2019. szeptember 11., szerda

Egy parkolói feljegyzés tizenegy


Egy parkolói feljegyzés tizenegy
  
A hegyen egy kihalt parkolóban álltam meg, egy cseresznyefa és egy kis pince árnyékában. Most a hátsó üléssor bal oldalán ülök. Felidézni sem tudom mikor ültem ezen a helyen egy autóban. Talán még a 90-es években, amikor Trabantunk volt és anyával és tesómmal mentünk a szombati piacra bevásárolni.
   Szóval itt ülök, az előbb sétáltam el a közeli kápolnához, ami fehér színben pompázik arany tetővel. A kápolna körül levendula ültetések vannak, minden levendulaillatú. Cigizés után leszedtem pár virágot, és a tenyerembe morzsoltam. Az illatjuk még így száradtan intenzív. Néztem a körülöttem lévő tájat, a közeli erdőt, a benne mértani pontossággal megrajzolt háromszöget, bükk-tölgy erdő lehet, de a háromszög forma egy másik fa fajta lehet, fél méterrel kisebbek a többinél. Furcsa látvány, ugyanakkor egyedi is. Az erdő melletti kis út, elkészült, szinte csillog innen a magasból. A kápolna bejárati ajtaján be lehet látni az ablakokon keresztül, látni a főoltárképet a Madonnát, mellette balra egy Jézus festményt, illetve jobb oldalt is egy festmény, de arra nem emlékszem. Hatos padsorok balról és jobbról, szűk kis kápolna. Elmondok egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát, ha itt vagyok. Féltérdre ereszkedek, miközben magamban elmondom az imádságokat, és kérek, hogy az életem legyen, olyan ami már fent meg van írva, ne térjek le az ösvényről, kérem, hogy legyen ehhez elég erőm, kitartásom, akarásom. A kápolna bejárati kapuja a templomtól egy méterre beljebb van, visszhangzik ez a szűk folyosó, kicsit megijedek a saját magam zajától. Körbenézek a kápolna belsejében, könnyed minden, megkönnyebbülök. A kápolna bejárati ajtajánál a közel kétszáz méteres magasság tájképe fogad. Újult erővel hat rám az erdő, a mező, a szálldogáló villásfarkú fecskék és rétisasok sokasága. Rengetegszer voltam már itt, de mindig ad újat és szépet ez a látvány. Ha szép az idő ellátni a közelben lévő hegyig, ha még tisztább, akkor az Alpokaljáig, a monumentális hegyekig, ami ennek a hegyenek a háromszorosa. És a nap, ott nyugszik le. Most épp, nem sokára jelen lehetek ennek a megismételhetetlen pillanatnak. Leülök a közeli padra. Lábamat egymásra teszem keresztbe, és várom a pillanatot. Rágyújtok egy sodort cigarettára. Narancssárgán izzik a nap a távoli hegy mögött. Pár perc, és végleg eltűnik, hogy másnap újra találkozzunk. Ahogy ez a megismételhetetlen pillanat véget ér, elfog az az érzés amikor azt érzem, valami hiányzik az életemből, hogy ezt a pillanatot nem egyedül kellett volna átélnem, hanem valakivel, aki mellettem van, aki bátorít akire mindig számíthatok, aki a képzeletbeli nagy Ő. De most ez van. Itt és most, ezt csak én éltem át. Közben nyolc óra lett. A kápolna harangjai megkondultak. A szép harangok hangjában ott ülök a padon és nézem a horizontot egyedül. Az őszben felerősödnek az illatok, a kissé hűvös szél diófa és föld illatot szállít felém. Mélyen beszívom a levegőt, hagyom a tüdőmben pár másodpercig. Aztán a kocsi felé sétálok, hogy leírjam ezt a szöveget. Egy kavicsos út vezet az autóig, kb 150 méter távolság. Kis borospincék között, a szüretelésre várü szőlő édes illata csap meg, eszembe jutnak a régi szüretek, Nagyapám.
  Behelyezkedek a bal hátsó ülésre. Kicsit kényelmetlen, de elkezdek gépelni. Van egy jó órám a laptopon írni. Előttem egy kicsi elhagyott romos pince és a cseresznyefa. Leeresztem a kurblis ablakot, hogy friss levegő legyen a kocsiban.
 Mellettem balra a falum madártávlatból, ahol felnőttem, jobbra mellettem a pár éve felhúzott szőlőteraszok. A régebbi földút helyett, ma már betonos út vezet ide, könnyebb feljönni kocsival is, így nem kell a bringámra pattanni. Régen is mennyiszer jártam ide. Hm... Akkor még szinte érintetlen volt ez a rész, csak az jött ide fel, akinek dolga volt. Nekem igazából szinte semmi, de mégis feljöttem a látványért, a csendért a nyugodt energiákért, amely most is körülvesz, átölel a kora őszi napfénnyel együtt, amelynek még van ereje, viszont a szél már hűvösen fúj északról, de ez gyógyírrá, a látvány.
Mögöttem az egyik legkedvesebb présházpincém. Jelen voltam amikor még egy kis normál pince volt, aztán valaki megvenne, láttam, ahogy lebontják, és szinte a semmiből újra húzták ezt a házikót, és most épp egy család lakik benne, háromnál több gyerekkel. A ház fehér színben pompázik, az eleje téglamintás, mint egy angol ház,  tetején szélkakas, a meredek domboldal mellett húzódik szőlővel körülvéve, akár valamiféle védőbástya. Gyakorta képzelem el magamat is egy ilyen házikóban, családdal. Innen eljárni munkába, majd munka után a gyerekekkel foglalkozni, vagy a ház körüli teendőkkel. A szőlőben kapálni, permetezni, figyelni a növények növekedését. A fűszerkertet és a ház előtti virágokat gondozni, locsolni, ápolni. Egy régi autóval közlekedni, amelynek szinte már csak eszmei értéke van, de a célnak megfelel, ából bébe eljutni. A csajom teregeti a frissen mosott ruhákat, lengedeznek ebben az őszi narancssárga színű szélben.
És az emeleti ablak kilátása..., amely mindennap magával ragadna. Kora hajnalban együtt kávéznánk, ő teát inna. Valahogy így kezdődne a reggel.  - elmélkedem
  Ez a kicsinyke kuckó, amely megóvna a világ rosszaságától, illetve a meg nem született család és gyermekeim óvóhelye lenne. Az értékek őrzője.
A mostani felgyorsult világunkban, amikor egyet pislantunk és már más van, nehéz sodródni az árral, de nem is muszáj. Az idő pereg, benne mi emberek, akik képtelenek vagyunk egymásra odafigyelni, mert folyunk az árral, azzal a szarkupaccal ami a víz tetején folyik.
Barátokra nem fordítunk elég időt, magunkra nem fordítunk elég időt, hogy akarunk ebből bármit?
   Itt ülök a kocsi bal hátsó sorában, nosztalgiázok a múltról, amelyben benne is élek, mintha élő jelen lenne, viszont nem.
   Amikor ezt a parkoló bejegyzést leírom, otthon az egyik Olivetti írógépemen, egy Sára nevű lányak fogalmazok meg egy klasszikus írógépes levelet, postán feladva. Vele már találkoztam, fogalmam sincs mit írjak neki, fogalmam sincs, hogy szimpatikus vagyok-e számára. Még sosem kapott levelet senkitől, szóval jónak kell lenni a levél megfogalmazásának és tartalmának. Nem szeretek első lenni, semmilyen formában, de most itt az idő.  A kihalt már-már uniqumnak számító levelezésben megfogalmazni, amit egy pesti kávézóban kellett volna elmesélnünk egymásnak, talán úgy, hogy a bevásárlóközpontban a kocsinkat / kosarunkat egymásnak toltunk volna és felpillantunk...és akkor...
Vagy akár a könyvesboltba betéved, a fotocellás ajtó széthúzódik, mint a Notting Hill-i srác a filmben elkezdődik valami új. Felfele ívelő boldogság.
   Úgy háromhete fogalmazódik meg bennem a levél, de hogy a 85 éves Olivetti úr elé üljek az félelemmel tölt el, pedig nincs mit takargatnom a múltamon, sem a jelenemen. Ez volnék én, egy piros kocsi hátsó ülésén ülő ember, a közeli kápolna tövében. Művészetek iránt érdeklődve, félelmekkel amelyek sok esetben többek, mint egy normál emberben, gátlásokkal amelyeket, talán generációk óta hordok magammal. Sok esetben félek elmondani, vagy épp leírni, amit gondolok. Jelen esetben az írásról beszélhetek. Ha tizedannyit le tudnék írni, mint ami a fejemben van, lehetnék Knausgaard, Hemingway, vagy aki csak szeretnék. A leírt szónak, mondatoknak súlyuk van, noha a mai ember semmit nem ír papírra, kivéve az aláírását bankban, vagy hivatalos helyeken, azon kívül semmit. A gondolatok elszállnak, még mielőtt léteztek volna?
Én teljesen máshogy gondolkozom. Bakelit lemezről hallgatom a zenét, nem letöltöm, írógépeken írok levelet a barátaimnak, akik vagy visszaírnak, vagy nem. Sok esetben nem, mert időhiányra hivatkoznak, vagy arra, hogy dolgoznak, vagy bármire. Mi nem az, ha időd adsz a barátodnak? Annak, aki odafigyel, és elmondja őszintén a dolgokat: Figyelj! Te letértél az ösvényről, nem gondolod, hogy vissza kellene másznod oda? Miért tértél le? Segítek, itt vagyok, mondd el nekem, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. És stb.
Ha ezek elhangzanak, már maga a segítség, persze a fülekre is szükség van, amelyek meghallgatnak, és karok, amelyek átölelnek.
   Szóval félek a leírt szavaktól, most főképp, S.-nak szánt levélben, mert ezeknek van súlya. Nem tudok, és nem akarom hazudni magamról, akár egy közösségi médiára feltöltött fotón sokan, nem akarom színlelni a boldogságot, nem akarom színlelni, hogy nekem jobb, mint neked. Én itt voltam a Colosseum a háttérben, jól érzem magam, miközben te épp munkában vagy, és ezt látod, hogy nekem mennyivel jobb MOST, mint neked, hogy te is erre a most-ra vágyj. De fontos, hogy a te saját MOST-odra vágyj, ne máséra. De sokan folynak az árral, arra vágynak amilyük nincs, azt akarják elérni, ami másnak van, miközben észre sem veszik azt a gazdagságot, amelyben vannak, mert mindig is mások akartak/akarnak lenni.
   Én szeretnék, most mindent itt hagyni. Minden emléket, minden emléket vele, a helyeket, amelyeket együtt láttunk. Rómát, Toszkánát, a magas hegyeket a tó körül, és ezt a helyet is, de szinte lehetetlen, és nem gondolni rá butaság lenne. Vagy épp kitörölni, nem járni arra felé, ahol összekötött a sors szövője. Nem sétálni éjjel az Andrássy úton, őszi napon, bekukkantani a lakásokba, ahol a felkapcsolat tompa sárga színű lámpák fényeiben látjuk a szobát a festményekkel, bútorokkal. Amikor jó hazatérni a sétálás után, meginni egy forró csésze kávét. Összebújni a takaró alatt, összefonódva.
 Amikor felfedezel egy várost, ne menj oda többé az emlékek miatt?
Vagy épp az emlékek miatt mész oda szívet tépázni?
Örültség ugye a szerelem?
Benne minden díszletére emlékezni, újra- és újra.
   Én nem szeretném kitörölni, de már nem szeretnék emiatt szenvedni. Sem egy rendszám, sem egy felugró utcanév láttán. Csak együtt szeretnék élni vele, hogy igen, akkor jó volt és szép.
         Gyakorta elém csapódnak ezek a dolgok, amelyekkel nem igazán tudok mit kezdeni, fáj, hogy emiatt emlékezem.
  A lehúzott ablak résén párás hideg zúdul be, körülöttem besötétedett, a nap lement, itt ülök a sötétben csillagok alatt, látom a kisgöncölt, az esthajnalcsillagot, a Hold fehéren vakít. Sosem tudom milyen Hold van épp, pedig régen ezeket a dolgokat tudták az emberek.
Szarvasbőgés hangja hallatszik a felettem kétszáz méter magasan lévő erdőből. A nagy sötétségre pillantok, onnan jön a hang, ha világos lenne most a fák lombkoronáit látnám és a sziklákat, amelyek, már sokat láttak ez idő alatt.
   Ideje lenne mennem, már. A betonúton, a kanyarban megállt a tegnap lehullott eső sara és hordalék. Idejövet is alig tudtam átverekedni magam az autóval, majd figyelnem kell és a közeli sziklákra és kövekre, hogy ne csússzak neki . Az autó fényszórói a szürke betonon sárgásan világított fényalagútja a szemközi kis pincére világított amelyen szétragyogott a fény a közeli cseresznyefára, és ereje tompult.
  Ez a világ és én benne élek, benne élek!? Te benne élsz-e?

