülök, persze erre az elégedettségre, bár többnyire elégedetlenségre sok időt kell még várni. Már nem úgy megyek el utazni, hogy minél több képet fotózzak, tudom, hogy van nálam 4 tekercs fotó, az 4 x 36 kocka és setovább, néha már a 4-dik tekercset sem veszem elő. Meg kell élni a pillanatot, amiben vagy. A pillanat igaz örök, de át is kell élni, és nem mindegy, hogy hogyan is élem át. Élményekkel gazdagítva, és izgalommal várva a végeredményt, vagy csak lekapom, és hú… ez is meg volt, mehetünk tovább. Bizonytalanság. Ez, ami jellemez, amikor filmre fotózom. Elbizonytalanodok, a pillanatban, hogy biztosan azt kaptam-e el, amit én szerettem volna, utána jön a 40 éves gép, amelynek megadom a lehetőséget a hibázásra, aztán az előhívás minősége, és aztán hogy jól befűztem-e egyáltalán a filmet kezdéskor. Sok összetevő, amely hetekkel az utazás után derül ki, eközben pedig az igazi pillanatokat élem át, ha marad kézzel fogható emlék örülök, de az igazit kell átélni. Ez az, ami nem mindegy.Itt ülök, pár megálló és leszállok a Volkstheater megállónál. Nem is tudom mikor voltam legutóbb itt. Talán 10 éve. Nehezen, de emlékezem az élületekre, helyzetekre. Valahonnan mélyről előjön. A Volksgarten mellett sétálok. Mintha csak Pesten sétálnék. A régi épületek, amelyek ugyanazok. A pincéből feltörő dohos illatok, és persze régen ez volt, mint két tojás. Ha a plakátok, és utcanévtáblák nem lennének, elbizonytalanodnék, hol is vagyok. Bécsben vagy Pesten.Az eső elered. A Salve Regina dallamai ugranak be. Alig pislogok, arcomon érzem a lágy hideg esőcseppeket. Azokkal a biztos bizonytalan léptekkel. Nem akarom, hogy elmúljanak a percek, hagyni akarom ezt a bizsergető, kíváncsi érzést magamban, hagyni, hogy maradjanak. Előtte eszem egy kergemarhás hamburgert, ahogy a kedvenc filmem hősei. Gyorsan megeszem, mindenki rám néz, az ázott kabátomra, az ázott hajamra. Most valóban úgy nézhetek ki, mint egy hajléktalan. Nem messze van a Wiener Konzerthaus. Elegáns öltözetű emberek hagyják el a méregdrága autóikat. Felfelé haladnak a bejárat felé. Itt vagyok. Mély levegő. Mit keresek itt… fogalmazódott meg az agyamban a kérdés. Lassan elvesztem a bátorságot, ami még meg volt pár órával ezelőtt. A felfokozott állapotom átcsap a fáradságba. Egész hétvégén dolgoztam, alig aludtam. NE most, kérlek, ne most…ne zavarj!!!Belépek. Felmutatom a telefon képernyőjén lévő jegyemet, amit a vonaton vettem. Azt az egyetlen egy darabot, amit nekem szánt a sors. Persze a legdrágább is. Gyors átváltozás a mosdóba. Jól öltözött született úriemberekkel, valószínűleg, ők nem vonattal jöttek, hanem valamelyik limitált kiadású Mercedes E osztállyal, Audival, vagy olyan terepjáróval, amelyről azt gondolják, hogy semmilyen körülmények között nem halnak meg benne. (Volvo) .   Azt mondja a nő, hogy nem jó a jegyem. Kérdezem: - Miért? – De aztán újra lecsippantja a kódot a képernyőn. Ez a tíz másodperc határozza meg az este alakulását. Igen jól látod. Itt dől el, hogy igen vagy nem. Fekete vagy fehér. (közhely durrogtatás, intellektuálisabban :  klisék halmaza)Elnézést kér. Félreértés volt. Sosem voltam ilyen elit helyen. Kicsinek érzem magam. Olyan akár egy katedrálisban lenni. Lenyűgöző látvány. Élet, fény, pompa. Itt vagyok…én a kis semmiség. A vidéki egyszerű fiú. Egy pincérlány pezsgőt osztogat ezüst tálcán. Magas szőke, szeplős, kékszemű, az igazi osztrák lány. Zavaromban felhajtok egy pohárral, majd mondom, hogy warten sie bitte, és felhajtottam még egyet. A fáradtság most valahogy eltűnt. Nézem az érkező embereket. Valahogy rajtuk nincs az a zavar, mint rajtam lehet most. Olyan tájidegen vagyok itt. Most magányosan festek, mint aki csak most cseppent volna ide. De az a csepp, éppen eléggé izgalmas.         