Moving Along

FADE IN

   “Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradtság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Ebben rejlik az ereje.”

  “Viaggiare é proprio utile, fa lavorare l immaginazione. Tutto il resto e delusione e fatica il viaggio che ci é dato é interamente immaginario. Ecco la sua forza.”

   Most csak elővettem a régi Olivetti Lettera 22-es írógépemet, amin leírhatom az élményeimet nektek. Majdnem mindegyik típusú Olivetti írógéppel rendelkezem, most a 22-esre esett a választásom, amin még Pier Paolo Pasolini is munkálkodott. Valami olyasmit érzek, amikor írok rajta, mintha visszamennék az időbe, és hogy igaz ami igaz, nem tárgyakat birtoklunk, hanem ennél sokkal fontosabbakat, azokat az élményeket, amelyeket átéltünk, és jól megéltük boldogan. Viszont eszközök és tárgyak nélkül nem tudjuk átadni igazán azt ami bennünk van. Elég ha arra gondolunk, hogy a fotós nem tudja átadni azt amit lát megfelelő eszközök hiányában, és egy muzsikus sem tudja átadni a zenéjét érzéseit, ha nincs a kezei között egy jól behangolt zongora.
   És így tovább, valami megmagyarázhatatlan ördögi kör, a hasznos-haszontalan közötti sáv mezsgyéjén táncolva. A tárgyak fejezik ki a stílusunkat, de néha sokan túlzásokba esünk, és már a tárgyak, dolgok birtokolnak minket. Észre sem vesszük ezt, így számtalan élménytől megfosztják ezzel magukat, vagy akár saját magunkat. Az érzékes mellett haladunk, és hajtjuk az értéktelent, azt ami épp trendi, divatos, nem figyelve a saját belső értékeinkre, arra, hogy mi is igazá fontos a számunkra. Másoknak akarunk megfelelni, mások alkotta kotta szerint játsszunk az életünket, a sajátunk helyett. Az a legfontosabb, hogy a saját belső hangodat kövesd, ami elmondja őszintén, mire is van szükséged, csak hallgasd és figyelj rá, ott legbelül.

FADE IN

        Október utolsó hétvégéje van. Ma én zárom a könyvesboltot. Sötét van kint, alig mászkál valaki az utcán, nincs mozgás. Ez talán a hidegnek és a szinte vízszintesen zuhogó esőnek köszönhető. Őszi színekben pompázik a táj, legalábbis reggel még így láttam amikor beültem a hideg autómba és elindultam dolgozni. Kicsit ködben és misztikumban álltak a közeli dombok, csak a vonulat csúcsai látszódtak ki, így olyan formát alkottak, mint egy sapka, aztán lehagytam őket az országúton a kis Twingommal. A millió különböző színben pompázó fák leveleit, a réten legelésző őzeket, a csapatban kóricáló seregélyeket, a mezőn futkározó rókákat.
   Aztán a valóság szemembe ütközött, majdnem minden reggel látok elütött állatokat az út szélén vagy középen, attól függ, hol érte őket a halál. Egyre több rókát látok, sajnálom őket, legutóbb egy kis bambit láttam az út kellős közepén. Már rég feküdt ott, csendben a körülötte lévő vér már megalvadt, az aszfalthoz száradt. Még a legyek sem járták körül. Félreálltam a kocsival, bekapcsoltam a vészvillogómat, a csomagtartóban van kesztyű, lehúzom a forgalmas útról a testét. Rám dudálnak, senki nem érti, hogy mit csinálok. Az őz pupillája teljesen kitágult. Vajon mit láthatott utoljára? Vagy csak rémület járta át az összes izmát? Rémisztő látvány, bűz és félelem keveréke, próbálok megbirkózni vele. A közeli árokba helyezem, keresek pár fenyőgallyat és letakarom vele. A kesztyűm alvadt vérben cuppog, próbálom lehúzni, hogy ne érintkezzek a megalvadt vérrel és hogy a semmibe révedő szemeket ne lássam újra, ne rémisszen meg a halál közelsége. Ha engem is elütnének, ott feküdnék az úton, hány autó hajtana át rajtam?
   A munkahelyemre igyekszem, amely egy könyvesbolt, segítek jó pár vásárlónak beszerezni olyan könyvet, amit évek óta be akarnak szerezni, én megmutatom azokat az internetes fórumokat, ahol meg tudják venni, ha nálunk nincs és rendelni sem tudok már. Örömködnek, megköszönik, hogy ennyire figyelmes és segítőkész vagyok.
   Arra vágyódok sokszor, főleg délutánonként, hogy a fotocellás ajtón bezuhan az a bizonyos nagy ő, akivel egymásra pillantunk, több másodpercig nézzük egymást, és már tudjuk, hogy ott az a pillanat sokkal hatásosabbá és szorosabbá fog válni, mint azt sejtettük. Beleszerelmesedések a pillanatokba.

