2010. január 8., péntek

Kimaradt beszélgetés


Valljuk be, elég egy trehány idő van. Akárhány centis hó, plusz ömlik az eső. Jah és két fok van. Bár most kinézek az ablakon, és látom, hogy már csak szemerkél. A cinkék itt eszik a kirakott magokat, lassan már ők is bejönnek az ablakon, de úgy hogy betörik az üveget és közbe pedig megtalálják a mosogató szekrényébe zárva a többi magot. Csak úgy szag után lecsapnak a zacskó magra, amely napraforgó mag, és fél kiló, vagy egy. És olyan kövérek lesznek, hogy nem tudnak felkelni, és a macska pedig ott jár, és megeszi őket. Így megy ez.
Most jól vagyok, ami jó hír. Csupán az az egy gond van, hogy nincs blog bejegyzés, mert mint tudjuk a művészet akkor jó, ha szenvedünk. A szenvedésből születnek a legjobb művek, vagy kibaszott nagy érzelmek mellett, vagy után, halál, szerelem, szakítás, stb. Tudjuk, hogy működik ez. Ámbár, ha nincs sem szerelem, sem szakítás, csak vagyunk mint kocsi a garázsban.
Nincs bánat, sírás, szorongás. Halál pedig ne legyen. Kár lenne a jó emberekért.
Ma csendben a kályha mellett ülök, és hallgatom ahogy pattog a tűz a kályhában. Ma már neki kell állni dolgozni, hogy legyünk valakik. Ha nincs munka a dolgok mögött, nem ér semmit. Az persze más kérdés, hogy ma hajnali 5kor is hallottam a harangok hangját a közeli templom tornyából. A vallásos emberek tudják, hogy ilyenkor kell elmondani a "Az úr angyalát", délben, és lefekvéskor. 5 óra, 12 óra, és 19 órakor. Nyáron ez változik, mert több a napfény, azaz, tovább marad fennt a nap, mint így télen.
Visszatérve az alkotásra. Vannak örömből készült alkotások, műalkotások, csak, hogy erősítsem, hogy nem minden az. Ez szubjektív.
Az örömből készített alkotások, nem olyanok, mint a szenvedésből születettek, nincsen mögötte a felgyülemlett érzelmek sora, a bánat, a kínlódás, a szenvedés.
Ma gondoltam így leülök a kályha mellé, és írogatok, de most nincs semmi szenvedés. Lilly Allentől hallgatom a Smile-t, csak azért mert sírni és szenvedni tök felesleges. Ha már itt tartunk, szeretni is, és meghatározni, azt, hogy te a barátnőm vagy-e, illetve azt ,hogy egyáltalán ha az életünkbe csatlakozik egy valaki(mindenki a hozzá illő , nemű egyént gondol ide), nő vagy férfi, akkor fel kell ismerni, hogy ő egy külön álló személyiség. Nem kell féltékenynek lenni, csak szeretni kell addig amíg ő boldog, és hogy te az vagy-e. Én így gondolom. Aztán ha elmegy, helyet nem szabad engedni a szomorúságnak. Lesz másik, és tudjuk, hogy egyetlen ember mennyit változtat rajtunk, mennyi szépséget ad, kicsit megformál mineket, hogy a következő személlyel jobb legyen az életünk. Tudom, hogy van szenvedés, akkor ha elmegy. De ezt a felgyülemlett energiát át kell alakítani, valamiféle alkotó energiává, csináljuk azt, amik igazán akarunk lenni. HA valaki késztetést érez, hogy írjon , akkor álljon neki írja ki magából, ha valaki zenét tanul, gyakoroljon egy zongora előtt, addig amíg a kezei bírják, és a kezén láthatóak az erek, amelyek kidagadnak a megerőltetéstől, vagy fessen, rajzoljon, vagy a megfelelő képzettségének csinálja azt amit akar. Tervezzen házakat, sétáltassa a kutyáját, ahogy jól érzi magát, csak vésse az eszébe, emberek jönnek, emberek mennek az életünkben, és ezt nevezzük igazán úgy hogy : ÉLET.
És vannak évszakok, amelyeket kevésbé szeretjük, és vannak amelyek erőteljesen befolyásolják a közérzetünket. Ilyen az ősz, a tavasz, és a nyár, és a tél. Mindegyik szép, mert ősszel a fák leveleiben gyönyörködhetünk, tavasszal a fák virágaiban, nyáron a hullócsillagokban, télen pedig a felhőből lezuhanó pillekönnyű hópelyekben.
Éld a napot, éld az életedet. És ne akard az érzéseidet bezárni saját magadba, illetve az érzéseidet, ne nevezd nevükön, hogy fogalmak legyenek, hanem maradjanak érzések, igazi érzések.

1 megjegyzés:

♫♪☻Sika☻♫♪ írta...

pedig néha meg kell nevezni a fogalmakat...különben h tudnánk a másik gondolatairól? ...