Szóba elegyedek egy hasonló magányossal. Elmondom, ki vagyok, honnan jövök, és persze leráz. Hát jó. Aztán pár perc múlva valami történik. Rájövök, hogy itt nem kell őszintének lennem, és senki sem tudja, hogy ki vagyok. Ők ismerik egymást. Most én vagyok itt a kíváncsiság tárgya számukra.  Egy vicces kedvű 50 év körüli odajön. Németül beszél hozzám, én meg olaszul válaszolok. Nem lepődik meg, ő is átvált olaszra. Rómából jöttem, fotózom - mondom neki. Átadom a névjegyemet, hisz akinek nem adunk névjegykártyát, nem ismerjük, nem létezik.  Ez olyan mintha a dokinak adsz egy húszezrest, akkor vesz észre.  Aztán otthagyom, semmi kedvem, egy arisztokrata beképzeld hülyével társalogni. Úgyis pár perc a koncert kezdete. A koncertterem nagyon tetszik. Ha az utam a zongorázás felé vezetett volna, és igazán jó lettem volna benne, igen jól láthatod, két volna is szerepel a mondatban, és olyan könnyen leírom, mintha csak pár órás gyakorlás után itt játszhana az ember, itt adhatná el a lelkét, és a zenét. Persze ezek az emberek nem a zene miatt vannak itt. Az csak egy melléktermék, itt üzletek és ismerkedés történik. Én meg tudod, egy vidéki srác vagyok, aki egy kis dombocska előtt lakik egy faluban.

         Beülök a bordó bársony puha székbe, persze amit írtam ez a legdrágább hely. Egyedül vagyok a páholyban. Egy kis asztalkán pezsgő és egy pincérlány fogad. Kérdezem jó helyen vagyok-e mondja igen, miközben mutatom a jegyemet. Ő is értetlen én is. Látja rajtam, amit érzek is. Tudod, ezt már leírtam.         Kérek egy Martinit. A színpadon pedig ott áll egy hatalmas Fazioli zongora (F308-as (Valószínűleg a zongoristán, a zongorahangolón és rajtam kívül nem tudja senki, hogy ez az F308-as modell). A zongora feldele nyitva, az aljáról visszatükröződik a zongora lelke, a húrok a gondosan megszerkesztett elrendezése, most olyan magába fordult állapotban van.         A pincérnő mondja, hogy a koncert kicsit késik. Oké. válaszoltam. Ezközben magamba szívom az érzéseket, a zajtól alig bírok magamra koncentrálni, így figyelem az embereket, akik egymással beszélgetnek, telnek a mély másodpercek. Az egész terem csodaszép. Ovális alakú, amelyet a színpad tör meg. Öt emeletről lehet figyelni a színpadot a páholyokból, most én is egy ilyenben ülök s lent a bársonyszéksorok. Végig aranykis díszek, díszlevelek, világító gyertyatartók, amelyek tompafényeiben várakozunk a művészre. Olyan meghitt itt minden. Mintha megállt volna az idő kereke. Ilyen lehetett az előző században is, csak villany nélkül, gyertyákkal , igaz a fények hasonlók lehettek, mint most.   Grandiózus díszekkel felöltöztetett terem, az igazán nagy pillanatokra kitalált koncertterem. A mennyezeten minden égtájból egy angyalpár figyel, kék háttérrel. Olyan gyönyörű, mosolygósak, valahogy igazán elkapott falfreskók, életvidámak. A  K. bár biztos bársonydobozban előkészítette a lelkét a Mussorgsky darabhoz, amit már én is szinte kívülről tudok, és mégis mindig hoz valami újat, és csodálatosat. Főleg ha Ő adja elő.         