2019. augusztus 22., csütörtök

Parkolói feljegyzések X.


Parkolói feljegyzések X.
/Egy 2009 körül elkezdett bejegyzési formát porolok le, így pontosan 10 évre rá./

Egy kisvárosban ülök a kocsiban egy a főúttól nem messze lévő parkolóban. Körülöttem testek és emberek helyett parkoló autók. Előttem birsalmafa, pár bokor, balra tőlem egy út melletti kőkereszt, aminek az egyharmada ki tudja mikor tört le, helyette vaskereszttel pótolták magát a keresztet, de jól mutat. A park rendezett, pár napos a fűnyírás, pár üres paddal, és a kihagyhatatlan térkővel, Eu-s pénzből. A parkoló fehér kaviccsal leszórt. Az anyósülésen ülök, kezemben a sok valahányéves laptopom. Időkorláthoz vagyok kötve. Körülbelül 59 percem van írni, vagy talán annyi se. Mellettem egy sárga épület, címerrel és zászlóval ellátva, kapuja még a régiidőket jelzi barna óriás kapu, felette félkör alak amin átszűrődik a fény. Egy szürke Renault Twingo mellett parkoltam le, nem véletlenül. Üvegtetője van, gyári alufelni. Szerelem első látásra.
A rádióban fm4-t (efemfír) hallgatok, az osztrák rádiót, csodával határos módon itt tiszta a vétel,  valami daily mix megy, délután háromóra tizenháromperc van. Előtte mondták be a híreket németül utána pedig angolul. Furcsa érzés kapott el. Itt azért mégsem annyira becsapós a német sem az angol, mint egy nyelvvizsgán ülve és fülelve a részletekre, igaz itt nincs is tétje.
         A kocsiban enyhe benzinszag terjeng, vennem kell a fűnyíróba benzint. Hiába a csomagtartóban van, illata erős és meghatározó, persze az ablakokat lehúztam 26 fokban kész öngyilkosság lenne itt írni. A visszapillantón lógó wunderbaum „new car” kékszínű fára kivágott illatosítója mocorog, fújja a nyárutói könnyed szellő.
A közeli dohányboltban vettem piros Marlboro-t, irodalmi elindíttatásból. Amit szép irodalmi rajongásnak nevezett el egy barátom. Pár napja Knausgaard interjút néztem, amit a Vice magazin készített vele New York utcáin pár percig kullognak, aztán egy Pub-ba betérve egy pohár sör mellett vitassák meg a Harcom (Min Kamp) sorozatot részeit. És ebben a Pub-ban valamilyen oknál fogva még lehetett cigarettázni, így Karl Ove rágyújtott a piros Marlboro-jára, és mivel szeretem a könyveit,  egy példakép is számomra, ezért leutánoztam. Ami persze stílustalan, és gyerekes rajongás.
         Az íze teljesen más, mint a sárga Camelnek. Cigizgetés közben a Twingo részleteibe vesztem el, klassz autó, imádtam az „enyémet”, bár sohasem volt igazából az enyém. Hiányzik. Jövőbeli tervek listáján egy ugyanilyen, mint ami itt parkol mellettem, szeretném birtokolni. Üvegtető, kesztyűtartós, pohártartós, gyári alufelnis változat. A színe mindegy igazából, csak menjen, bár jó legyen fekete, mert az előkelő, igaz minden másnap le kellene mosni a portól, de hát a fekete előkelő szín. Ebben a szürkében se csúnya, igaz ahogy a részletekben vesztem el, szegényen téligumi van, valószínűleg hasonszőrű olcsó budget történt. De esőben legalább betapad, meg a forró aszfalton, igaz így télen elveszti jelentőségteljességét a winter felirat a gumi peremén, mert csak megnyugtatás képpen lesz ott, tapadás helyett.
         Alig sétál itt ember, így róluk nem tudok írni. Bár egy bordó hajú lány haja összkötve, épp viszi a hátán a tubáját, fekete pólóban. Valószínű a buszpályaudvarra indul, a közeli városban van egy fúvószenekar, a délután 5 órási próbára odaér. Sosem voltam zenekari tag, a zongorát nehezen lehet az ember hátán cipelni, az külön kategória. Meg amúgyis kontár voltam, sose voltam jó benne.
Most beállt baloldalamon egy kopasz fickó, és érdekesen néz. Ki ez az őrült, ölében egy laptoppal és ír. Hát én volnék az. Barna színű pólóban és farmer rövidnadrágban. Gyorsan kiszállt, és el is viharzott valamelyik irányban. Nem tudtam megfigyelni merre.
A parkoló mögötti házban emlékszem pár éve még tv szerelő dolgozott, mondanom se kell, hogy mára már nem ő bérli ezt a boltot. Most Asztalbútoros van kiíra a cégérre. Szellemes cégére van. „Szálka lakberendezés”.  
         Fekete atlétás ötven év körüli férfi bringázik a főúton a szürke kemping-jével , s más emberek kettesével, vagy hármasával tartanak valahonnan valahová. Mindig érdekelt, hogy honnan és hová, de ez olyan, amit soha nem tudunk meg.
A rádióban már 5 perce csak reklámok mennek, németül. Vedd meg, ez annyi, ez meg amennyi, sváb tamtam. Ikea family kártya stb.
A távolból sziréna hallatszik, tűzoltóautó az, emberek kicsit rémülve megállnak pár másodpercig a látványra, mindenki test beszéde rémült ilyenkor.
Egy pár sétál a közeli járdán. A lány várandós, az állapotot tekintve talán november végére lehet kiírva a kis jövevény.
         A kopasz férfi elhajt mellőlem a szilvalila opeljével… Még mindig furcsán nézett. De nem mégse hajt el, csak kijött valamilyen alkatrészért vagy a papírjaiért. Nem tűnik szerelőnek, szóval csak valami fontos iratot hagyhatott a kocsijában. Akkor még egy furcsa nézést el kell viselnem tőle.
         Aztán elszívok egy cigit még, nem várom meg. Indulok benzint venni a fűnyíráshoz.
Aztán este pedig szeretném folytatni az olvasást, a valamelyik csak elkezdett de be nem fejezett könyvvel, talán a Római lányt, vagy akármit, sok van.
Vagy írni levelet, hogy a jövőhéten a postás kézbesítse őket.

ui: Kedvem támadna most rögvest elindulni délnek, Rómáig meg sem állnék. Imádom a nyárutót, az őszt, és a tél elejét. De ezek csak álmok. Most mennem kell, lemerül a laptop. És én sem ülhetek itt tovább, mint egy buborékba zárva.



