Valaha

Valaha sejtettem, hogy van az az időszak, amikor nem akarok több lenni, mint aki vagyok. Rájössz, hogy az álmok végesek. Álmodozni nem felesleges, ez egy mozgató rugó ahhoz, hogy elviseljük az élet megannyi szürke napját. De ha mégis kifogunk egy csodálatos napot, akkor ha már kicsit le vagyunk nyugodva tudjuk, hogy holnap ez a szint már nem lesz, és kicsit elfog minket az a bizonyos rossz érzés.
Az ég alja vérvörös, a testünk megfagy, de megyünk, élünk tovább.
A falu egyetlen templomában megszólalt halkan a lélekharang. Mindenki szíve megremeg, mindenkiben átfutnak a rossz gondolatok, átfut az a legfőbb dolog, hogy a halál, mint olyan, igen is van. Tudjuk jól, hogy elkerülhetetlen, és ez a legbiztosabb az életben, csak nem tudjuk mikor következik be. A legkisebb harang szólalt meg, amikor végig jöttem a falun. Három rövidke megszakítással, hosszan lüktetett, ahogy a szívverésem sétálás közben. A fagyos levegő a torkomba zuhant, az agyam azokra a fontos emberekre gondolt, akik segítenek abban, hogy azzá váljak aki vagyok.
Minden ember jelenléte az életemben fontos, hogy olyan lettem, mint aki most vagyok. Akár egyetlen ember is ha nem változtat rajtam, akkor nem az vagyok most, mint aki. Szülők, nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik, és nagynénik, nagy szerelmek, fellángolások. Mind mind fontos személyeket jelölnek.

"Az út nem tart örökké.
Áldás, hogy egy ideig haladunk rajta,
de egy napon véget ér. Ezért állj mindig készen arra, 
hogy bármikor búcsút tudj mondani." 
Az utak megőrzésének kézikönyve   
Paulo Coelho