A levegő megáll. A színpadra lépett. Fehér estélyiben van. Szerényen meghajol. Leül a zongoraszékre. Olyan, mintha nem is itt lenne a teremben. Vár majdnem egy percet. Ezalatt a perc alatt olyan némaság ül a teremben, mintha teljesen üres lenne. Megszólal Handel G moll menüettje. Remegő kezemben a Martini. Ez az este fénypontja. A világ valaha írt legszebb darabja. Szinte alig ér a zongorához, alig mozgatja az ujjait… alig merek levegőt venni, hogy csak a zongorából áradó hangokat halljam. K. lecsukott szemmel játssza a darabot. Teljes mértékben ad nekünk, én pedig kiélvezem az összes hangot. (Igen jól érzed, hogy nem tudom most szavakkal leírni, amit leszeretnék.) Elkezdek sírni. Rám tör mindenféle hirtelen gondolat, amely gyötört a múltból, ami kitart a jelenig, és próbálom, hogy a jövőbe ne piszkáljon bele jobban. A darab felénél lehetünk. K. nyugodt, árad belőle az energia, az őszinteség. A teremben folyamatos a csend, sose tapasztaltam hasonlót koncerten. Mindenki figyel, K. pedig egyéválik a zongorával. Lassan a darab végéhez érünk. Még mindig érzem az arcoon a könnycseppeket. Az utolsó akkordok felé megpróbálok uralkodni magamon. Aztán amikor leüti az utolsó hangokat, a zongora húrjain lelassulnak a rezgések, majd teljesen elhalkulnak, kiélvezi az utolsó rezgéseket is, amelyeket a távoli közönség már nem hallhat, de Ő még igen. A zongoradarab után csendben ül a közönség, egy pisszenés sincs. Az előadásnak akkor van vége, amikor a zongorista leemeli a kezét a billentyűkről, de ez még nem történt meg. Ujját az utolsó hangon hagyja, karja ívet formál, mint egy balerinának, amely táncol a színpadon,  - majd kinyitja a szemeit, visszaérkezett. Jobb tenyerének ujjaival beletúr a barna lágygöndör hajába, mely a darab előadása közben arcába hullott. Felnéz a páholyomba, ahol vagyok és  látja, felállva sírok csendesen, majd hosszú másodpercekig engem néz és rám mosolyog egymás szemébe nézünk, egymás lelkébe. Meghajol, majd zavartan ismét beletúr a hajába, és visszanéz rám, biztosan ott van-e még a páholyban ülő vidéki srác.         A közönség hangjai újraélednek, lassan mindenki a kijárat felé veszi az utat. Én leülök. Kérdezek a pincérnőtől valamit. De nem tudja rá a választ. Kis hezitálás után, mégis segít. Még ott ültem a páholyban perceket, hogy magamhoz térjek. Ő addig elment. Csörrent a telefonom, az egyik barátom hívott, hogy baj van. Épp Genfbe utazott, üzleti útra. Kapott egy bérautót és azzal balesetezett, de neki meg a másik félnek sincs semmi baja. Csak azért telefonált, hogy minden oké, nincs baja, és, hogy utána tudok-e nézni, hogy mi a kinti procedúra. Próbáltam megnyugtatni, ebben jó vagyok, majd elbúcsúztunk, jövőhéten találkozunk, együtt utazunk el Triestbe, amolyan feltöltődés. Én meglehetősen keveset utazom, úgyhogy nekem öröm az is, ha  a megyehatártáblát elhagyom. Ő sokat utazik a környező országokba, szinte egésznap úton van, és egyedül, ami a legborzasztóbb és legmagányosabb, ha egyedül kell útra kelni.         A ruhatárnál észrevett a pincérlány. A kezembe adott egy papírfecnit. Ránézek egy cím volt rajta. Majd megköszönöm, én pedig a kezébe nyomok egy másmilyen papírfecnit és egy névjegykártyát. Szép arca van, szeretném majd lefotózni, vagy megköszönni neki a címet.  Meglepetésre ő is egy névjegyet ad a kezembe.         Felöltözök, eléggé kimerült vagyok. A koncert közönsége nem tülekedik a ruhatárnál, még páran beszélgetnek. Vajon tervezik a holnapi napjukat?