2019. június 26., szerda

Egy magánjellegű fecsegés harminchat


         Épp az udvaron cigiztem, és a közel-távoli mezőt, és erdőt figyeltem közben. A frissen főtt kávé elégette a szájpadlásomat, kicsit könnyezni kezdett tőle a szemem. Aztán káromkodtam. A mezőre pillantottam újra. Napraforgómező lesz pár hónap múlva, és a hársfa illetve a napraforgó mező mellett közvetlen egy búzatábla van. Az, amire a napraforgó megnő – most olyan 20-30 cm nagyságú lehet, addigra már a búzát épp feldolgozza egy malom, s szemeit őröli, hogy friss lisztet készítsen belőle. A pékek ebből a lisztből remek kenyeret készítsenek. Nah igen ezt még a 80’as években jól tudták, mára már ehetetlen az összes kenyér, pár órával a sütés után aszalódásnak indul. Sok minden hiányzik belőle. Főként a jó minőségű liszt, illetve a szaktudás. Rengeteg „csináld magad süss kenyeret” könyv jelenik meg, nem hiába. Sokan már otthon bíbelődnek vele. Nagyapám molnár volt a helyi malomban. Már nyugdíjas évei után jó pár évvel mondta emlékszem, egy vasárnapi ebédnél, ahol ő vágta fel a kenyeret – mielőtt megáldotta a késsel keresztet vetett (rajzolt) a kenyérre, és utána vágta fel – ennyire zsurmolódik a kenyér ahh. Azaz apró pár centis morzsák hullottak az asztalra. Szemében látszott, a csalódottság. Sosem felejtem el. Ez körülbelül a kettőezres évek körül volt. Azóta a helyzet csak rosszabb lett.        
         Most már minden tucattermék, ruhák, autók, ételek, gyorsételek sőt az emberek is. Elfelejtünk enni, főzni, szeretni, álmodozni. És igen, ezek közhelyek, de tedd fel magadban a kérdést, hogy ma, vagy tegnap hol ebédeltél és mit. Időhiányra hivatkozva kész ételt, mert ez és az van.
De ezt hagyjuk is, mindenki eldönti saját maga. Az vagy amit eszel.
         Mai nap bevásároltam. Gyűlölök bevásárolni, az embertömeget is, de hát meg kell csinálni. Egyik boltba ki, másikba be, hol olcsóbb, hol még olcsóbb. A forróság nehezítette a dolgokat. Valahogy az ember akkor ingerlékenyebb, nem csoda hisz csorog, folyik róla a víz.
Egy fehér Iveco-s furgonos teljesen irreális helyen állt meg a számláját írogatni, vagy akármilyét, kikerülöm, persze várnom kellett, amíg a szembejövök eljöttek, és biztonságosan megelőztem, aztán rádudáltam egyet, mert balesetveszélyes helyen állt meg. Ha 15 méterrel feljebb állt volna meg a kereszteződés előtt, akkor nincs útban, ráért volna a Dankó rádiót hallgatni, árnyékban tudta volna a számláját megírni, kiszámolni az áfát, béfát, céfát, és a nettót meg a bruttót, stb. Aztán ahogy lenni szokott ment a mutogatás, én csak integettem neki.        
Aztán rövid időn belül egy másik F1-es pilótával is összefutottam. Szürke Audi-s volt, irányjelző nélkül kanyarodott, elsőbbséget nem adott, elém  furakodott, mire kikérte magának a dolgokat, hogy a közel 6 méteres kombijával elém jött. Persze legyek türelmes, gondolkozzak az ő fejével, merre akar menni. „Barátságosan” integettünk egymásnak ő rázta az öklét, és meg a középső ujjamat mutattam neki. Persze egy újgazdag férfit nem lehet csak úgy helyre tenni egy középsőujj felmutatásával. Legszívesebben, mivel már nálam is elpattant az ér a homlokomon, kiszálltam volna és bekopogok az ablakán, hogy „Hé ember te most mire is gondoltál?” ugyanis, a zebrán áthaladt egy gyalogos, azt persze még ő se merte elütni. Szóval így álltam mögötte, mire a barátnője is integetni kezdett az autóból. Valószínüleg az autót féltették jobban, hogy a matt Audi fényezése ne sérüljön. A nagyobb kutya baszik effektus ez az autóknál is jelen van íratlan szabály. Aztán elindultunk, nénike áthaladt a Tescoból, a Lidilbe, Audis előttem, én mögötte, felgyorsítunk 40-50-re, mire hirtelen a fékre lépett. Ez ugye a közúti veszélyeztetés tipikus esete. Az újgazdagok így próbálnak példát statuálni, hogy egy piros seatos, nehogy a meglévő egojába csak úgy bele merjen szólni, vagy taposni, aztán lakott területen belül padlógázt nyomott, mire a dízel Audijából egy gyárkéménnyi korom távozott. Kedvelem az ilyen embereket. Szerencséje volt, mert nem a gallytörő dzsippemmel voltam, mert akkor nem satuztam volna amikor büntetőfékezett előttem, hanem simán belemegyek, a zsaruknak meg megmutatom a felvételt, hogy volt F1-es pilótánknak képzelt újgazdag „férfi” mit csinált, és hogy is volt.
         Így telnek a szabadnapok csendesen. Kiolvastam Bukowski: Nők című könyvét, most Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt… című könyvét fogom elolvasni ebben a tikkasztó melegben.
         Tegnap este tizenegy körül sétáltam a faluban, ezt az időszakot szeretem, mert már nem lehet látni semmi embert, semmi mozgást, nyugodt minden, kihalt és izgalmas. A „szoros”-on mentem át, az akácfák és bozótok kötött kis szentjánosbogarak világítottak, persze frászt kaptam először tőlük, hogy mi világít a bozótosba, de csodaszépek voltak. Mostanában nem láttam ilyen csodát. Arra gondoltam önző mód, de szép lenne beletenni pár tucatot egy befőttesüvegbe, és nézni, ahogy világítanak a sötétben, illetve lefotózni, alkonyattájt felé. Haladtam tovább, a pompa utcailámpák fényében, pár szúnyog csípdesett, egy az arcomat, kutyák rémülten ugattak. Van egy utca amit különösen utálok, ott mindig vérszemet kapnak és üvöltenek. A gazdájuk nem szeretheti őket eléggé, talán ezért ennyire vadak gondoltam. A kocsma zárva, bár sosem teszem be oda a lában, a munkás busz már rég elment, pár macska fekszik a meleg aszfalton. Egy másik utcában van vagy 5-6 darab akik az egyik ház előtt bandáznak. Egy hófehér, egy szürketarka, fekete, fehér vörös, vörös szürkecsíkos, és egy teknőctarka. Némelyik kedvesnek tűnik, odajön és a lábamhoz dörgölőzik a többiek csak feszülten figyelik és tizedmásodperc alatt futásnak erednek.
         Hát valahogy így telnek a napok. Gondolatokkal, és el nem készített fotókkal, le nem jegyzett „hú de klassz mondatokkal amik később de jók lennének” a fejemben. Tervekkel, álmokkal, és közhelyekkel.
Minap láttam egy klassz laptopot, de most ebben és a következő hónapban és talán az után sem tudom megvenni, majd félreteszek, persze minden hónap így indul. Aztán a sok minden főként én keresztbe teszek magamnak. 10 éve néztem még ki, már akkor ilyet szerettem volna, hogy hú azon megírom a regényemet, azóta ez újra előtérbe került, és ahelyett, hogy azon lennék, hogy gyűjtök mégsem teszem. Igen egy alma laptopot szeretnék, mert menő, mainstream, a kedvenc íróm is azon ír, persze ettől én még nem fogok olyan jól írni, mint ő, és stb stb. Az álmokat meg kell valósítani nem? Hát azon leszek. És ahogy 10-15 éve elkezdtem, és az volt a fejemben, hogy azon fogom befejezni, hát azon fogom egy apple-n.
Igaz, hogy már az 1/3-át megírtam, de még lesznek oldalak, karakterek, csavarok, szomorúság vidámság, utazás benne. Hát ennyi. A magam szórakoztatására írom, nem akarok híres lenni, meg semmi.
Utána meg jöhet, az autó. Bár az nagyobb falat. Egy új Suziki Jimny, igen ez is cuki, mainstream, és kell…majd valamikor. Persze hányok a menő dolgoktól, de hát ez van.
Most elmegyek sétálni, megnézem a szentjánosbogarakat ott vannak-e még, és majd olvasgatok hajnali kettőig ahogy szoktam. Holnap már dolgozom, leemelem a munkahelyi szekrényemből az álarcomat és magamra öltöm olyan könnyedén, ahogy a céges műszálas pólót.



2019. június 6., csütörtök

A hajnal aranyló bíbor színe



   Esteledett. A redőny még nincs lehúzva, csak félig, lyukain átszűrődik a mai naplemente aranyló bíbor színei. Meleg árad a téglafalakból, a bitumenből, a betonból. Pár órája vajas croissant ettem egy teraszon, forró eszpresszóval. Előttem egy hatalmas tó, legalábbis innen nézve. A nyomtató elkezdte kipöfékelni a gondolataimat, amelyet, akárhány hónap év, akárhány hét és óra perce írok. Aztán papírgalacsinok szerteszét a fahajópadlón. Csak Albertnek, a macskámnak tetszik a látvány, van mivel játszania ha már elhanyagoltam. Pocsék minden amit papírra vetettem? Elpazarolt idő, mire is? Magam sem tudom...
Telefonon beszélek egy szlovák lánnyal. Magánjellegű fecsegésekben vagyunk, csak mi ketten. Egy kihalt gondozatlan parkban ül egy padon, s előtte is és mellette is padok, de ez egy ápolatlan valami, amiben jó ülnie. Az az érzése, ettől az igen szegényes környezetről, hogy jó itt lennie csendben. Elmélkednie magáról, másokról „csak azt szeretném tudni, hogy mi ez az egész.” Egyedül a semmiben lenni. Persze velem van, hisz beszélünk.
A hétvégi utazásáról mesél, és a mesélés által én is részese lehettem egypersokad részben az egészből. Jó érzéssel tölt el. Ott járt ahol én jártam közel hat évvel ezelőtt a kis osztrák falucskában. Látta a tavat, a hegyeket, és ha vajas croissant és eszpresszót nem is fogyasztott, a látvány a hely mit sem változott.  Könyvekről filmekről mesélünk egymásnak, amit hasonló időben néztünk, és ugyanazt váltotta ki belőlünk, hogy emlékszünk rájuk, és hatott ránk, szívünkbe zártuk. Sokszor újdonságnak hat, amit már elmeséltünk egymásnak, de a másik valami miatt nem figyelt. Új könyvcímek után kutatunk, ezt talán olvastam, én nem. Akkor holnap bemegyek az antikvárba megnézem, és igen meg volt jön egy héttel később a telefon, most olvasom, tényleg jó, betalált a 21 gramm közé.
         Aztán egy másik telefonbeszélgetés. Egy fiúval, aki egy zsúfolt szobában tengeti a napjait, hangszerek között és mechanikák között. A naplemente aranylóbordó fénye beszűrődik az ablakán, igaz a mellette lévő tízemeletes panel elvesz belőle, de így is jelentős. Új hangokon dolgozik, amely ebben a bíborfényben megtörve eljut azokhoz akiket igazán…aztán hirtelen leteszi a telefonkagylót, s azóta sem válaszol, csak kicseng némán a telefon, nincs ki felvegye vagy nem akarja felvenni. 
         Aztán egy harmadik telefonbeszélgetés. Egy lány fekszik méregzöld színű függőágyában, Szabó Magda: Az ajtó című könyvét olvassa. Itt az idő előbb jár, itt már nincs aranylóbordó szín, itt már éjszaka van. Csendes forróság árad a falakból, a szellő könnyeb járkál át a tetőtéri szobájában. Ő most nincs ott. Egy színházi előadás szünetében hív vissza. Hangja érdes, épp fújja ki a cigifüstöt a tüdejéből. Szoknyáját fújdogálja a langyos szellő. Hiányzol mondja. Amint letesszük a telefonkagylót a huszon pár perc beszélgetés után, útnak indulok.
 Egy válogatás kazettát hallgatok a Trabantomban ülve. Nekem is hiányzik. A főúton csak egyes-egyedül vagyok, se előtte, se mögöttem se szembejövő nincs. Kihalt minden. Alszik a világ, csak én vagyok ébren és a gyári éjjeli műszakosok. Felé tartok, nem vagyok magányos, sosem voltam. Meleg van, a Trabant leengedett ablakán hűvös levegő áramlik be, és az erdő vadaktól ricsajozó muzsikája. A szarvasok tánca, a békák brekegése, s ezek mellett az erdő lélegző fenyőfástölgyes földes párás aromája. 
És a hajnal aranylóbíbor színében meglátom őt, átölel egy vajas croissant és eszpresszot fogyasztunk a tó előtt, a harangtoronyból fokozatos emelkedéssel harangzúgás kezdődik, öt óra van. A tó felszíne párában úszik, a tó egyik felén lévő hegy sötét árnyékban van, s a tó mellett lévő szemközti hegyen egymás után kis időközökben megjelenik az aranylóbíbor szín, ami átvált aranysárga színre, majd erősödik  a pillanat tört ütemében sárgára és fényborul az egész hegyre. Rég láttuk egymást, mégis csendesen figyeljük a pillanatot. Ez most egy olyan valami, mint a szemhéj hirtelen kinyítódása és lezárása annyira gyors  egszeri és múlandó ami itt van. Ujjaink egymásba fonódnak, meleg szorítás. Rég éreztem ilyet. S ez a lány, ott áll később a tengernél. Combját verdesi a szoknyája a meleg széltől, karjai kitárva, bokáig áll a hullámzó tengerben. Haja kócosan lebeg a lemenő nap aranybíborszínében. Ő az. Ilyen a szerelem. Megfoghatatlan, mint a szél a lány fodrozódó szoknyáján.
        