  

   Szerdai nap van. Ez talán a legjelentéktelenebb nap a héten. Már túl vagyunk a hét első felén, de még messze a hétvége. De az élet közepe fontos, ott történnek az igazán szép dolgok. A gyerekeink akkor születnek, akkor vagyunk úgymond a csúcsponton, vagy legalábbis tankönyvi eset ezt írná le. A szerdai nap is valami ilyesmi a héten. A közepe, de valahogy mégsem érezzük benne jól magunkat. Azt mondogatjuk magunkban, legyen már hétvége, legyen már nyár, amikor pihenhetek, legyen már olyan időszak amikor magamra figyelhetek.
   Este hat óra körül egy cigit elszívva, az utcai lámpák narancssárga fényében, esernyővel a kezemben, mélyeket szívva a sodort cigarettámba arcomon éreztem a nedves cseppek páráját, tüdőmben az erős dohányfüstöt, megmagyarázhatatlan mód, kiterveltem egy spontán utazást a következő pár napra. Szeretném megtölteni azt a kevéske időt, szokatlan és furcsa dolgokkal, amiket még nem csináltam az életben, mint ez a spontán kitervelt utazás. Ez egy spontán menekülésnek is tekinthető. A valóságtól való menekülés, magam elől, kifelé az ismert valóságból amelyben létezem.
   Felhívtam telefonon a legjobb barátomat, persze nem vette fel, mert dolgozik. Vártam, de már teljesen önkívületi állapotban voltam, el akartam mesélni neki a tervem, és hogy jöjjön velem, indulunk el együtt egy messzi, de szép helyre, ahol ő se és én sem járt korábban. Több hónapja nem beszéltünk, meglepte, hogy hívom. Főleg miattam nem beszéltünk. Rájött, hogy nem tud rajtam segíteni, és feleslegesnek érezte magát, már-már megsértődve.
Persze feltehette magában a kérdést, hogy ha ott állok mellette, próbálom megnevettetni, elterelni a negatív gondolatait, foglalkozni vele, miért nem képes kimászni a gödörből? Miért kötődik a saját fájdalmához amikor annyi víz lefolyt már a Dunán?
   “Ha nem képes helyrehozni magát, hát süppedjen el benne, a mocsárba és vesszen el.” Így eltűntem, ő is eltűnt. Tudta, hogy magamat csak én javíthatom meg, erre nem képes senki más. 