         Kilépve a Lisztstrassera, az eső közben átalakult, a fehér hópelyhek beborították a száraz őszi faleveleket a közeli parkban, az utat, és mindent. Meghittebbé teszi az egész várost az apró pelyhekben hulló hó s a karácsonyi díszek fényeiben megcsillannak. Az idei ősz hosszú volt, meglepett, hogy átfordult az időjárás, igaz persze már a dátum szerint is tél van. A telefonon kikeresem a címet, nincs túl messze, alig pár kilométer. Thurngasse 3 felé vettem az utat. A hideg teljesen lefagyasztott,  kihaltság és magány uralkodott az utcán. Pár menetrendszerinti járat közlekedik, azon is kevés ember. . […] A leírt címhez pár órával később értem. Eltévedtem, egy hasonló nevű utcában kötöttem ki, aztán észrevettem, hogy pár karakterrel elütöttem a nevét. Írtó mérges lettem magamra. Aztán csak oda értem. Az utca és a város szinte kihalt. Fogalmam sincs hány óra. Kezdtem hülyén érezni magam, és bátortalannak. Az a fajta érzés, amikor már otthon lennél, és tudod és érzed is, hogy hülye vagy, vagy hülye lesz a cselekedet, de mégis belemész. Aztán úgy döntöttem, hogy mégse… az is egy opció, persze már adott volt majdnem minden.         Aztán a megadott címhez közeli parkba mentem. Újra havazni kezdett. Hátizsákomból elővettem a Diadora sportcipőmet. Már úgyis csonttá fagytam, nem oszt nem szoroz. A csendben szinte hallottam, ahogy a hó lehuppan a földre. Ültem a padon és az egész napot összegeztem. Boldog voltam, hogy minden sikerült, itt lehettem. Ültem vagy fél órát némán a padon, már nem fáztam. Csak bámultam az előttem lévő üres parkot, és figyeltem az utcai lámpák fényében megcsillanó fehér pelyheket.Rágyújtottam egy cigire, majd jobbra fordultam, lépteket hallottam. Egy nő közelít. Éjfél elmúlt. Kezei zsebre téve, kabátja piros, a térdéig érhet, fején fekete kendő vagy sál a hó miatt. Mélyen izzik a parázs mikor beleszívok. Közelebb ér a piros ruhás nő.Megszólít. – Jó estét, tudna adni egy szál cigit? – kérdezte.-      Persze… a kabátzsebemből kivettem a sárga Camel-es dobozt, majd felé nyújtottam. -      Köszönöm. Tüzet is adna?-Tessék!-Köszönöm. Hol volt ilyen elegánsan öltözve? Nem igazán illik a ruhájához a sportcipője. És nevet.- A  te koncerteden. – válaszolom.Meglepődött a válaszomon. Arcát félhomályból láttam csak, a halott faágak árnyékából.-      És jó voltam? Majd köhög a cigitől. (Valószínűleg nem sűrűn szív cigit.)-      Bravissimo. Szinte vágni lehetett a csendet a teremben amikor játszottál.-      Itt élsz? – kérdezi. Csak mert akcentussal beszélsz – mondja utána hirtelen.-      Nem, egy szomszédos országból jöttem. Közel 300km-es távolságból.-      Ohh. Csak a koncert miatt?-      Igen. Miattad. – majd beleszívok a cigimbe.Nem néz őrültnek. Ez a véletlen találkozás, pedig nagyon is az. Hihetelten. Megrázó, felkavaró, mellbevágó. Lüktető szívemtől felgyorsult a vérkeringésem, nem is tudok megfelelő válaszokat adni.- Én ültem fent a legközelebbi páholyban hozzád.- Te voltál az? Láttam, hogy könnyes volt a szemed… pár másodpercig figyeltelek is abban a magányban, amiben voltál, mint aki most ért ide ismeretlen helyről ismeretlenbe,  magányba burkolódzva egyedül. Amolyan föld felett járó, nyugodt és végtelenül türelmesnek tűnsz.