         Aztán a nyomtatót felváltotta az írógép, a háromnegyed oldalig írt szöveget, hogy a javításnak legyen helye. A folyamatos kattogás az írógépből, ami hetvennyolc éves. A fehér papírra freccsenő tinta illata, az írógép fémes illata, a gondolatok fiatalsága. A vagy- vagy, is-is nem ugyanaz. Haldokló lepke az íróasztalon, de ez csak képzelet.
A gianicolo-n ébredek fel egy parkban szobrok közötti padon. Arcomat és hónapljamat az Aqua Paolában mosom meg, majd leülök egy padra, a zakóm zsebéből előveszek egy fekete kis noteszfüzetet egy tollal, majd írni kezdem az álmomat, néha rágyújtok egy Modiano cigarettára. A történet fontos, így az éhség érzetem is kisebb. Csaknem tizenegy óratájt, mikor meghallottam a körülöttem lévő ezer harang közül azt az egyet, amely a szemközti parton álló bazilika egyedüli harangzúgása és összetéveszthetetlen, majd felnézve a füzetemből látom a szürkésfehéres kupoláját, elindulok a hegyről lefelé. A történet kész, amit írtam, mégha nem is olyannyira. Egy téren vagyok a Trasteveren macskaköves utakkal, vajas croissant és eszpresszót fogyasztok, körülöttem emberek, testekben élő lelkek, van kiben élő s van kiben holt, Vagy- vagy, is-is, nem mindegy.  Bennem hol ósdi, hol…ki tudja...a lényeg, hogy itt vagyok s felémközelít a lány, melynek szoknyáját fújdogálja a szellő. S hogy milyen a szerelem illata? Fahéj és levendula szappan illatú.


        

2019. május 28., kedd

Egy magánjellegű fecsegés harmincötésháromnegyed



   Visszafelé sétáltunk a várból, kevesebb lett a tömeg, ugyanakkor tavaszhoz képest elég szokatlan volt a langyos, már-már meleg szellő érintése az este harmadik szakaszához érvén.

A várban lakik egyik barátom, ismerősöm. Mindig zavarban vagyok ezekkel a fogalmakkal, kit minek hívok. Milyen a jó és igaz barátság? Lehet-e rövid ideig tartó, vagy az évek elteltével maga is kifejezi az értékét, jelentőségét, amit becsülni kell és ápolni, megtartani. A fejemben mindig az van, hogy ezekkel az emberekkel havonta szeretnék találkozni, meginni egy kávét, vagy két sört valamelyik pesti ismeretlen alter sörözőben, hogy a jelleg és érték meg legyen őrizve. Mint egy pár marék díszes pillangó gombostűvel átszúrva egy bársony díszdobozban.

     Az út macskaköves, a Budai hegyek felöl érkezik a vihar, szelét már érezni, ahogy a tavalyról itt maradt száraz faleveleket kavargatja a szél körkörösen porördög úrék.

