Az út

Lassan már semmiben sem hiszel, aztán eljön a pillanat, amikor rájössz, tenni kell valamit.

Eddig egy templomba sem jártál, de most már kettőbe, csak hogy tudasd, te hiszel.

Igaz, nem így kellene, de te hiszel, hinni akarsz.

A lét elviselhetetlen könnyűsége árad mindenhonnan, csak te nem tudod, hogy mit és hogyan akarj.

Ülsz a két templom közötti úton, leülsz, az arcodat a nap melegíti, nézed a körülötted lévő embereket. Mind siet valahova, még az öregek is, pedig ők már nem dolgoznak, csak vannak, unatkoznak, ellátják magukat. Aztán vannak a fiatalok, akik már az estén gondolkoznak, hogy kit vigyenek ágyba, s rájössz, hogy az élet ilyen. Könnyű és nehéz.

Még 15 perc, és kezdődik a templomban a szertartás. De te csak ülsz, és nem akarsz fel kelni innen.

Te hiszel istenben???

Hiszed, hogy a számodra rossz dolgokat, nem rossz akarva küldi, hanem hogy tanuljunk belőle? Így is fel lehet fogni a dolgot. 15 percig némán ülsz, magadban beszélsz, aztán csörren a telefonod, amely lassan lemerül. Már 5 napja, hogy még hozzá se értél. Nem hív senki, akár oda is adhatnád egy hajléktalannak, vagy éppen beledobhatnád a kukába, de ahogy szokott lenni, pont akkor csörrenne meg, Isteni jelként.

Felkelsz a padról. Nem most kell bepótolni a dolgokat. De valamit elkezdtél, valami támaszt keresni. Az élet elviselhető, akkor is, ha szíved ripityára tört, törik a közeljövőbe, elvesztesz valamit, akkor is el kell viselni, szépen, akár a katicabogarakat a lakásodban.

Elővettél egy zöld füzetet. Elkezdesz írni, egy történetet, melynek címe: "A vágyak nélküli meztelen magány".

Ez az életed értelem. Valami lesz belőle, valami nyomat, vagy semmi, de ilyen az élet.