   Nehéz időszak volt, hiába meséltem el monotonitásban a történeteket, nem az, hogy nem értette meg senki, csupán tehetetlennek érezték magukat, ahogy én is magamat. Próbáltam keresni a miérteket, összekapcsolni a pontozott vonalakat, de nem sikerült. Az így alakult, nem éppen válasz. Talán a válasz az, hogy elmúlt a kitartás, az összetartás a szerelemben, ez ellen nem tudsz tenni, csak együtt élsz vele. Külön, de mégis egymásba fonódva. Ő is egy nehéz időszakon van túl. Ilyenek minden ember életében vannak és még lesznek is. A közelmúlt fájdalmát az élet felülírja és tudatja, hogy létezhet ennél sokkal romlottabb és szörnyűbb dolog, mint amiket átélünk, és persze sokkal jobb és boldogabbak is. Egyfajta körforgás, mint az évszakok váltakozása. A fájdalmak egyfajta tanítások, amiből tanulni kell és kizökkenni. Erre lesz jó a tervem. Kizökkenni.
   18:12 perckor végre felveszi, épp a pesti dugóban áll a Hungária körúton, araszol. Nem tud mit kezdeni magával, nem tudja kikerülni sem és naponta több órát ott áll szinte egy helyben, apró mozgásokkal lépésenként veszi át újra és újra a reklámtáblákat, amelyek hónapok óta változatlanok, szinte kívülről tudja melyik reklám melyiket követi a körúton. Néha olyan autósokkal is találkozik , amelyet tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt látott már, és emlékszik a rendszámtáblájára, arra a három betűre és három számra. Kedve támadna átszólni, beszélgetni a másik dugóban ücsörgő társával. Megcsörren a telefonja. Felveszi. Én pedig levázolom neki a tervem. Benne van. - mondja. Van nála minden ami kellhet, mert épp a hátsó ülésén van a cucca, friss ing, nadrág, zokni, pár poros CD lemez, mastercard. Indul, amint kijut a dugóból. Egy rövid szakaszon még ácsorgott, majd kifelé a városból zöldhullámban folyt, mint erős sodrású folyón egy csónak. A Rákóczi hídon átért Budára, látta a fekete víztükrön megcsillanni a város fényeit, dinamikusan fodrozódott. Az utat már jól ismerte, így nem kellett GPS-t beállítania, csak követte a táblákat, tudta a trükköket, merre kell kanyarodni ezen a szemerkélős októberi estén. 

   Én próbáltam kicsit a spontán utat tervezni, talán attól féltem, hogy eltévedtünk, rossz helyen fog átvezetni az út, bár cseppet sem érdekelt, ha mégsem ott kötünk ki, ahová gondoltam.  

   Csak el akartam veszni, hogy aztán magamra találjak az ismeretlenben.

    Autópálya kizárva, fizetős, azt fizesse az aki siet, és nem akar világot látni, én, mi látni szeretnénk!

Így a Google Maps-on kilőttem azt a funkciót, hogy az autópálya, és persze bármilyen másik lehetőséget is ami fizetős útszakasz. Az autópályán nincs semmi, ott nem történik semmi, végtelenül monoton barátságtalan követni a szaggatott csíkosra mázolt aszfaltot. És nem szeretnék Mercedesek, BMW-k, Audik társaságában araszolni a dugóban, míg ők egy balesetet figyelnek meg, szinte tunkolják vagy inkább tudatosítják magukban, hogy ők jól döntöttek, hogy a világ legbiztonságosabb és legprémiumabb kocsijában utaznak, mert a katalógusban az szerepelt, hogy 5 csillagos a törésteszten, és ebben a járműben ők szinte halhatatlanok, ezért vették ezt a SUV-t.
   Az igazi és gazdag értékek az országúton fognak érni bennünket, az aprócska jelentéktelennek tűnő falvakkal, templomokkal, a szántőföldet arató kombájnnal, vagy akármivel… A lélek csak így tud felmelegedni, hogy szemünk olyan dolgokat lát, amire vágyakozni fog, olyan épületeket, életeket, embereket látunk, amelyet mi is szívesen élnénk, ahová szívesen költöznénk most azonnal, ahová igazán passzolnánk, mint valami utolsó puzzle darabka. Amikor azt mondaná, igen, lenyűgöző, de élnék itt, innék egy forró kávét reggelente ezzel a tájjal és hegyekkel karöltve, amely kis bizsergést okozna a tested minden pontján, és a levegő, olyan más lenne, olyan megmagyarázhatatlan, eredeti, mint a hatvanas évekbeli olasz fekete-fehér filmekben. Dolce far niente.

—

   Óra nyolckor zártam a boltot, kinyomtattam a záráshoz szükséges papírokat, lezártam a pénztárgépet, átszámoltam a forgalmat és kezdetét vette az ismeretlen utáni vágyakozás érzése… Bálint még fél óra távolságban volt. Gyorsan bevásároltam a szükséges dolgokat. Tankoltam sokadik kattanásig a legjobb oktánszámú benzinből, akár egy fekete Posrchéba. De aztán be kellett vallanom magamnak, azt a tényt, hogy rohadt fáradt vagyok. Besötétedett pár órája, alig látni valamit, az eső újra rákezdett, talán a szél alábbhagyott, cudar időjárás, erre szokták mondani. Senki sincs az utcákon a közelben legalábbis, most senkinek nincs fontos és elengedhetetlen fontosságú elintéznivalója. Mindenki otthon gubbaszt a tv előtt és nézni az agybutító műsorokat, a reklámokat, amelyek elhitetik az emberrel, hogy erre szükséged van, most akciós, kihagyhatatlan, most vágj bele a hitelbe, 0%-os THM, azt gondoljuk nem vágnak át,de tudat alatt tudjuk, hogy így van, és azt is, hogy az adott termékre sosem lesz szükségünk, de mi mégis megvesszük, hogy jól érezzük magunkat pusztán a tárgy birtoklásától, attól, hogy mi megengedhetjük magunknak, hisz nem vagyunk csórók, az hogy hitelből van az nem érdekel senkit, és, hogy mi lesz később hónapok elteltével, amikor jobb esetben rájövünk, hogy át lettünk vágva majd könnyedén azt mondjuk, ilyen az élet. Majd legközelebb figyelmesek leszünk, de nem, mert valami újabbra vágyódunk, amit birtokolni szeretnénk és a folyamat megállíthatatlan lesz. 

   Határozottan hideg van, igaz én 10 fok alatt megfagyok és kesztyűt viselek. Még gyerekkoromban az orosz zongoratanárnőm tanácsát megfogadva viselkedtem úgy, mint egy híres zongorista képzettel a fejemben. Épp hullámvölgybe kerültem, az értelmi kavalkádom sürüjében taposva megláttam egy dolgot, amiről szerelmem jutott eszembe, vagyis úgy kell fogalmaznom, hogy a volt szerelmem, legalábbis az ő szemszögéből nézve volt, az enyémből még szerelmem.
Hónapok óta a saját démonjaimat próbálom pórázon tartani, több kevesebb sikerrel. Ki tudja ő ezekkel, hogy van, talán sosem gondol rám, a szép pillanatokra, emlékekre masniban átkötve. Talán már a feledésbe és érdektelenségbe csapott át személyem teljes valója benne. A múlt. Miszerint mindenki pótolható, és lecserélhető egy újabbra egy jobbra, amit a mai média sugall. Aztán valahogy túl jutok rajta, úgy csinálok, hogy a belső tenyerem felét az arcom előtt elhúzom, és az addigi komor arcomból egy mosolygós, nincs semmi baj arcot varázsolok, csupán ezzel az egyszerű mozdulattal, ami persze önbecsapás és ritkán sikerül, de ma este nem mutathatom ezt kifelé Bálintnak, mert nem fulladhatok tovább a múltban, abban amiben létezem. Abban, ami szinte a lételemem. 

   A benzinkútnál várom Bálintot, hogy megérkezzen. Megiszom a forró espressot, ez majd a sokadig kilométer múlva hatványozottan jobb lesz, sőt…

   Kezembe veszek egy irodalmi folyóiratot, pár érdekes cikket, verset, szövegrészt olvasok, szürcsölgetem a kávét amely erőt ad az este további részeihez. A kávét rengeteg cukorral iszom, amely szinte átok egy igazi kávéimádónál, olyan hiba, mint amikor Olaszországban jársz és ketchupot kérsz a pizzádra. Ha így cselekszel, biztosan lehetsz abban, hogy a pincér szónélkül elhajt az étteremből, olasz heves gesztusokkal és vaffan culo-zások közepette, olasz átkokat rád zúdítva. 

   Hamar meguntam az újságot és cikkeit. A táskámban lévő könyv olvasását folytattam egy norvég írótól, ha olvasok tőle próbálom húzni, halasztani, hogy a történet dolgozzon bennem, hogy a szereplőkkel együtt tudjak mozogni, élni, át tudjam érezni azt az élethelyzetet amiben léteznek, azonosuljak. Foglalkoztat a legjelentéktelenebb karaktere is, melynek mély gondolatai vannak. Párhuzamosan több könyvet olvasok. A másik címe: Beleszerelmesedések. A jelen állapotomhoz tökéletesen illik, akár a pár oldallal ezelőtt említett puzzle darab. Az életem folytatásához sokat segít, még ha milliméterről milliméterre haladok is, de elmozduláshoz hozzá segít, megmozdít nem csak a történet, hanem fizikailag is segít tovább mozdulni és nem visszalépni. Igaz, nekem most az ellentéte a legnagyobb feladat: a Kiszerelmesedések.
   Újra ott voltam Madridban a főszereplőkkel, a hibáikkal, a félelmeikkel vegyített érzéseikkel amit magukban hurcoltak, és ezek alakították sorsukat, jó vagy rossz irányba. Rég éreztem ennyire magaménak egy könyvet, noha valami megmagyarázhatatlan okból keveset olvastam eddigi életem alatt. Az üres perceket, órákat csak néma megfigyeléssel töltöttem, sokszor azzal szórakoztattam magamat, hogy a közelemben lévő emberek sorsát találtam ki és ehhez gyártottam történeteket. Mit csinálnak a szabadidejükben? Mi a foglalkozásuk? Hová tartanak? Mely dolgokból merítenek erőt, milyen az igazi karakterük? Néha nevet sem kellett adnom nekik, mert a beszélgetésben elhangzottak, vagy ha mégse, szájról olvastam le, hogyan szólítják egymást. Itt a benzinkúton is történt ilyen, miközben kávéztam az imént. Hogy teljen az idő fogaskereke, szóba elegyedtem a pénztáros lánnyal. Bianka - így már a nevét sem kellett kitalálnom, mert az egyen pólóján rá volt gravírozva. Bár sokszor előfordul, hogy hiába ez az eredeti neve, mivel nem ismerem, kitalálok egy hozzáillőbb nevet, de hozzá pontosan illett az eredeti. Különleges kisugárzása miatt, tökéletesen passzol.
   Kérdezte, hogy telt a napom? Bő barokkos mondatokban válaszoltam, ami meglepte, nyilván nem ehhez van szokva. Furcsállta és látta rajta, hogy érdekesnek tart, ami jól esett. Olyannak tarthat, mint aki épp most érkezett ide a Földre, aki elmereng és sokszor maga elé tekint, gyakran pedig túl mélyen a beszélgetőpartner szemébe néz, aki ettől megretten. Talán úgy érzi, hogy a lelkén söprök végig, a legmélyebb bugyrokba, ahogy hétköznapian szokták mondani, a szív csücskében, abban az oppresszív és passzív formában.