- Én is észrevettem, ahogy felnéztél. Mintha belém akarnál látni, meg is ijedtem, belém szorult a levegővétel. Nehéz időszakon megyek keresztül, talán azért tűnők ennyire magányosnak és szomorúnak. De ez nem az utcára való téma, hosszan tudnék mesélni...- Nem messze lakom, de fura lenne felinvitálni egy ismeretlent.- Igazad van.A hópelyhek sűrűbben esnek a földre csendese. Olyan egyszerűen szép minden. Néhány régi írásomra gondolok, hogy ezt a városrészt, szívesen beleírnám. Letisztult, szép. Az épületek mióta állhatnak itt? Hogyan nézhetett ki régebben? Ki maradt és ki ment másik helyre és miért? Öröm és bánat vegyesen találkozik-e itt?Néha már már zavaró, ha munkába megyek, hogy a metrón ugyanazokkal az emberekkel utazom, menet s jövet. Néha rákérdeznék, hogy merre és hol dolgoznak, észrevették-e, hogy a hét öt napjából minumum hármat együtt utazzuk menet- s jövet? Vagy csak felismernek-e, hogy ez a srác, aki ránézésre is vidéki együtt szokott utazni. A percek lelassulnak. Khatia elszívja a cigit.-      A mai koncert nem volt túlságosan jó. Én nem voltam elég jó.-      Minden koncert más, ezért van még varázsa az élő zenélésnek. Minden változik, az ember hangulata, érzései a közönség vibrálása.-      Nem, most sokat ütöttem mellé, persze észrevehetetleneket. Nem voltam a topon, nem sokszor fordul elő, sőt ritkán.-      A sok koncertezés ennek tudható be nem? Vagy mindig 100%-os az ember? Nem hiszem.-      Kérhetnék még egy cigit? Nem sűrűn gyújtok rá, reggelente futni szoktam, 5-6 kmt, de most olyan magával ragadó az egész. Tudod mire gondolok…-      Én is futok, így nehezebb. Mindig le akarok szokni, de valahogy mégsem sikerül, a berögzött mozdultok, az időszakok, stb…-      Én pedig max egy dobozzal szívok. A különleges időszakokban.-      Miért ez az?-      mondhatjuk.-      Szerintem tökéletes volt az előadás, már amennyire amatőr zongora tudásom és hozzáértésemmel megítélhetem a dolgot. Elütések mindig vannak. Sosem lehet maximalista az ember, kivéve ha gép. Pár fényképet csináltam a 40 éves fényképezőgépemmel. Nála megengedem a hibákat hiszen öreg masina és filmes fényképező, nem lehet rögtön észrevenni ha valami nem sikerült. Egy kis meglepetés legyen benne, persze ez tudom, nem igazán lehet összehasonlítani egy emberi teljesítményhez, de a fotózás is az, neked is kell egy eszköz amin átviszed a lelked, nekem is kell. Néha sikerül, néha viszont nem.-      És milyen fotókat készítesz?-      Olyanokat amik megfogják az embert és ők azt mondják, hogy egyedi. Akik mégjobban ismernek, pedig hozzácsatolják a személyiségemet, vagy akit gondolnak hozzá. Magányos, szomorú elgondolkodtató képeket csinálok, persze nem ez a koncepció, de ilyenek vannak.-      Érdekes. Kíváncsi vagyok rájuk.-      A pénztárcámban van egy névjegykártya, tudok adni. Azt hiszem ez az utolsó névjegy, még jó pár évvel ezelőtt csináltattam, de az elérhetőségek változatlanok az évek alatt.-      Nálam nincs semmi. Csak leugrottam egy Martini ért a boltba. Egy darab még volt. Majd megnézem a fotóidat, biztosan jók.-      Igen ezt már számtalanszor hallottam. Megnézem majd. Legyen is így. Amúgy nekem is ez a kedvencem. Apám alkoholista volt, emiatt is halt meg, nem sűrűn szoktam inni, csak ha pirosbetűs ünnepekkor.-      Részvétem. Hasonló tapasztalatok és érzések.-      Az apák mind ilyenek nem? Megkapjuk tőlük ugyanazokat, mi pedig küzdünk ellenük. Pedig rá kell ébrednünk, hogy olyanok vagyunk, mint ők. Azt hisszük, hogy mások vagyunk, de nem. És persze elfelejtik mondani, hogy szeretnek és büszkék ránk. Néha már a közös beszélgetésekre sem emlékszik az ember, és ez bosszantó. Így utólag sok mindent kérdezne még az ember ,de persze nem lehet. A sok miértet? És hogy is volt ez veletek anyával? A szerelem meg minden? Akartatok-e engem?Khatia rágyújtott még egy cigire. Arcát beborította pár pillanatra a naracssárga láng fénye, majd hirtelen csak az cigi izzó parázsa világított.-      Mikor indul a vonatod?-      Még 3-4 óra múlva.-      Addig itt leszel?-      Ahogy alakul. Ez a találkozás sem volt…mégis így hozta a sors.-      Éhes vagy?-      Kicsit.-      Minden zárva. Gyere fel. Sosem szoktam ilyet csinálni. Nyomatékosítom, hogy nem azért… szóval érted…-      Értem. Amúgy sem szabad…-      Tudsz főzni?-      Fogjuk rá. Paradicsomos tésztát szereted?-      Azt mindenki szereti. A hajnal villámgyorsan eljött. A lakása melegében számomra ismerős festmények díszelegtek a falakon. Persze igen, ez , az igazi. Nem is vártam mást. Hasonló berendezési tárgyak, amilyeneket én szeretek. Egy pohár vörösbor mellett beszélgettünk minden féléről. Politika, vallás, az élet további céljai , persze a nyelv korlátozásával. Valahogy kivédtük, és egy szép kerek egész lett belőle. És ekkor jön rá az ember arra az apró dologra és kiváncsisággal töltött mindig el. Hogy két egymásnak külföldi ember a kapcsolatukban, hogyan kommunikálnak egymással. Sosem vagy inkább a messzi távolban tudnak úgy kommunikálni, mint két azonos nyelvű ember. Én nem tudnám ezt csinálni, ha nem fejezhetném ki magam úgy a kellően szép magyar barokkos mondataimmal és monológjaimmal, amit csak a mostani barátnőm hallgat végig és szereti.K. elaludt 7-8 óra körül. Én elővettem a táskámból egy levelet, amelyet a koncert végén szerettem volna odaadni, de most ez a legjobb alkalom, hogy itt hagyjam és a zongora kottatartójára tegyem. Rajta a kézírásommal a neve, benne pedig, az Olivetti írógépem által átütött fehér lapok, zagyva karakterekkel, és most pontosan már nem is tudom mit fogalmaztam meg benne. Kíváncsiságot is érzek, hogy újra felbontsam, de erre már nincs idő. Az utolsó sorra emlékszem azért, ez a kedvenc idézetem is. „Mindig szerelmes leszek abba, aki olyan amilyen én szeretnék lenni…” (Földes László Hobo : Csavargók tízparancsolata ) 

Boldog Új Évet!

Az új év is valószínüleg tartogat mindenféle szépet, nehézséget. Csak remélni tudom, hogy elég nyitott leszek az új befogadására, a szépségek felfedezéséhez, a nehézségek leküzdéséhez pedig elég erős.
Pár megvalósítandó célom van erre az évre, de most nem írom le ezeket. Igaz nem olyan álmok, célok, mint ha egy hullócsillag után kívánna az ember. Rajta leszek...
Kívánom nektek is, hogy sikerüljön elérni a célokat amelyeket kitűztetek magatok elé.
  Próbálok majd többet írni ide is, 2016-ban nem vittem túlzásba a dolgokat.

Minden szépet és jót!
Buék!
ap.