Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

         A csillagászati tavaszi kezdete és a nyári közötti valamelyik a hétvégéhez közeli napon vagyunk járunk vagy tartunk. A napsugaraknak már van ereje, így, ha az utcán sétálok az árnyékosabb részen, már átmegyek a napsütötte részre, keresve a nap apró, de már érzékelhető melegét. Ahogy megfigyeltem, nem csak én teszek így, akikben van még némi élni akarás, az csupán átkullog az utca másik oldalára,  a páros oldalra.

         Épp a könyveimért tartok, zuhogó záporban s  amelyeket ahelyett, hogy egy pesti antikváriumban fedeztem volna fel, saját felfedezésemnek tudhattam volna be őket, az internetről rendeltem, megúszva a felutazást vidéki kisfalumból, a felutazás alatti látványokat, ahogy a vonat ablakából elsuhan mellettem/mellettünk a táj dombhátai, fái, mezői. Kimaradtam így az őzek önfeledt táncából a már egyharmadáig kinővő friss vetésnek, a rókák vad portyázásairól, a kis-nagy városok külső házairól az erdő szélén és a sínek melletti elhagyatott düledező régi bakterházak, gyárak mellett, amiben egykoron még volt élet, mára már csak romhalmaz, omladozó vakolat és ellopott tárgyak, betört ablakok  maradtak az egykori épületekből . A valahány évtizede épített fenyves erdőről, állatairól lemondva, most csak arra fókuszálok, hogy gyorsan megkapjam amit szeretnék, mint az manapság szokás, a vágyaimat kielégítsem, s más nem számít körülöttem.

         És ekkor jött a nagy felismerés. Boldogságot keresek ezekben a nyolc különböző könyvben, amelyeknek egyenként külön- külön jelentősége van számomra. A vágyakozást, a reményt, és a tudást hozza el. Vagy valami hasonlót remélek. Hogy a könyvek által utazni tudjak, s ez az utazás egészen képzeletbeli legyen, hogy idővel a képzelet összecsapjon a valósággal.

         Vajon az ember mindig boldog? Ez egy folytonosság? Vagy épp nem veszi azt észre, hogy folyton boldog? Mindig boldog voltam, csak nem vettem észre! Saját magaddal harcolsz. Nehéz a beismerés nemde? Mi neked a boldogság?

Tárgyak, emberek, vagy saját magad élményei? Egyszerű, de nehéz kérdés.

A párkapcsolatban , vagy inkább utána kezdünk el gondolkozni, hogy milyenek is vagyunk egyáltalán. A hiány a másik hiánya döbbent rá valódi énünkre?  Így a párkapcsolat felnyitja a szemünket. A (pár)kapcsolatokon keresztül tanuljuk meg leginkább magunkat. Legyünk készek megtalálni, hogy hova tartozunk, hol az igazi otthon. Ha vásárolsz egy házat, az csak egy vágy, öröm kielégítése, hogy otthon legyen belőle kell szeretet. Mi neked a szeretet? Egyszerű, de nehéz kérdés.

         Visszatérve, a könyveimet átvettem, nem is tudom eldönteni, hogy melyikkel is kezdjem. (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának vagy Varga Lóránt: Minden út Rómába… A boldogság nyomában Canerburytől Rómáig vagy a többi hat könyv valamelyike???)

          Ez is nehéz ügy, ki tudja, mit hoz a holnap.

Most az a lényeg, hogy itt a tavasz, lágy szellő áramlik át az ujjbegyeim között s erősen kezdi nyitogatni angyalszárnyait a tavasz. Téli kesztyűm levetése után érzem csak igazán ennek a jelentőségét, azonnal szinte, mint egy bábból kikelt pillangó.

