2010. január 23., szombat

Behunyod a szemedet


           ...nem látsz semmit, csak egy fekete, vagy szürke háttérszínt. Kortyolgatod a kávédat, ülsz a közeli ablak előtt, és figyeled az embereket akik elmennek a ház előtt. Semmi változás már 3 napja. Nincs kedved emberek közé menni. Falat húztál magad köré, egy picit, hogy most így az ünneped közeledtével ne kelljen őket látnod, hallanod, érzékelned. Elektronikusan még kommunikálsz, de ez már megszokás. Mailek, email halmazok, chatre bejelentkezés, néhány jó barát ír, kérdezget, aztán jön a semmi. Este olvasol egy írót, akit nem rég ismertél meg. Ő Boris Vian.         És ahogy lenni szokott, ezt a könyvet is egy emberhez kötöd, aki jelen helyzetben jó, hogy van. Azt gondolom, hogy Isten mindig küld nekünk egy embert, aki fontos lesz az életünkben, hogy támaszunk legyen, és fordítva.
Este azaz ötletem támadt, hogy a világ rosszaságán nem igen lehet javítani, sőt a magyarságon sem lehet már javítani. Példa, hogy ülsz hazafelé egy buszon, és hallod a buszsofőrt, hogy szidja a politikusokat, mert sokat keresnek, és alig dolgoznak, aztán jöttek a nyugdíjasok, valahogy felvontatják a buszra őket, a mamák sosem veszik le a kalapjukat, ezt már megfigyeltem, és papákat sosem lehet látni a buszon. Vajon ennyire nincs kedvük utazni? Nah persze annyi évi házasság után kell egy kis szünet, amíg az asszony elmegy vásárolni a nagyvárosba, vagy a kórházba kivizsgálásra. Aztán ha hazamegy, mert hazamegy, akkor újra egymásra találnak, mert hiányoznak egymásnak.
Este, ahogy a laptop előtt ültem, azon gondolkoztam, hogy most kell valami szokatlant csinálnom. És igen megtettem. Hogy mit? A térképen egy közeli falura tettem az egerem mutatóját, és odamentem. Nem volt ez messze. Egy órás út mindössze, oda vissza. Aztán az elindulás, az izgalmas, az odavezető út is, főként, hogy esett a hó, az utakon nemhogy autó, de hókotró sem járt. Szerencse, hogy nem volt hóátfúvás, bár megjegyzem, hogy ezek a telek, nem olyanok, mint gyerekkorunkba. Nem igaz? Egyik nap esik a hó, átázik a cipőd hólével, másik nap, meg minden felszárad, szinte ki lehet ülni az udvarra napozni, hogy hassanak ránk a Nap fénysugarai. Aztán másnap, esik az eső, harmadnap a hó, és kezdődik elölről minden. Hőingadozás, időjárás-változás. Közben napra nap, éjre éj, s távolodik a jelen, ami múlttá kovácsolódik,  és megyünk vakon a jövő felé, mindenki bízik magában a lehetőségeiben, a sorsban, hogy meghozza számára azt amit elérni kíván. Azaz lényegében nincs semmi. 
Boris Vian idézettel zárnék: "Élni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe." vagy "Olyan jól állt neki a jópofizás, mint szarszippantó tömlőn a kamásli"
 vagy "Az arca olyan mogorva volt, mint egy kőszentnek bombázás után".