A sétányon haladtunk, a pár hete még rózsaszín pompában tündöklő díszfák, most már torz képet festettek, rámutattak azon egyszerűségre, hogy semmi sem örök és állandó. Különösen tavaszkor minden vidám színekbe öltözik, és pár hét alatt megszűnik, a virágok megtermékenyülnek. A virágok titkos nyelvén más üzemmódba kapcsolnak.
A Mátyás templomnál -  emlékeztem régebbi futásaim, esti sétálásaim, kószlálásaim kikapcsolódásaim alkalmával az itt tartózkodásom alatt, hogy a dohánybolt merre van, - az néha nagyon fontos tud lenni nem messze a Jamie éttermétől. Oda mindig el akartam/tunk menni kajálni, megünnepelni a hónapfordulót- bár sokan hat év kapcsolat közben se tartják, - nekem ez fontos volt, és neki is. Aztán inkább lett mindig más, Vapiano, római utazás, toszkán körút, mint az Utas és Holdvilágban. Siena Firenze vonattal. Bár a könyv és a benne lévő városok erősen szövődnek a múlthoz, múltamhoz jelenemhez. És ez a helyszín is ahol most töltöm esti sétámat barátom társaságában itt a várban. Igaz nincs itt Erzsi, se Éva, Szepetneki János, Tamás se, Upliusék, de a könyv olvasásakor, nem kellett elképzelni egy ismeretlen utca részt, mert már rég az egyév alatt amikor itt a Moszkván laktam, esténként beleívódott a fejemben, az épületek folytonossága, a rozoga kopott többszázkilós fabejárati kapuk.  Ahogy az eredeti méregzöld szín valami határozott kopásnak, a festék rétegei a közel 65 év alatt(van jó pár) felpattogzásnak indul, ezek a formák határozottá, ősi autentikussá teszi, kiállta az évtizedeket, hogy ott állok három x-el előtte, és maga a fa idősebb mint én. Kicsit meghat az egész, remélem más is látja ezt, nem csak én, mármint a jelentőségét. Egy építész, lehet, hogy kihajítaná, mert újítani akar, de hála, ha egy műemlék védelem alatt álló házról beszélünk, meg van kötve a keze. És ez így van jól. Nem irigylem aki itt örököl házat, lakást. A falba vert szöghöz is engedélyt kell kérni, megőrizve az autentikusságát.
Kattintottam a fényképezőgépemmel, közben rájöttem, hogy esteledett, hogy a kamera téglalap alakú tükre, amely továbbítja a fényt a negatívra, már a halvány sötét semmit fogja megörökíteni, csak kontúrokat, a részleteket, amiket szabadszemmel is látok még, a gép már nem. Magamban mérgelődök. Vannak dolgok, amelyeket nem tudok megfogni, a pillanatot hiába szeretném maradandóvá tenni, most ez nem, itt kell hagynom.
Aztán sétálunk egy Hotel előtt, ahol egy sötétfekete matt Mercedes Suv vagy terepjáró áll. Már évek óta lemaradtam a típuson belüli alverzió megjegyzésével. Tök egy formák, felőlem lehet A, B C, E, - Merdeces már nem tudok különbséget tenni közöttük, formára ugyanaz. Bezzeg régen. Akkor nem is volt ennyi, teszem hozzá magamban. A Hotel épp a Mátyás templom tövében áll. Az csillogó ablakai visszatükrözték a Mátyástemplom kontúrjait kontrasztosan, konvenciónális formáit.
Egyszembe jutott, az első autóm. Mekkora vidámság lenne, ide beparkolni vele. És a londínernek szólni, hogy hé itt a kulcs, vigyázz rá, ne karcold meg. Nem ebbe nincs szervó, sőt nem is lábbal nyílik a csomagtartója, kuplunggal óvatosan, kézifék az csak erős rántásra fog, de a rádió az kiválóan szól, ja és ne túráztasd túl a motort, ha azt az 1.2-est felpörgeted, nem kap megfelelő hűtést, aztán nekem a végén felforr a víz. Jó az még nem szokása az autónak, a legnagyobb dugóban állva úgy 2 és fél órát, mert ez volt a pesti dugóban állási rekord, semmi baja nem volt.  Nem fog szétesni, nyugi, de ne tegyétek a sarokba ahol nem látja senki. Nem nem vagyok csóró, csak szeretem a régi dolgokat. Igen francia autó, és? Kellemetlenséget okoz beleülni? Tiszta az ülés, nem fog összekoszolódni a szmokingod, de jó, hogy van rajtad kesztyű. – Aztán íme megérkeznék egy elit hotelbe, ahol már én érezném magam kellemetlenül. Poénnak persze jó lenne, egyébnek nem.
Egyszer hallottam cigizés közben egy sztorit a munkahelyen. Körülbelül a rendszerváltás előtt pár évvel vagy utána járhatunk. Pontosan nem tudom. Apa és lánya útra kellnek. Nem a megszokott Balatonlellei kis faházas nyaralójuba furikáznak pestről, vagy budáról, de inkább budáról, annak is az elitebb környékéről, a Svábhegyről. Aki itt nő fel a környéken, az nem megy le a Blaháig, nem megy el az Örs-ig, nem látja az igazi pesti bűnös világot, csak azt amiben él, beleszületett. Balaton helyett, az olasz partokat választják hétvégi kis kiruccanásnak. Más a színvonal. Elit iskola, elit akármi. A gyerek huszonhét fakultációra van beiratva, mert a szülők nem lehettek azok akik szerettek volna, így a gyereknek megadják a lehetőséget, hogy az érdeklődés csírjátát ne rohasszák le. Pénz van, tisztességes embert kreálnak belőle. Már óvódában angolra jár, felnőttes ruhákba öltöztetik. Haladni kell a korral.
Nah szóval a 86’os évben járunk, ekkor még ott sem ilyen az élet, de már valami hasonló. A két főhős, apa és lánya, apanapot tartanak, mert apa olyan munkát végez, hogy a családra nem marad kellő idő, csak a szabadságok alatti napok, amelyből most kivehet kettő egész hetet, ami nagy szó. Így elindulnak ezerkettes Ladájukkal, amely még nem ez a kopott sárga mint ami az emberekben van, vagy kopott piros, hanem erőteljes "originalnew", fényében pompázik. Elindultank és Monacóig meg nem állnak. Persze ez csak képletesen írom, a részleteket amúgysem tudom az öt perces cigiszünetben, meg a mesélő sem tudja elmondani. Szóval Monacóban vannak az ezerkettes ladával, bármilyen színű is legyen. Beállnak az egyik előkelő Hotel elé, igaz ott csak az van. És amint szállnak ki, már fotózzák is őket, mint valami sztárokat. Nyugaton egy Szovjet gépjármű, Porsche 911-esek, Ferrari Testarossa-k mellett. Elég nagy szakadék, ami már a Carizzo-síkságban található Szent András-törésvonalnál is markánsabb, ami azért valljuk be őszintén valami. Persze azt senki nem tudta, hogy nem ez a végső állomásuk, hanem a nagy Barcelona, és, hogy visszafelé ugyanez meg fog ismétlődni. Barcelonában már nem volt feltűnő a járgány, hiszen Seat néven ismerték ezt a formát, vagy Fiat néven, nem keltettek a járókelőkben szemlélőkre. Ott a sötétben egyhangúvá váltak a tompa utcai lámpák fénye alatt a sárga-fekete taxik között. De azért a Monacoi hotel előtt az valami volt!  Ott áll a kocsi ide- oda felé, nézőpont kérdése. A londiner és a másik a visszafelé vezető úton , - mint az én előbb leírt francia ócska autómnál kitalált történetnél – megszeppenve kérdez valamit oroszul, mert a kocsit látva azt feltételezi hogy, pedig nem. Aztán angol választ kap. Ne nyúljon a kocsihoz, majd én hozom a cuccokat, szólt Apa. A lány fogja a cuccát, azt a sárgás, bordó, kék, főbb színekkel ellátott házizsákot, aztán apa még két hátizsákot tele konzervvel. És így mentek be a Hotelbe, ami már uniqum volt, mint szégyen, mosolygó dúsgazdag emberek előtt. Ott, Monaco utcáin, ahol Senna, Lauda száguldozott F1-es autójával, hát holnap majd ők, a Ladával az ezerkettessel.
Az adott 10 másodperc törtrésze alatt, amíg elnyomtam az izzó cigarettámat, vagy rágyújtottam már nem emlékszem pontosan, morfondíroztam ezen a történeten, meg az én jövendőbeli tervemre, hogy egyszer ide beállok(budán a hotelbe), és majd nézzenek, azok akik akarnak. Szúrjak szemet, polgárpukkasztás. Aztán a londinernek több borravalód adnék, mint egy Ferraris, vagy egy Rolls-Royce-os, vagy egy Mercedes E osztályos befutott vagy született gazdag.
     Továbbhaladva, a sorompókhoz érve Bálint kereste a járdát, miközben egy kicsi alagútszerűségre mutatok, hogy arra kell menni. Valószínű megdöbbentette a pár méterig tartó sötétség, az az elleni félelme. Itt szoktak hajkéktalanok feküdni télen, de ne félj, most nem lesznek válaszolom.
Átjutunk, pár taxis várja a parkolóban a fuvart, a 16A jelzésű busz most halad el mellettünk, tök mindegy, mi úgyis sétálni akarunk. Meg amúgyis innen egy megálló a Moszkva felesleges. Felesleges.
Egy művészeti galéria mellett megyünk el. Ezt megint csak azért tudom, mert egy évig…a környéken sétáltam. Egy szőke kleopátrás csajnak volt itt a műterme és kiállítása egyben egy vagy két hónapig mesélem Bálintnak. Szeplős volt de inkább csak anyajegyek az arcán, és mélyhideg kék szemei. Kantáros farmerben vagy valami hasonlóban volt festékes pólóval, és guggolt a földön, közben keverte ki a festékeket, tompa meleg sárgás fény áradt ki a galériából. A galéria előtti járda pár szórólappal volt szétszórva. Futás közben vettem fel. Hogy ne tűnjek hülyének, úgy csináltam, mintha a cipőmet fűzném be, ekkor vettem fel egy- két darabot a tucat közül. Majd interneten rákeresek gondoltam. Aztán tovább futottam. Talán a lap még meg is van az egyik füzetemben, mint könyvjelző. Ahogy futásból visszafelé úton voltam, gondoltam benézek, de láttam a koszos ablakokon, amelyeket hosszú évek alatti retek borított, hogy mélyen dolgozik valamin. Alkot. És jól tudom, hogy alkotás közben a legrosszabb, ha kinyitódik az ajtó, ha valami nesz közbe avatkozik. Persze itt nem beszélünk a város zajáról a négypercenként elhaladó 16os és hat percenként plusz késések, a 16A jelzésű buszról, meg a környező parkolót kereső autósokról. Ezek az autósok is, közel fél órát güriznek, hogy találjanak egyet, miközben mocskosul káromkodnak, hogy a lakóhelyükhöz közel tudjanak megállni. És mindig a másik utcában talál csak. Szóval nem akartam zavarni,  az állandó monoton morajló városzajban, csak pár másodpercig fogtam a látványt, és lefotóztam magamban. Az öröm képét, az alkotás boldog öntudatlan képét. Félóráig zavart is, hogy ezt a pillanatot sem tudom megörökíteni, fixen mozdulatlanul megállítani, amely tényleg valami volt, ami tényleg „A” pillanat ahol jó lett volna ott maradni, évek múltán visszanézni, de hát itt van a fejemben, újra, ahogy írom ezeket a sorokat, mondatokat itt van velem ez de valahogy mégis hiányt érzek, mert te nem láttad.
Most Bálinttal sétálok itt. Mesélek arról, hogy tavasztól őszig, egy Citroen Kacsa szokott parkolni ott, fehér színű, a teteje királykék, tele matricákkal, mindenféle országból, mintha egy hippi furgon lett volna, hogy ahol jártak egy fesztiválon, beszerezték a matricáit, amelyet a kocsi ablakainak oldalára biggyesztettek. Hát ezen is rengetek francia, olasz matrica volt, viccesek, néha túl egyszerűek és banálisak, de vagy több tucat a hátsó ívés szélvédőn. Annyira extravagáns volt itt a szopott nyalóka formájú egyhangú autók között mindig. Szinte öröm volt ránézni, hogy milyen épségben van, és használják, nem pedig garázsban letakarva foszladozik porrá. De most nem volt ott. Csak egy Saab bár az is régi, olyan formájú mint egy Moszkvics.
Egy kereszteződésben nézzük a piros figurát a kijelzőn. Nem mehetünk még át a zebrán, majd ha átvált. Közben egy kék békávésbusz halad el mellettünk, egymásra nézünk, hogy ezt a kanyart tuti nem tudja bevenni ilyen sebesség mellett, aztán valahogy mégis, de mind a kettőnkben félelem bújt meg. Egy újabb Fittipaldi pilóta. Műszak vége közeleg biztos, mondom hangosan, majd röhögünk. Aztán a hídon nézzünk alattunk a 17es villamost. Itt is van egy sztorim, hogy valamelyik télen milyen oltári fekete fehér képet lőttem itt ezzel az analóg kamerával ami a nyakamban lóg. Most is jó lenne, de nem jön villamos, és nekünk mennünk kell. Jön a vihar, már érezzük a szelét.