   Elmélyedtem mogyoróbarna szemében amely heterokrómiás, és teljességgel ez a látvány magával ragadt, próbáltam elveszni a színekben, mely szín születik egymásból újjá, a fény hogyan csillan meg ezeken az árnyalatokon játsznyi könnyedséggel. A szeplők az arcán, az apró pöttyök… Valószínűleg talán egy csillagképet körül lehetne rajzolni ha a pöttyöket követnénk egymásután kötve. Többet tudtam meg róla, mint egy olyan akit közel engedett netán magához, a szívéhez. Perzselt, égetett belül. Abban a pillanatban beleszerettem a szépségbe, a lelki sebeibe, amelyeket még ő sem ismert be magának. Nem akartam érezni iránta semmit, csak megtörtént. Nála hagytam a névjegykártyámat, azt a maradékot, amit még alig három éve egyik kiállításom alkalmával még találtam a szakadt pénz nélküli tárcámban, melyben alig volt már pénz. Sosem fog hívni, tudom jól, és én sem fogom többet látni. Nem lenne miről beszélnünk. 

   Ott hagytam egy kis részt magamból, ahogy mindig. Tudom, hogy kint áll a zuhogó esőben a gyémántkék Mercedese, hagytam egy cetlit a szélvédőjén, ami valószínűleg elmosódott, így a cetlire írt szöveg új értelmet és reményeket ad tulajának, melyeket egy olyan személytől remél, akii illúziókat hordoz a fejében. 

   Bálint nemsokkal később érkezik. Látszik rajta a fáradtság, táskás szemei mindent elárulnak. Elkezdi mesélni az út eseményeit, miket élt át és mivel foglalkozott egész álló nap. Időre kész lett az új projektjével, amivel egy holland cég bízta meg, külső 3D-s látványtervekkel. Elküldte, de még nem reagáltak, így minden percben megnézte a telefonján a leveleit, pedig tudta, hogy már rég nem dolgoznak az irodában sem. Azt mondta őrölt vagyok, és szélsőségekben mozgok, de lelke mélyén ezért tudja, hogy igaz barátom, elfogad ilyen örök örültnek.

Saját magát sem értette, hogy egy kihalt benzinkúton itt ücsörgünk. Indulni kellene, nem? Megint meg akart menteni, mint eddig oly sokszor megtette már, és most saját magát is. Arra a következtetésre jutottunk, hogy pár óra alvásra majd szükségünk lesz, de mindenképp induljunk el. A kocsihát biztonságos helyen hagytuk, a hátizsákját áttettük a Twingomba. Meglepődött, hogy ebben lakni is lehet, amennyi hely van benne, persze viccelődött. Kívülről kicsi autó, a saját kocsijában kevesebb a tér. Menet közben leidőzött a részletekben.
   Elindultunk, én vezettem. A szemem, mint valami japán kínai emberé, alig láttam valamit az esőcseppek sürüjében. Irányban álltunk, ez volt a fontos, és hogy az úton. Az meg még fontosabb ebben a sztoriban. A spontán és “őrült” dolgoknál nincs jobb, ezt a különlegesség még fokozza a szinte vízszintesen eső csapadék, és mi magunk lelkében zajló események, a belső filmjeink, ami ismert. Azon töprengtünk, hogy a döntéseink jónap bizonyultak-e, amit a múltban hoztunk, megpróbáljunk-e ezen változtatni, de aztán ez az ő és az én esetemben is tök mindegy már. A tanulságokat megtanultuk, hogy a következő élethelyzetekben ne kövessük el ezeket a hibákat, vagy ha mégis akkor ezeket majd más mellett és más miatt tesszük. 

   Most ebbe a vasba vagyunk egymásra utalva, és az útra amelynek nem a célja fontos, hanem minden pillanata. A vas eszköz, mi a cél, hogy lássunk, érezzünk, elgondolkozzunk. Az a bizonyos határkő, talán nem is a legmeghatározóbb, de valami határkő szinte egyértelmű, innen visz az út jobbra és balra, innen magunk döntjük el hová és merre mozdulunk el, szabad lélekkel, százszorta mély, de beforrott hegekkel, mint eddig. Erre mondják a bölcsek, hogy ha innen felállsz, akkor leszel tisztában önmagaddal, a céljaiddal, innen szóval ettől a határkőtől tudod majd, hogy jó úton haladsz valami felé, afelé a bizonytalan bizonyos felé, amit úgy hívnak, hogy végtelen véges jövő. 

   Befagy a seggem a kocsiban, pedig teljesen felkapcsoltam a fűtést a maximumra, ennyire fáradt vagyok, szinte már csak a testem vezet, nem az agyam, megszokásból kapcsolgatom a sebességi fokozatokat, megszokásból kormányzom, követem az út szaggatott csíkok szakadozott vonalát, nézem az útjelző táblákat, épp amelyiket ki tudom venni: 28 km a legközelebbi városig. Talán ott lesz szállás, ez van a fejemben és Bálint is mondja, hogy jobb lesz, ha megállunk. Ő is fáradt, nem tud figyelni, pláne nem tovább ücsörögni és ébren tartani. A zene is álmosítja, amit kiválasztottam: Cesar Frank zongora preludjét és változatait, bár elsőre furcsállta, harmadik újrahallgatásra már élvezte és értette miért ezt hallgatjuk most, késő éjjel a hajnal közt félúton. 

   Megálltunk egy kihalt erdővel körülvett pihenőhelyen. Leállítottam a kocsit, itt már sokkal barátságosabb idő volt, semmi nem utalt a pár száz kilométerre innen lévő őszi időjárásra. Le is vettem a kabátom. A pihenőhelyen volt egy kőből kirakott tűzhely, gyűjtöttem pár gallyat, pár nehezebb faágat és egy rögtönzött tábortüzet csináltam.
   A gallyak gyorsan begyulladtak, mi csillogó szemekkel néztük a narancssárgás fényeket, ahogy a környezetünkben pislákol a tompa fény megtöltve melegséggel és halvány világossággal a helyet ahol ücsörgünk. Eszembe jutott, hogy bevásárlásnál vettem pár üveg sört. Egyet odaadtam Bálintnak és elkezdtünk kortyolgatni. Beszélgettünk férfi ügyekről. Kinek nyert a kedvenc focicsapata a hétvégén, kicsit álmokról és célokról, kicsit szentimentálisan, de minden igazira való tábortűz mellett valami ilyesmi történik. Az ősi energia ad erőt a legféltettebb álmunk és félelmeink elmondásához. Tudta a történetemet, ezerszer hallotta már, de hagyta, hogy újra elmeséltem a tűznél, hogy minden kimondott szó ami belőlem felszínre tör, elégjen a tűzben. Meghoztam egy döntést, egy elég fontos döntést, miközben ő az egészet látta kívülről, szólt is időben, hogy ez nemcsak az én hibám, aztán mentem a fejem után, de ráébredtem én is arra, hogy hazugság volt mindennap amelyben éltem, egy kibaszott hosszú illúzió, amit képesek voltunk fenntartani az akkori szerelmemmel. Én teljesen őszinte voltam, miközben a másik fél kortán sem. A szakítás után, az őszinteség keresésében majdnem meghaltam. Még gyakorta küzdök a démonjaimmal, azokkal amelyeket láncon kellene tartani, amelyeket el kell tenni egy fiókba. Nehéz a kiszerelmesedés, nehéz úgy tekinteni az elmúlt évekre, hogy nem jelentettek semmit, miközben fontos lépéseket tettem, tettünk együtt. Amikor együtt álmodozik az ember, kergeti a vágyakat és illúziókat, amelyek elérhetőek, aztán az egyik fél túlzottan kergeti az illúziókat, de a másik hiába fogja vissza, onnantól már nem lehet mit tenni. Örök kérdés marad:

Hová tűnik a szerelem, ha már elmúlik?