         Ez a jelenség olyan, mint a nyitott teraszajtón beszálló pillangó, amely a felnyitott zongora húrjain pihen, talán a leszállás pillanata, a húr pedig tompán, de megrezeg, s ez a rezgés ,ami csak az övé, a nap pedig egy sugárba erősödik a felnyitott zongorán épp ahol főhősünk pihen és élvezi a meleget. A por édesen és lágyan száll ebben az erős egyenes fénysugárban. Kis szellő libbenti a szürke évek óta nem cserélt függönyt, dohszag árad ki a lakásból az utcára. S ekkor jön egy fiú, ki a zongorakotta tartójára rakja lila borítós A4-es zenefüzetét, majd kinyitja, a közepén megtöri az addig üres füzetet, hogy legyen tartása, egy Koh-i Noor Hardmuth 1500-as márkájú B2-es narancssárga színű, a fehér csíkkal és csokoládébarna véggel, melyen rágófogainak mintája teszi különlegessé, mintha egy frissen kibontott csokoládéba mohón hatalmasat harapott volna s fogainak nyoma ott marad, mint egy fogorvosnál végzett fogminta levétele után , ahelyett, hogy letört volna egy darabkát.

Elkezd akkordokat játszani a zongorán, mire a pillangó felrebben, végtelen nyugodtsággal csapkodja össze a szárnyait. A fiú szájába veszi a ceruzát újra, bal keze a zongorán, három hang a zongorán mely lassan elhalkul. Rajzol egy violinkulcsot, egy basszuskulcsot, lejegyzi a balkezében tartott akkordokat hangjegyekké, mint vonalak közt meglapuló hangya, és kezdetét veszi az igazi Waltzer, umpappa, umpappa umpappa. A pillangó a zongora elnémulása után újra leszáll az egyik húrra.  A fiú egy díszes tarka pillangót képzel el lecsukott szemei lelőtt ahogy szárnyaival repdes a tavaszi napsütésben, s eközben újabb akkordok hangja halkul el… - amelyet épp kiröppenni lát az ablakon s mikor egy újabb hangot akar lejegyezni, a füzet vonalkáira koncentrálva, a háttérben észreveszi az igazi pillangót, amely épp felrebbent a húrok közül s majd arcán egy kis mosollyal folytatta a hangok lejegyzését, miközben az igazi pillangó szárnycsapásait figyeli, megtalálja-e  valóban a kifelé vezető utat az ablak és függöny közötti kis résen, ahol a nap porral beszórt sugarai mutatják a kiutat számára…ez jó jel, Segno di Dio.

         Ilyen a boldogság egy részlete a naptári tavasz és a naptári nyár között félúton egy péntek délutánon gondolja.

          Ugyancsak ebben az időben, egy másik srác bringára pattan, fülébe zongora dallamok, Ludovico Einaudi legújabb albuma. A nyolcas tracket hallgatja folyamatosan már két napja. Közben teker és gondolkozik, hogy este az íróasztalán heverő üres lapokra mit írjon… Mezők és szántóföldek mellett teker a francia országúti biciklijével, a tompán lágy tavaszi levegő átlibben az ujjbegyein, a haján. A szántóföld felől friss trágyaszag illatát érzi. A zongora dallam hatására most megáll. A kátyús szaggatott csíkokkal jelölt úton észrevesz egy tarka pillangót, messziről olyan, mint aki pihen, és csak repülésre készen áll, de nem így van, már élettelen, de a meleg szellő még játszadozik a szárnyaival, olyan, mintha még élne, olyan, mintha élvezné a nap sugarait és a szellőt, ahogy játszik a díszes szárnyaival, de már nem... Szóval ő lesz, a pillangó és a zongora hang mely egy ház második emeletének nyitott teraszajtajának résén hallatszódik ki s melyből dohszag árad az utcára.

Egy pillangó halála. Talán ez lesz a címe… vagy nem lesz semmi, csak egy vázlat pár gyűrődött lapon.

„Fel kell hát térképeznem magam. Tudnom kell, hogy milyen alkotóelemekből állok, mit szeretek és mit nem, hogyan működöm, milyen értékek, hitek és gondolatok kavarognak bennem. Hiszen boldogságom bennem van, kintről csak táplálkozik. „ Varga Lóránt: Minden út Rómába…