A moszkvára érve kérdezem, hogy elmenjünk-e oda pár utcára ahol…Bálint mondja, hogy nem. De nem emlékszem az utca nevére se. Nem baj, nem kell mindenre emlékezni, meg mi az, hogy TE, nem emlékszel rá. Nem tudom, most nem jut eszembe, ott a CBA utáni utca. Tudom, de nem nem megyünk most oda.
Bálint leült egy padra, én álltam. Itt mindig hajléktalanok szoktak megpihenni, aludni, és csak bámulni, mint ahogy mi most a Moszkva tér mozgását, ami mindig is Moszkva tér marad, annak aki a rendszerváltás előtt, vagy után született pár évvel. Kedvenc filmem Moszkva tér című film 2001-ből,  furcsa mód sose gondoltam, hogy egyszer én is itt fogok lakni, közel egy évig. Innen járok munkába, ide érkezem munkából, ide érkezem otthonról itthonra, innen indulok bárhova el a városba. Aztán időközben Bálint, tudva vagy tudattalan megkérdezte: És veled mi van? – mint a filmben. ÉN? Feleltem, passz. Egy hegyen szeretnék élni, ahol kevés ember fordul meg. Egy présházban, kis szőlővel, a csótány francia autómmal, - (vagy egy új Suzuki Jimnyvel matt szürkében vagy feketében, mint a hotelnál álló Mercedes Suv ), - amire gyűjtögetek, mert az előzőt el kellett adnom. Ezt a sztorit nem írom le, mert mindenki tudja. Aztán majd jön a szerelem, meg az a nagy örökké ásó kapa nagyharang Szent Mihály napján. Vagy legalábbis ez volt a terv, de nem jött össze. Ok-okozati összefüggés. De jól mutattunk egymás mellett, meg összeillettünk. Ne kezd el újra, mert már tövig rágtad, ne a múltban élj. Most holnap lesz a nagy nap. Találkozol vele a nagy íróval. A jelenben vagy barátom! És ne húzzál fel újra! Pár másodpercig csendben maradtam, néztem a Moszkva téren az embereket, csörömpölt a villamos, mert egy gyalogos még azt gondolta, hogy időben átér, persze átért, de nem vette észre a köreledő vasat, mert üvegbúra alatt tartózkodott, fülében a spotifyon belőtt ambient zenével. Jó az a halálra? Te mit hallgatnál utoljára ha meghalnál kérdezem?
Jaj hagyjál már az ilyen ostoba kérdéseiddel. Nem vagy normális. Inkább álljunk tovább. Ki használ már ilyen ósdi szavakat, hogy álljunk tovább? Mindegy én Mahler ötödik szimfóniáját - Adagietto része, válaszolom.
A moszkván áthaladunk, a régebbi 0-24-es dohánybolt felé navigálom magunkat, veszek egy sárga camelt, a várban már hatkor bezárt, tán 2 órája nem szívtam, meg veszek egy magyar sört. Bálint egy Somersby-t, amit a Mammut után alig tudunk kinyitni, a Fjallraven táskámra tett falmászáshoz használt biztosítékkötél végén található fém kapoccsal nyitunk ki. A Somersby kupakot zsebrevágtam, meg akartam őrizni, mint valami fotót ahogy a fejemben szoktam fotózni, de most ez tárgy, ez a tárgy ehhez a pillanathoz kötődik. Másnak ócskaság, nekem történet. Itt fogom a kezemben, most vettem elő a bordó Fjallraven táskából amibe beletettem tudatosan, hogy ne vesszen el.
Haladunk a négyeshatos vonalán. Néha bele belepillantok a körülöttünk lévő lakásokba, ahol a díszes csillárok világítottak könyvespolccal szorosan a fal mellett. Látod? Látom, nem csak neked van szemed. Tudom, te már levezetted a félcsaládfát, kik laknak ott, egy 20 oldalas sztorit levágtál abból a szobából, de ezeket nem csak te veszed észre. Nekem jelentéktelen, neked meg egy sztori lehetősége, amit baszol megírni. - mondja Bálint.Igazad van.
A Rozsadomb presszó előtt haladunk el. Kint cigiznek a péntek este kikapcsolni vágyó fiatalok. Szinte tömeg. Kint az utcán többen vannak mint bent. Elhaladunk mellettük, mellettünk meg fémes, mély és nehézhanggal a négyeshatos, az áramszedő sistereg párszor, szikrákat hány, talpam alatt érzem a rezgéseket amelyet a gördülése haldása kivált.
A presszó után két fiatal középiskolás, jól szituált megállítanak minket (talán a Svábhegyiek...gondoltam). Rajtam látják azt az ábrázatot, mint a 7-es buszon és gyakorta más helyen is fel szoktam venni, a gyilkos kinézetet, a nemtörödömséget, az akármit. Így Bálintot szólítják le. Venne-e cigit nekik. A tenyerébe vágnak két Bethlen Gábort, majd a cigaretta márkáját. Aztán én nézem a pesti fogatagot, a villamsoról leszálló embereket, a jó a Margithíd budai hídfőjénél vagyunk, attól még pesti forgatag lehet. Megragad a tekintetem egy lányon, olyan mintha...ő...de nem, ez nem ő. Bálint végez, munkája cserébe kér egy-egy szál cigit, mindenki boldog, mi sétálunk tovább. A Margit-híd bringássávja mellett haladunk. Észrevesszük a budai hegyek felett csapongó villámokat, vízszintesen széteső elemeit. Esni fog. Már érzem a szelét a viharnak. Igaz volt ez pár órája is válaszolom.
A Duna sötét vizén, most még jobban megtörnek a környező házak világításai, mellettünk boldog emberek, szomorú emberek, épp a munkából most kijutó emberek. Sportoló emberek, várost néző emberek, átutazó emberek. Egy országúti bringás csaj halad el mellettünk. Fenekét a nyereg felett tartja, hogy gyorsabban és szilárdabban tudja lábai között tartani a bringát. Nadrágja kissé lecsúszva, így látszódott a kilógó fekete tangája egyharmada. Öregem. Jól látvány volt. Már elszoktam ettől. Majd röhögünk egyet hangosan.
A híd közepénél jártnk, kinyitottam én is a sörömet, kicsit hideg volt, de pont jól esett ebben a szokatlan tavaszi meleg éjszakán. A szél kezdett erősödni, de alig észrevehetően. A jászain a mekibe már kezdtek felmosni, pirosnál ácsorgunk már megint, most nem türelmetlenkedek, bámulok. Erre felé is laktunk, vagyis hát én nem, de hétvégente feljártam, úgyh ismertem a könyéket, meg itt is melóztam azt hiszem két hónapot a Kresz Géza utcába, a plázát mellette kerültem ha lehetett, gyűlöltem az összeset, kivétel nélkül.
  Nyugati pályaudvarig dumáltunk, a közelben van egy olasz étterem ott voltam kétszer, be is néztünk, de csak a kirakat ablakából, hogy mennyire undorító fotók vannak a falon, és hogy hiába beszéltem a tulajjal, nem akarta, hogy az én fotóim kerüljenek a falra ami sokkal inkább ment volna az étterem hangulatához. Amint a tervemet meg fotóimat megmutattam, már eleve úgy kezdtük a beszélgetést, hogy ő is fotós, persze a mobil telefon korában már ki nem képzeli annak magát. Mondom ezek analóg filmes fotók, nem telefonnal, vagy belépő kittel készült. Autentikus, 80’as évek életérzés, amikor még az olaszoknak is jól ment - persze ez szubjektív nézőpont, volt gondolom, hogy másnak rosszul ment, ez az örök körforgás szokott lenni.
A nyugatiba leérve általában hiába a feliratok, a B1, meg az utcanév, sose tudom, hogy hol kell pontosan kijönni az aluljáróból, hogy azon az utcán jöjjek ki amelyen szeretnék, így általában többszor visszamegyek, és kijövök, amíg rátalálok a jó útra. Ez persze poénos az elején, de sokadjára már dühítő tud lenni. Az Astoriát se szeretem, meg a Blahát, jó ha többször vagy folyamatosan járok arra, akkor nem okoz gondot, csak elsőre, de akkor nagyon. Így volt most is, mert az itt töltött évek most nem hozták elő a memóriám sűrűjéből a kiutat, hála Bálint feltalálta magát, de ő se sűrűn jár erre inkább kocsival vagy megbeszélésre békávéval, de azt is inkább a közelben, vagy budán.
A nyugatinál nyüzsögtek az emberek, várakozó tömeg állt a pályaudvar lépcsőinél, kezükben ásványvizespalackkal, francokat, sörrel, hangzavar, bluetooth hangfalból ordító zene, villamos gördülése, és két mentő közeledése tompította, és belassította az autósokat, a járdán sétáló embereket, mindenkiben talán ugyanaz juthatott eszébe, az élet tűnékenységére,  a mentő szirénája hallatán megrémül, inkább ez a jobb szó. Rémület, pánik, ijedség látszik az emberek arcán. Már látható közelségben volt, a házfalak, kirakat ablakok visszaverték a pulzáló kékpiros villógót s szélsebesen keresi a folyosót ami előtte keletkezett.
     Aztán ebben a megszokott káoszban, a zebrán állva ugyancsak egy piros lámpánál megláttam Őt. Átrohantam a zebrán persze -  körülnéztem előtte, hogy azért ne itt, és ne most érjen a tucat autógyár formátlan autója aki elgázol, s még a villamos megindulása előtti a törttized másodpercben, - hisz láttam Őt. A túloldalon talán a körút páratlan oldalán aztán az elvakultság kijózanított, hogy barátomat faképnél hagytam még nem ért át. De továbbra is figyeltem Őt, ha esetleg eltűnne valamelyik egyirányú kis utcában, nyomát felismerjem, újra láthassam csak a távolból. Bálint átért, látta, hogy valami szokatlan történhetett, bár tudja, hogy flúgos vagyok, így a szokatlan számára már inkább megszokott, mintsem szokatlan. Jól otthagytál öregem, mi van? Nézd! Óh, azt a hétszázát. Látom az ízlésedet ma se hagytad otthon. A hömpölygő tömegből is kiszúrod a lényeget, bár ehhez nem kell tehetség öregem. Jó tudom. De hát nézd, hogy lépdel, soha nem láttam még ilyet, így. Látom, meg az a több tucat ember is aki visszafordul utána. Jó-jó, de ők látják az arca lágy íveit is, mi meg csak hátulról. Bálint előkapta a fényképezőgépét, felvett pár másodpercet a lány járásából, a mozdulataiból, ez volt az ami a lány és a nő közötti különbség lehet.      Tartottuk a távolságot, a szigorú 10 méteren kívüli képzeletbeli átmérőt a lánytól. Csak bámultuk, és mentünk amerre ő. Épp pár hónapja néztem meg újra a Maléna c. olasz filmet. Hát most épp benne gyaloglunk barátom. Szerintem azt én nem is láttam. Hát akkor nézd meg, mert ha a történet nem is, de Siracusa megérne egy városlátogatást, plusz a filmben is volt jó pár klasszik jelenet, ami eredeti, és elképzelheti benne az ember magát. Szakíts félbe ha nem akarod hallani. Jó inkább ne meséld el, mert az hosszú lesz ismerlek mint a rossz pénzt. Csak nézzük a mai nap csúcspontját! A lány fekete hosszúszárú tornacipőt viselt, rövid fehér szoknyát, aminek a külsején horgolás díszítette, egy fehér poló, egy fekete műbőrkabáttal, és egy mini házizsákkal, amibe a nőkhöz szokott nagy batyu táska kellékei valószínleg nem férnének bele, talán egy telefon, zsebkendő, tampon mert az fontos, és egy pénztárca de az kérdőjeles. Hosszú lapockán túli szőke haj, ami eredeti, így nem rikító szőke, hanem fonnyadt szőke, ami még nincs kiszívva a nyári forrón égető nap által, kissé fakó, hullámos haj, de ezek a hullámok lágy hullámok, mint a Ligúr tenger partjainál keltett hullámzások szélcsend mellett, vagy kisebb tavaszi, kora nyárban. Kék szemek, nagy orrlyukak, s a többit nem tudnám leírni, mert csak a kirakatok tükréből inverten verődve láttam vissza. S hol koszos volt a kirakat, hol csillogó, hol kevés volt a ledes utcák tompa hideg fénye. A lány kezében egy Soproni Ipa. Szerinted magyar kérdem? Szerintem nem tudom. Szerintem…Jaj hagyjad már, te levezeted a családfájáig a sztorit, aztán semmit nem tudsz róla barátom. Jó hagyjál már. Szerintem ukrán csaj, vagy orosz. Hagyd abba, bár van benne valami. Tatiana a neve, ukrán. Látod, magyar sört iszik, régóta megyünk utána, vagy csak haladunk és ő halad velünk. Egy turista nem csinál ilyet. Rajta látszik hova tart, nem először jár ezen a szakaszon. Valakihez megy. A szeretőjéhez, vagy jobb esetben a barátjához. Hisz ha a szeretőjéhez megy, egy családot sodor veszélybe, hogy most ez működik vagy nem működik hagyjuk, ne vesszünk el a részletekbe még jobban, mint eddig. Nem táj idegen, mint egy turista. A léptei, oly meghatározhatatlanok, és kecsesek, semmihez nem fogható. Bájos, nőies, elég szexis, de nem kurvás de csak egy borotvapenge éle választja el egymástól.
Nézve, hogy mindig meg-meg nézi magát, tetszeni akar, talán a harmadik-negyedik randira megy. Irigykedés fut át rajtam.
Aztán az Oktogonnál újra a zöld jelzésre várunk, Ő is, mi is. Így a tízméteres átlójú képzeletbeli távolság lecsökken egy méterre. És megszólítom…
Folytatás…   

2019. május 13., hétfő

Egy magánjellegű fecsegés harmincötésfél



         Egy estém Budapesten (első rész)

Küzdöttem az álmommal az éjjel, viaskodtunk a hold fényeivel, a hold teljességével, melynek eredményeképpen a kráterek kontúrjai retinámba égtek, s az ég felé fújt cigaretta füst, amelyet magamból fújtam ki, kicsit elhomályosította, s végezetül sikerült minden démontól megszabadulni.
         Másnap kevésbé frissen ébredve, az álmok kuszaságában keltem útra a munkahelyem felé. Egy óra síri csendben. Csak a szélzaj szűrődött be és a kocsiból áramló motorzúgás. Az elém terülő, már-már végtelenített táj rajzolódott ki, így egy év távlatából nézve, még így is hoz, hozott újdonságot és látnivalót. Ebben és a tompa napsütésben haladtam a tájjal egymagam.
         A munkából elkéretőztem, holnap nagy nap lesz. Ami nekem különösen fontos, persze a világból sokan vágyunk hasonlóra, így a csak jelző nem állja meg a helyét. Egy könyvdedikálásra megyek, és talán nem egy hanem A dedikálásra. Most Ő a példakép, a valami. /Knausgard/
         Kettőkor elindultam a szokásos autópályaelkerülő útra, - csak főúton országúton, minden autóútdíj kikerülésével - Budapestre. Az első egy órában hallgattam zenét, majd meguntam. Küzdöttem a korai nyár melegével. Haladtam, de nem akartam gyors tempóban. Figyeltem, hogy a közlekedés ritmusát felvegyem, ne akadályozzam a ritmust. Megfigyelhető ugyanis, minden városnak van egy sajátos ritmusa, amit, ha nem tartasz be, ne számíts jóra.
         Egy tó mellett haladok, mögöttem senki a visszapillantóban. Mellettem a kerékpárúton futók, bringások haladnak. Láthatóan ők is küzdenek a hirtelen jött meleggel.
         Aztán meglátom az elővárosi táblákat, az emberek besűrűsödnek, egyre több tucat autóval állok a közlekedési lámpák fényeiben, egyre több ember halad a járdákon. Csinálják a sajátos életüket, haladnak valamerre. Mindig érdekelt, hogy a közelemben lévő emberek honnan jönnek, hova tartanak. Persze ezekre sosincs válasz. Honnan lenne? Manapság már attól is félünk, hogy ha új helyre költözünk, hogy a szomszédhoz átmenjünk bemutatkozni egy tálca süteménnyel, vagy csak egyszerűen bemutatkozni, mert attól „rettegünk”, hogy fel jelent, vagy furának tart minket, nem vagyunk elég jók, így mindentől eltekintünk és a körfolyósón köszönünk egy gyenge „Jó napot”-ot, miközben egymás mellett élünk és ez a fagyosság, csak akkor múlik el, ha igazán szükségünk van egymásra. A legnagyobb vészhelyzetben, amit nem tudunk máshogy megoldani. Olyan személytelenné vált minden. Nem érzem jól magamat a sok ember láttán, de ez később változik, csak szokni kell a légkört, viszonylag hamar sikerül.  
A Bah csomópontnál keresztbe-kasul saját harcot vívnak az autósok. Ki merre indexel és túrja be a kocsi orrát a sáv egyharmadába, az győz, illetve ami a legfontosabb az autó márkája, és nagysága. Tülekednek türelmetlenül egymást szidalmazzák, miközben önmaguk a hibás, hogy nem az előző kereszteződésnél vagy előtte kezdte tudatosan választani jó irányba haladást vagy éppen, amikor lehetősége volt rá. Én csak csendben várom az előttem dúló kakasviadalt, rágyújtok, szinte hangtalanul kifújom a füstöt a teljesen leeresztett autóüveg mögül. Egyes-kettes fokozat most a domináns,  egy- kettő, egy- egy- araszolok a sorban. Késésben vagyok. Erre a dugóra számítottam, az elmúlt egy évben a helyzet semmit sem változott a városban. /Nem is tudom mit reméltem? / Egykoron részese voltam ennek a pulzáló tömegnek és minél többet ácsorgok a dugóban araszolva, jönnek elő a régi emlékek, a régi megszokott megoldások, kezdek átváltozni tülekedő türelmetlenné, ahogy ők. Vagy csak a város forgalmának ritmusát vagyok kénytelen felvenni? …
  Az Erzsébet hídon állok. Feszültség levezetőnek bekapcsolom a Bartók- rádiót. Épp egy Bach orgona fúga szól, amit imádok. A hídon pár norvég turista, olasz turista, meghatározhatatlan országból jövő turista. Mögöttem a Mátyás templom gótikája a vár, balra a Margithíd, alattam a Duna hömpölygő víztömege. Előjön a vízfóbiám, hogy nem tudok úszni, jó lenne egyszer majd megtanulni, de annyira nem vonz. Majd mellettem országúti kerékpárján haladó vélhetően munkából jövő lány előz meg. Szép dekoltázzsal, gyorsan halad a kocsisorok mellett. Épp a visszapillantótükörben látom, majd gyorsan elviharzik mellettem. Akár, mint én a múlt évben. Újra átélem, amikor én a kocsisorok között suhantam végig Jean Francios-sal a Motobecane márkájú francia gépsárkánnyal, szürke színű kicsit kopott, országúti bringámmal, amit a 80’as években gyártottak. Ez fontos, mármint, hogy régi. Próbálom megőrizni az utókornak? Ki tudja?  Az a szabadság, és tavaszi szellő simogatás örökre bennem marad, amikor először ültem a nyergében. A Petőfi híd Budai hídfőjénél vettem. Soha addig nem ültem ilyen kerékpáron. Pár perc alatt megszoktam a vékony kerekeket, a kormányát, a fékek erősségét. A hömpölygő tömegben félve haladtam legelőször a kocsik között, ugyanakkor nem akartam amatőrnek tűnni, elsőnek, sohasem jó elsőnek lenni semmiben. Így próbáltam magamra erőltetni a magabiztos és céltudatos pesti kerékpárost, ami már az első percekben sikerült. A körúton csak úgy éreztem a szél rebbenését a vállamon, és a napszemüvegemen keresztül. Sütött a nap. A csajom Bkv-val indult el, és a sok eltévedésem miatt egyszerre értünk haza.  Majd a teraszon cigizés közben figyeltem a bringa íveit, kopottságát, apró hibáit, amelyet nem akartam eltüntetni, mert így van jól, így néz ki egy közel 40 éves bringa. Aztán azt hiszem az első héten kaptam a nyolckerbe egy hátsó defektet, majd a Klauzál utcában csináltattam meg, ekkor ismerkedtem meg közelebbről a technikával. Aztán utána héten pedig egy első defektet. Abban a tavaly előtti évben kimaxoltam a defekteket, azóta se volt. Ebben az évben még nem futtattam meg, de már befújtam WD40el, leporoltam, útra kész.
         Szóval az Erzsébet hídon álltam. Előttem egy nyugati autó, jó én is abban ülök, de az márkásabb nyugati autó. Kit érdekel. Egy autó fő célja legyen az, hogy A-ból B-be elvisz. Persze aztán jönnek a köbcentik, lóerők, forma, stb. Kinek mi a prioritás. Szívesen ülnék egy Lancia Thema-ba, vagy egy 1973-as Alfa Romeo Giulia Super-be. Egy fekete audis, aki szemmel láthatóan gáz, fék, gáz fék-et használ csak, tör előre cikáz a két sáv között. A belsősávban amikor tud besorol, majd újra előttem áll. Látszólag sietni próbál, de nem jön össze, majd egy idő után felhagy ezzel és csak kullog, ahogy én előtte, sőt kétszáz méter múlva én előzőm meg, mert előtte feltorlódik a sor.
         Az Astorián figyelek, hogy nemhogy a kereszteződésben a villamossíneken ragadjak, mert annak nem lesz jó vége. Hál isten megúszom, gyorsan körbe nézek a reklámfelületeken, emberek sokasága vesz körül, és a város morajló lelke, szívdobbanása, illatai.
         Újabb húszperc és az Uránia mozinál vagyok, a gyalogosok gyorsabban haladnak mellettem, mint én a kocsiban ülve. Emlékeimben keresem, hogy voltam-e itt moziba, de nem. Csak egyszer egy film moziplakátját szerettem volna elkérni, de nem jártam sikerrel. A Nagy szépség c. filmplakátját vagy a Testről és lélekről c. filmét ebben most nem vagyok biztos, de lehet, hogy mind a kettőét. Igaz ezeket azóta se tudtam beszerezni.  Az épület belseje impozáns, csodálatos és félhomályú ahogy rémlik. A meghittség előszobája talán, hogy felkészítsen, rá hangolódhass a filmre.
         Barátom lakásához vezető úton vagyok. Bekanyarodok az enyhén kátyus utcába. Megállok a hársfa alatti árnyékos részen, most virágzik. A fák alatt a lehullott virágai, másnap majd a kocsit is be fogja lepni, de ezt most hagyjuk -  ez majd csak holnap fog kiderülni. 
         Pár perccel hívtam Bálintot, hogy leparkoltam, lesétál a második emeletről. Üdvözöl, átölel.
- Kérdezi, milyen volt az út?
- Hosszadalmas – válaszolom.
- Nekem még dolgoznom kell egy másfél órát. Remélem nem baj!
- Dehogy is, addig el leszek. - válaszolom
- Majd pár videósnittet szeretnék felvenni menet közben.
-Én meg pár fotót készíteni-  válaszolom.

A fekete utazótáskámat, a fotóstáskámat kivettem a kocsi hátsóüléséről. Kicsit nehézkes a pár könyv miatt, és a friss ruháktól. Olyan rég csináltam ilyet, úgy érzem magam, mint egy középiskolás, kisebbfajta bizsergés fut át, mint akkor, ha új dolog történt/ történik velem.
A teraszon frissen főtt kávét iszunk, rágyújtunk egy cigire, beszélgetünk a kora esti programokról, amelyeket eddig a fejemben tervezgettem. Bálint gépe még őrülten dolgozik, közbe- közbe figyelgetni kell, kattintani, menteni, majd újra fél órára magára lehet hagyni. A szemközti panel felett pár száz méterrel magasan elővillan egy utasszállító. Alitalia felirattal a gép oldalán, majd rövid idő múlva egy újabb, ez egy Wizzair. A gép hangját már lehetett hallani, viszont, hogy honnan érkezik a ház mögül, vagy előttünk lévő panelház felöli takarásból azt csak sejteni lehetett.
-Most a leszálló gépek jönnek.-  feleli Bálint.
A bögréből jóízű kortyolgatni a meleg kávét, illata felszáll a levegőbe. A cigivel párosulva jó dolog. A Berlin felett c. film jutott eszembe és az idézet belőle „Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcod... elmondani, milyen jó itt megérinteni valamit. Ez itt hideg... érezni. Vagy ez itt? Vagy dohányozni... kávét inni. Vagy a kettőt együtt. Fantasztikus! Vagy... rajzolni!
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...Vagy ha... hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó.
Annyi a szép dolog.”
         Füllesztő idő volt, úgyhogy csak egy ing póló, farmer, és a piros tornacsukába vergődtem át. Meglepően már-már nyári idő volt. Azért egy pulóvert a házizsákomba nyomtam az analóg fényképezőgépemmel egyetemben amit egy sötétkék pólóval tekertem körbe, mint amolyan védőszereplőként funkcionáljon.
Leértünk az utcára, az ingujjait feltürtem félig. Egy pláza mellett mentünk el. Padokon ücsörgő emberek, a pláza ajtajából özönlöttek ki-be az emberek. Mindenki jön megy teszi a dolgát.
Az aluljáróba hittérítők, vagy akárkik ácsorogtak kis poszterral és gurulós kocsival, szembe velük pedig egy utcazenész félig gépi zene, félig élő. Az Örsön két jegypénztárból megtaláltuk az egyiket, ami zárva volt, így átsétáltunk a másik oldalon lévőhöz. Bálint Kp-val fizetett, én kártyával, de elértük a metrót ami már bent várakozott az állomáson. Megtelve emberekkel, pénteki nap lévén, mindenki kicsit fáradtabb, de ugyanakkor nyüzsgőbben indult haza a munkájából, vagy a közértből bevásároltan. A metrón senki nem néz egymás szemébe, nem időzik el rajta, mindenki csak a szemközti személy lábát, cipőjét nézi. A fülében fülhallgató, valami zenét hallgat, vagy podcastat, ki akarja zárni a körülötte lévő világot, a zajokat, emberek párbeszédéit, hogy magára tudjon fókuszálni. Elgondolkozzon a nap hátralévő teendőiben, összegezzen, vagy csak kikapcsolódjon. Üvegburát húzva maga köré.
 Bálinttal szemközt ültem le, pár megállóig nem beszélgettünk, alig értettük volna egymást, én próbáltam feloldódni, újabb folyamathoz hozzászokni akklimatizálódni. Rég jártam erre.
-Deákon szállunk le közöltem.
         -Oké! – feleli.
Aztán eszembe jutott, hogy Astoriánál is leszállhatunk. Sétálva 3 perc onnan a Deák. Így tettünk.
A régi 74-es trolik helyett már az újak voltak. Volt idő amíg még a régiekkel jártam, és részese voltam az új trolik használóinak is. A kettő között ég és föld volt a különbség. Kelet és nyugat. Régi nagyon régi és új. De a régieknek is meg volt a maguk bája, én szerettem. Egy maréknyi múlt, és elvitt A-ból B-be, semmi baj nem volt velük. A tömény vas,- rozsda és múlt szaga lengette be őket, és a lengéscsillapító hiánya.
         Az Astorián leszállva és kijutva az utcára egyből egy olasz csoport mellett haladtunk el. Valahogy mindig felvidulok, ha messziről látok egy olasz városnéző csoportot, így történt most is. Közelről hallgatva a szinte ordítozást, bár ez visszafogott stílusban volt a szokásostól eltérően. A dallamok és a csipogás, akár egy énekesmadárra hasonlított.
A Zsinagóga szép, az előtte lévő padokon emberek, a kávézók kocsmák kezdenek emberekkel megtelni. Kezdetét veszi az este első negyede.
 A Deák parkjában rengeteg a fiatal, barátikörök társasoznak, beszélgetnek söröznek a Budapest Eye árnyékában.
Mi a 16-os buszra várunk. Pár éve ezt használtam, mikor jöttem haza munkából, és nem akartam a tömött metrót használni a Moszkváig. Aztán ebből rendszert csináltam negyed, fél éven keresztül, a legnagyobb hidegben is leszálltam a metróról és inkább buszoztam. Ősz végén és télen jó volt, mert nem hemzsegtek rajta a turistacsoportok. Már most, ahogy a buszra várunk megtelt a még be sem guruló 16-os. Így amíg elszívtam a cigit, Bálintnak mondtam, hogy szerintem innen sétáljunk az alagútig, majd ott felszállunk a 16-osra. A tapasztalatom régről ugyanis az, hogy itt a fél busznyi japán és akármilyen nációból érkezők leszállnak, szinte kiürül a busz.  Persze ez nem biztosíték semmire. Elindulunk sétálva, én az addig a táskámban tartott analógfényképezőgépemet elővettem. A Deák téren összegyűlt fiatal tömegen átvágtunk a szürke négyzetekből lerakott járdán, a Budapest Eye mellett, ahol újabb tömegek vártak a sorban, hogy felszálljanak rá.
Közeli lámpás kereszteződésnél megvártuk a zöld jelzést. Én belekezdtem egy régi sztoriba, ami a kereszteződéstől 150méterre található bolttal kapcsolatos, ahol elegáns ingeket, nyakkendőket és öltönyöket lehet méregdrágán vásárolni, mire Bálint rám szólt erélyesen, hogy fejezzem be. Ne most, és inkább sose.
Majd a kezében lévő fényképezővel, videórészleteket vesz fel az emberekről, a városról, és majd az utunk végéig folyamat. 
 Én ebből a mellékutcából átmentem a piroson, míg Bálint megvárta a zöld jelzést a kereszteződében. Ez már jelzi a „pestiesedésem”, felveszem a város önző, és egyedivagyokságát. A milliós városban üvegbura alatt létező emberek sokasága, akik nem veszik észre a lehetőségeket, főképp a szépségeket.
Az építészet millió kis apróságát az épület díszítettségeit, a stukkókat, az apró faragásokat, a megtervezett színek változatosságát, a színek nem törvényszerű, de mégis  passzolását. A mélyszürke egyezését az évek óta fakuló sárga színnel, vagy a fakófekete, piros szín mennyire jól mutatnak egymással. És a száz vagy még több éves ívekre formákra. Ebben a már-már autentikus környezetben vágunk  neki a sétának. Én személy szerint szeretem, ha egy épület megőrzi régi, autentikus jellegét. Más felújítók nem akarnak még nagyobb és a modern kornak megfelelő stílust újra felhúzni. Mindenki újítani vagy modernesíteni szeretne, hogy betontömbökkel minimálstílusba „díszítsen” miközben az anyag kétkezi munkások, művészek, faragók hiányában nem formálódik meg, kihalt már ez a szakma, körülbelül a rendszerváltás óta. Mindent szépen befen a minimál stílus alapanyaga: a kezeletlen betonlapok a maga,  őrítően magával ragadó egypontnullás stílusa, ahelyett, hogy igazi stílus kerülne oda.
Bár igazi  politikai értelemben vett rendszerváltásról sem beszélhetünk sajnos, // (és én most nem fogom ezt kielemezni). Az új, ami kecsegtetett inkább rosszal telítette el az országot. Itt jön az képbe, hogy minden ami értékünk volt eladtuk, pénzzé tettük, hogy megnem nevezett személyek szétosszák saját maguk körül, akik régen is és talán most is képviselik saját akaratunkat, a saját mostani voksunkkal, a jobb reményében. De ezt most hagyjuk. //
         A Lánc-hídon haladva rágyújtottam egy cigire, vagy negyedórán át néztük az alattunk elhaladó hajókat, rajta emberekkel. A közelben zene szólt még a pesti részről. Erős sodrással, határozottan hömpölygött a Duna, a sötétszürke vízen élesen tükröződve meg-meg csillogott a város utcai lámpák és a kivilágított épületek fénye.
         Pár éve heti egyszer átbringáztam Pestről Budára pont ezen az útvonalon, amin fogunk sétálni.
A hídról fotózgattam, azt hiszem kettő kockát ellőttem, többet nem tartottam érdemesnek, csak bámultam az embereket. És itt is azok a kérdések foglalkoztattak: “Kik ők, honnan jöttek, hová tartanak”. Egy olasz család sétál el mellettünk. Apa, anya, és két lány göndör barna hajjal, fekete keretes szemüvegben, boldognak tűnnek. Ahogy én is az vagy ebben a meleg koranyári időben.
         Szóval a híd közepén nézzük a hajókat. A Mátyás templom kontúrjait, a Várat, és újra a Mátyás templomot. Szinte egyszerre mondtuk, hogy mennyire szép, és hasonló csoda, mint akár a Notre Dame. A bennük rejlő szakrális ereklyék, a művészeti alkotások, festmények, szobrok, amelyek pótolhatatlan és páratlan. Az orgona, amely nem csak vallási szertartásokhoz lehet használni. A 80’as évek leghíresebb orgonistája ebben a székesegyházban(Notre Dame) munkálkodott, Pierre Cochereau, vagy napjainkban Oliver Latry és Philippe Lefebvre. Plusz a vallás, az Istenhit, amit a mai kor emberei, már nem tartanak fontosnak a rohanó és önző világukban.
Az alagút felé haladunk, ott felszállunk a 16os, szinte üres buszra, csak pár japán túrista volt rajta. Két megálló és a várban vagyunk. A felszállás utáni első megállónál a japánok leszállnak. A meredek kis emelkedőről amire kaptat fel a busz, rálátni a Parlamentre a sárga fényben pompázó kupoláját és az épület részleteit.
Leszállunk, újabb nyüzsgő tömeg. Péntek van, szabadság estéje. A macskaköves utcán csoszogunk. Átvergődünk a lassan érkező turistabusz előtt. A parkolóban meglátok egy sötét ezüst (szürke) Fiat Uno-t. Abarth felnikkel. Kicsit tájidegen ez a 80’as évekbeli autó, a csili-vili milliós autók gyűrűjében, és mekkora a kontraszt. Kocka forma kontra egy kaptafára legyártott mostani tucatautók. A maga korában ez is tucatautó volt. Trabantok és Wartburgok után megváltás lehetett. Ma közel 25 év elteltével már egyedi lett ez a rozsdafoltos Uno. Az eltelt idő megszépít szinte mindent. Apró ceruzák által kiszínezve. Az elavult tárgyak megfordítják szerepüket. Felnevetünk akkor, ha egy Trabant kétésfélmillió forintba kerül, amikor egy írógép közel százezer forint.  
A várfelé sétálunk a macskaköveken. Kevesebb ember van már itt. Pár éve még fel volt állványozva itt a Karmelita kolostor épülete, most furcsán hatott rám, hogy nem az állványzat előtti vászonra festve látom az épületet, hanem felújított állapotában. Új gyeptéglák, fűre lépni tábla még nincs, így ami nincs tiltva...úgyhogy kipróbáltam …puha a gyep, pár napja vághatták. Persze csak pár méter használtam, aztán egyensúlyoztam a szegélyen, mint egy akrobata.
A siklóhoz érve, mint egy teraszon elénk terült a Lánchíd, és a háttérben a Bazilika fényei. Mint mindenki így mi is csináltunk egy szelfit. Hisz, ami nincs le fotózva, az meg sem történt… [folytatódik]

Bálint elérhetőségei: kalisession on instagram: https://www.instagram.com/kalisession/