   A tűzben ez a kérdés is elégett. Sokszor ki kell és muszáj lépni a komfortzónából, mert ott érnek új behatások az életünkre. Mi hiába akarjuk és szeretnénk megmenteni a szerelmünket, ha ő nem hagyja. Próbálkoztam, többször mint kellett volna, mind kudarcba fulladt. Így mindenki rátalál az igazi útjára, ami már nem illúzió, hanem valódi, mint egy lüktető szív egy riadt szarvas testében. “Je neskoro.” - mondtam. Azaz későre jár.

   Ebben a kis autóban van állófűtés, beszélgetésünk alatt bekapcsoltam, így ha nem is az otthon cserépkályhás melege fogadott minket éjszakai álmunkhoz, de megközelítően hasonló. Az úton pihenni kell, mert a vándor célját nem érheti el félholtan és legfőképp álmatlanul, így az éjjeli álmok fontosak, kár, hogy reggel már nem emlékszünk, csupán néhány parányi részletre, mintha…

   A tűzben elégett kimondott szavaim miatt felszabadultan aludtam el. Nincs bennem már ő. Nincs bennem már kíváncsiság, nincs bennem odafigyelés, nincs bennem már féltés. Engedem a saját útjára, amit már régen meg kellett volna tennem. Itt ért ezen a helyen a tábortűz mellett az illúzió. A múlt döntéseit nem lehet újjáéleszteni, és már én is belefáradtam. Valami megmagyarázhatatlan visszajelzésre vártam, megkaptam és porrá változott. Az erdő ködébe bugyolálva, tompa és halvány fényekben ért a hajnal. Ittunk egy instant forró kávét, hallgattuk az erdő dallamát. Figyeltünk a részletekre, a lehulló haldokló faleveleket és az erdő madarainak hangjait, ahogy fecsegnek egymással. Itt. Is ősz van már naptárilag, viszont tavaszias az idő. Minden megbolondult már és összekavarodott, mint a déli szellő fújta falevelek a nyírfa körül nem messze tőlünk. Túlzottan tökéletes most minden.
   Indulnunk kell tovább. A napfénytetőt kinyitottam a hűvös ellenére, a kocsiban ismét maxra raktam a fűtést, így nem volt zavaró. Bálint bírta a hűvös szellőt, kicsit ettől kel életre, az én fejemen egy fekete téli sapka. Beáramlott a narancssárgás fény lélekemelően.

    Bálint elővett egy fekete pendrive-ot, bedugta a kocsi rádiójába, abba ami az előző kocsimban is volt, alig tudtam beszerezni, talán a régi hülye berögződések, a múlthoz való ragaszkodás. Kérdeztem, mit fogunk hallgatni. Nem válaszolt semmit. Haladtunk kifelé az erdőből. A köd és a fák árnyaiban egy kis földúton, amire éjjel nem is emlékeztem már. A fenyőfák tüskés ágai megtörték a hajnali napnak a fényét és a ködöt, cikáztak és vibráltak, szinte harapni lehetett, határvonalat képeztek, ami máskor láthatatlan, most valós fényár. A zenében elhangzottak az első akkordok. Bálintra pillantottam, ő ijedten rám nézett. Engem pedig elfogott a sírás. Kicsit szakaszosan és érthetetlenül mondtam és kérdeztem egyszerre:

   - Ez a te zenéd!? — Ez a zene pont illett ebbe a harmatos, föld illatú, erdős, fenyőfaágak által megtört fényű útba, mint egy művészien megalkotott videoklipben. Én pedig könnyeimet törölve hallgattam a zongora akkordjait, azt az újszerű hangzást, amit a mellettem ülő barátom saját lelkéből adott ki. 

   -  Te vagy az első ember aki hallhatja. - mondta halkan. Így haladtunk együtt a kihalt földúton az erdőben, a Comoi-tóhoz, egy espressora, egy kis itáliai napfényért. A teljes album végén, amit alkotott, átölelt minket közösen a lombardiai napfény enyhe őszi meleg sugara.

        “Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo” —
        “ A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével.”

2018. október 28., Somlóvásárhely                                    andrea piovanni

ui: zene: