Péntek van, végre nem dolgozom. Délelőtt
kikászálódtam az ágyból, kávé és cigivel kezdtem a napot. Éjjel különös álmom
volt, furcsa, de egyben mély is. Egy lány és én szerepeltem benne. A lány arca
szinte beleégett az agyamba, mint egy rögzített kép, a szemhéjam mögötti
sötétségben. Legalábbis azt hittem, hogy rögzült a kép, talán még félálmomban
voltam, szinte mérnöki pontossággal le tudtam volna rajzolni az arcán lévő
hatalmas szemeket, a szinte csillagképeket rejtő szeplőket, az apró barna
pöttyöket. Aztán felébredésem után ködbe veszett az egész. Csak egy illúzió
volt, egy szép démoni álom.
Az
udvaron ejtőzöm a nemrég vásárolt nyugágyba. Olvasgatok. Utas és Holdvilág c.
Szerb Antal könyvét poket zsebkönyv formájában. Ezen kívül van még egy
példányom, amit egy régi pesti antikvárba vettem a Múzeumkörúton. Akkor
valahogy félbemaradt a könyv olvasása, talán, ahogy Mihály nem volt megérve
Olaszországra, úgy én erre a könyvre. De mindennek eljön az ideje.
Fejem
felett az ölembe hullanak a meggyfa fehér virágainak szirmai. Nézem az udvart,
a többféle-fajta virágokat. A színes pompákat. Előttem a hintánk, épp Lizi a kutyánk
sütteti ott magát a barnára festett deszkákon. A hintától balra a szentiványi
fa, virágai már lehullottak. A fa törzsében harkály odú, a fenyőfadeszkákból
eszkábált odúban meg verebek költöztek. Reggelente viaskodnak egymással, de
lassan már elfogadják egymás szomszédságát.
A régen szürke, most
barna vaskapunk postaládájába széncinegék költöztek. Pár nap alatt olyan kéglit
csináltak, ami számukra tökéletes. Vissza-visszatérő vendégeink. A fészkük
mohával, apró gallyakkal és állatiszőrökkel van körbe rakva.
Postás ha jön, egy üres üdítős flakonba rakja a
leveleket, amelyek szinte egyike se az én nevemre jön. Szökő évente kapok
egyet, de annak igazán tudok örülni. Legutóbb egy hévízgyörki barátomtól kaptam
több oldalas levelet. Annak is majdnem lassan egy éve. Ma már nem így
kommunikálnak az emberek, mert talán túl lassú, amíg ideér a levél, vagy az
illető választ kap, rengeteg minden történik egyikőnk s másikunk életében és
talán mégsem, talán semmi sem.
Hátam
mögött egy kis füves terület két gyülömcsfával, s mögötte friss veteményes, a
szárazság miatt alig nő valami. A messzi távolba ha elnézek, látom a zöldelleni
kezdő erdőt, az előtte lévő repcemezőt, mely még nem vette fel a teljes sárga
intenzitását, pár nap múlva már, még intenzívebb lesz a színe.
Emlékszem mennyit bámultam a vonatablakból amíg
hazajöttem Budapestről. A horizont végtelenségéig hatottak a sárga mezők.
Boldogság volt a vonatablakból nézve az utóbbi években.
Néhány bárányfelhő kószál az égen.
Spotify-on hallgatok valami válogatást, amit nekem ajánlott fel a mesterséges
intelligencia. A gépek már mindent elvégeznek helyettünk, gondolkozni is, ami
elveszi azt a fajta felismerési örömöt, amit akár egy zene megtalálása is
okozhat. Mint régen ha bementél egy zeneboltba, végig nézegetted a
bakelitlemezeket, a borítóit, és szinte semmit vagy alig tudtál az alkotóról.
Ma már mindent, követjük őket akarva akaratlanul minden lépésüket figyelve,
hogy még közelebb hozzuk magunkhoz, ő meg magát és lassan a zene háttérbe
szorul, már csak az emberre vagyunk kíváncsiak.
Megjelent
az égen két repülő, szinte egy irányba tartanak párhuzamosan. A Bécsbe tartó
gépek, már itt megkezdik az ereszkedést.
Nincs hangjuk most, gyakorta lehet őket azért
hallani, persze nem úgy, nem olyan erősen, mint egy pesti zuglói lakásból
hallani. Itt falun nincs zaj, a közeli falu templomharangzúgását is lehet
hallani, ha nagyobb szél fúj, olyan, mintha pár utcára lennél tőle.
Késő
délután lehet, hogy csavargok egyet. Szeretném feltérképezni a Balaton déli
partját, mert az kimaradt az életemből. Egyszer voltam még jó pár éve egy
koncerten, bár igazából nem fogott meg túl hozzá vagyok szokva az északi
részhez. És kb csak ezt láttam mint pozitívumot a délipartról, hogy látom az
északi part hegyeinek déli oldalát, milliószor csak az északi oldalukról
láttam, most már a hegyek déli oldalát is összehasonlítani egymáshoz, innen
nézve lenyűgöző megismerni és látni. Persze a Badacsony tövébe haladva
hatalmasnak tűnik és az is, onnan a déli részről minden szép…gondolom.
És
ehelyett, inkább a szokásos túrámra mentem, a mit a legközelebbi barátok már
jól tudnak és ismernek. Spotify-ra előfizettem, mert már-már hozzászokva a
reklámokhoz és a rendszerellenességem és öntudatom miatt eddig szkippeltem
ennek a jelentőségét, ezen a napon mégis megtettem, illetve egy nagyon jó
barátom tanácsára. Most amúgyis egy hónapig ingyenes, addig kitapasztalom a
benne rejlő lehetéségeket, ha nem tetszik idő előtt lemondom. Amint a
bankkártya számokat beírtam, már összeállt az agyamban az a terv, hogy nem a Déli
partot nézem meg, hanem a szokásos úton indulok el. Ennek az útiterv útvonala,
már majdnem tíz éves történetre megy vissza. Egy zsákfalu, a Balatonfelvidéken
és ebben a zsákfaluban találtam rá egy álmaim házára, ami akár a Szép Házak c.
folyóiratban is szerepelhetne, vagy talán szerepelt is, csak nem tudok róla. Ez
a ház annyira megihletett, hogy eleinte félév, negyedévente lejártam, hogy
megcsodálhassam, aztán azt vettem észre magamon, hogy ezek az időszakok
lerövidülnek, valami vonz oda, a megmagyarázhatatlan.
Eltelt így az
idő folyama, legalább három év. Itthon apám halála után családi fotókat
nézegettem. Próbáltam felfogni, a halált, bár igazából most találkoztam vele
harmadszor. És próbáltam azt elfogadni, hogy a bennem lévő kérdésekre, és hogy
apámat igazán megismerjem, már nincs lehetőség. Nézegettem a fotókat, esküvő,
születésnapok, karácsonyok, húsvétok, viszonylag pontosan időpont szerint
eltéve az utókornak. Aztán egy a fotóalbumokba nem kerülő fotókupacot
nézegettem, alig fért el a hüvelykujjam és a mutató ujjam közötti meglehetősen
nagy távolságban. Nézegettem a fotókat érdeklődve kíváncsian. Itt már nem
rendezettség fogadott, ballagási fotók, kisebb személyesebb fotók anyához,
apához és a nagyszüleimhez köthető rokonok, unokatestvérek, barátok fotói.
Aztán egy fekete-fehér fotón a fején kendővel átkötött néni ül, egy udvaron,
azt hiszem egy fatuskón, vagy valami kis széken. Anyát kérdeztem, - mivel nem
tudtam beazonosítani a fotón látható nénit, hogy Ő kicsoda. És még mielőtt
megkérdeztem volna, a fotó hátlapján egy évszámot pillantottam meg, és egy
helység nevet. Azt a helység nevet, ahová én már három éve rendszeresen-
rendszertelenül leutazom. Amikor megláttam a település nevét, kirázott a hideg
és tettem fel magamban a kérdéseket. Ez csupán véletlen? A sors? Ez lenne a
végzet? Most akkor mi van? Ki ez a néni a fotón?
A helység engem annyira megihletett, hogy elkezdtem
egy nagy volumenű dolgot tenni, írni. Írni arról, hogy abba az általan
megtetszett házba beköltözöm, ott élek és a velem történt igazi hétköznapi
harcaimat amelyet saját magammal vívok, őszintén és kendőzetlenül leírom.
Pár percig lefagytam, emlékszem, amikor anya
benyitott a szobába, és meglátta a szinte üveges tekintetemet- és azt kérdezi:
Jól vagy? Veled mi történt?
Én meg tartom magam előtt a fotót, és csak felé
mutatom. Ki ez a néni kendővel a fején? – kérdem. A papának az édesanya. –
válaszolta.
A dédmamám.- Igen a dédmamád, valamelyik hozzánk közeli
faluban született és nőtt fel pontosan nem tudom melyikben, aztán dédapáddal
találkoztak, és összeházasodtak, de többet róluk sajnos nem tudok igazán.
Emlékszem azon a délutánon is, és most is azt
tettem, hogy elmentem ehhez a zsákfaluhoz, hogy a testem és tudatom is ott
legyen.
Az addig megírt közel félszáz oldal, most már
jelentéséget adott magam és az utam számára is amelyet követni szeretnék,
döntöttem akkor ott, de még nem voltam igazán tudatában ennek.
A világ gyorsaságával nem akarok tartani, talán
ezért is kezdődött meg ez az írás, az addigi fehér oldalak megteltek egy
kitalált, mély, de valótlan világgal, amelyben életem, de csak akkor, amikor
írtam a megtelt oldalakhoz többet és többet.
Ma délután
ezen az útvonalon indulok el. Day 2 Einaudis albumot hallgatom. A közeli
városban veszek magamnak sárga Camel cigit, majd egy üres parkolóban elszívok
egy szál cigit. Nézem az előttem álló aranysárgánál mélyebb színű régi házat,
amely most a Városháza. Elveszek az ablakok, a stukkók részleteiben, a
tetőszerkezetében, a cserepek elhelyezkedésében, ahogy a madarak- főként a
vadgalambok szálldosnak mellette. Néhány ember sétál körülöttem, nem figyelek
rájuk, inkább a gondolataimban maradok.
Útnak indulok, igaz a
kocsiban is elszívhattam volna ízzó cigarettámat, de minden külsőzaj nélkül
akartam hallani a zongora akkordok sokaságát, és úgy, hogy követem a mellettem
elhaladó az útra festett szaggatott vonalakat, az akácos erdőt, a frissen
telepített napelem mezőt, a repce mezőt, a szántást- és persze az alig egy
évvel ezelőtti őz elütésem is zakatolt a fejemben, ami lehatott a gyomromra,
amely összehúzódva kicsit görcsösen jelezte nem tetszését. Így haladok, a cél
irányában. A balatonfelvidéki hegyek északi felét látom kidomborulva a tájból
egészen messze. Autók előznek, észre sem veszem, alig 70-el kullogok.
Csodálatos ez a zene. Sokkal jobban tetszik, mint a Day 1 album. Ahogy haladok,
elmélázom azon, hogy még öt különböző variáció lesz ebből az albumból.
Kíváncsisággal tölt el, milyen is lesz majd…de az a jövő, most a jelenben
vagyok. Erre koncentrálok. Egy fekete Twingo jön velem szembe. Alig pár perccel
megjelenése előtt jutott eszembe az én Twingom, erre tessék. Nagyon hiányzik az
autó, és talán ha mélyebben belegondolok a vele töltött utazások, a
kíváncsiság, amelyet a barátnőmmel együtt közösen fedeztünk fel. De ezek szép
és klassz élmények voltak. Mindig, ha új helyre mentünk, elképzeltük a közös
életünket, hogy valamelyik házba amit láttunk, egyik- s másik , tetszett-e
illetve laknánk-e ebben a helységben. „És láttad-e azt a kis szűk utcát? Tök
szép volt a spalettákkal az ablakaiban az a házikó?” – és egyéb kérdések.
Imádtam ezeket a félórákat, órákat, amit a mellettünk elhaladó helységek,
házak, névtelen utcák jelentettek. Azok a csak számunkra létező momentumok
amelyek láttunk együtt, és talán mindenek felett ez volt a lényeg, hogy együtt
és közösen.
Ez a
szembejövő Twingo ezt juttatta eszembe, és azt, hogy ebben az évben szeretnék
újra egy Twingo-t amiért én leszek a felelős, és a kritériumaimnak megfelel
amelyek nem túlságosan emberfelettiek.
Most nem a
Twingoban ülök, nem a barátnőmmel, hanem egyedül, már egy éve, és talán ez így
van jól, így van megírva a sors.Az idei horoszkópomban megírták, hogy szerelmes
leszek, az életem felfelé ívelő pályára reppen. Meglátjuk, kíváncsian várom,
próbálok ezért tenni is. (Jövőbeli tervek egy lapszkenner amivel az
analógfilmek kockáit tudom digitaliználni, illetve a 9éves laptopomat
lecserélni, no meg a Twingo, üvegtetővel, aztán irány az olasz tengerpart.)
Hallgatom az új
albumot, a zongora hangjait, amelyek a lelkem mélyéig hatolnak, élvezem a
napsütést, élvezem az erdő illatát, olyan csodálatos minden. Kell ennél több?
Szerelmes vagyok.
A zsákfalut egy éles
kanyar múlva megpillantom. Birdsong c. szám szól. A gerincem S-kanyarja mentén
végighalad valami leírhatatlan bizsergető szikrázó érzés, a kezemen lúdbőrössé
válik s a visszapillantó tükörbe
tekintve látom kissé ráncos idős arcomat, kicsit furcsa ez az arc, aki
visszanéz onnan, de én vagyok kicsit meg is ijedek magamtól. Szemeim kissé
könnybe lábadtak . Ilyen egy jó zongoradal Einauditól.
Négy éve végtelenítve
hallgattam szombathelyen tavaszi est sétáim alkalmával, ahol azzal
szórakoztattam magam, hogy közel három órás sétám alatt házak ablakain nézzek
be, családok hétköznapjait láthassam, de emberek helyett csak a ház berendezései
érdekeltek, a bútorok, a falon lógó festmények, feszületek, és csillárok.
Aztán az ottani életem
teljesen ellentéte volt annak ami én vagyok. De rátaláltam a rózsaszín szirmok
fái között a szerelemre. Az egyikre, amit még akkor nem tudtam, de én öröknek
éltem meg, mind megannyi másikat is. Szorítottam, amikor Bécsben felvételizett.
Karórát nem hordott, így odaadtam a sajátomat ezzel is segítve, és tudva, hogy
a másnapi vonatot ennek hiányában képes lekésni. A szétszórtságnak és
izgalomnak köszönhetően a karórám Bécsben maradt, s a szerencsének tudható csak
be, hogy egy hónappal később visszaérkezett. Aztán elmagyaráztam a karóra
jelentőségét, amit úgy hittem, hogy megértett, de csak akkor értett meg igazán.
Ölelkezve és arca és arcom sós könnyei közötti melegségben örültünk egymásnak.
Minden tavasszal ezek a pillanatok hatalmába kerítenek, újraélem, mert újra
szeretném, és jó érzéssel tölt el. Maga a valakihez tartozás, a szerelem érzése
a szabadság érzése a kötetlenség, ezt jelentik a tavaszok, a lágy szellők.
Ebben a lágy tavaszi
szellőben haladok a zsákfaluhoz, az út melletti keresztet elhagyva keresztet
vetek, örömmel tölt el, hogy újra itt lehetek, a már berögzött rutinom szerint
cselekszek, amelyek titkosak.
A házak között
otthonosan mozgom, agyamból előhívom a rögzített képeket, már csupán azt
pásztázom, hogy hol milyen változás van. Lovak már nincsenek itt, a fekete és
fehér paripa akiket sikerült jó pár éve megörökítenem akik egymásnak puszit
adnak. Jung és a jang, tűz és a víz szimbóluma lett addigra számomra, akár egy
jó házasság. Vagy a többszáz évest akácfa, amely egy újépítésű ház udvarán áll.
A fehér ház, a kék spalettáival, az erdész háza, a tiszta udvar rendes ház
cégérrel ellátott házikó, s majd tovább haladva a középkori románstílusú templom
omladozó falai, ahova egy néni halad húsvét nagypéntekén, sötétkék
ballonkabátba, ami a térde és bokája közöttiig ér, és kötött fakósárga svájci
sapkájában halad a templom felé.
A kőből épült házat a falu elején meglátom,
ahonnan én állok ez a vége, hiszen ha tudod, ha nem egy kört írtam le, így most
nekem ez a vége, de igazából az eleje a falunak. Minden csak nézőpont kérdése.
Itt vagyok újra,
csodálkozva nézek be a kis szinte résszerű ablakokon, a kövek formáján mélázok,
az egyediségén, az egyszerűségén. Szinte látom magam, ahogy az udvaron
olvasgatom, az Utas és Holdvilág-ot, miközben fehér meggyszirmok az ölembe
hullnak. És egy limonádét hoz felém az a lány, akit az álmaimban láttam, s
akinek a szeplőit, ha összekötöm egymással s most már biztosan tudom, több
csillagkép is kirajzolható belőlük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése