Miért lett hirtelen ilyen könnyű lélegezni?
Az út ismeretlen fái mellett a tükörsima úton követtük a lenyugvó napot, itt a nap is másképpen nyugszik. Óriás hegyek (kalapok) mögött elbújva, narancssárga és lilásszürke színbe öltözött esőfelhők között. Minden kincs ott volt és én is ott voltam. Hirtelen könnyű lett lélegezni. Az útról látni a messziben egy egyedül árválkodó házat. Nah az lesz a miénk, csak te meg én. Hogy hol vagy most leendő kedves, lényegtelen. Majd jössz ha úgyis akarod. Most nem bizonytalanodom el. Jó lesz ez nekünk. Levendulákkal, meg vizslákkal együtt.
Az emeletről hallgatjuk a kurva nagy vihar erejét, villámlik mennydörög (most nincs utána „hogy ez tényleg szerelem”),
Egyáltalán létezik? Úgyis elmúlik. A cukor is elolvad a kávéba. Talán Anna örök. Ó édes Istenem. Anna. Bár akkor Őt választom, de aztán mégse.
A szemembe fújó szél mézet csepegtet a kaptáromba.
Eddig talán olyan dolgokat írtam, amiket akkor írsz, ha nincs már helyed a világban. És enyhítem a gondokat, ami megöli a saját valódat. Kétségbeesés jellemez. Most főleg. A szemembe fújó szél mézet csepegtet a kaptáromba.
Soha ne mondd meg az igazi neved.
És ha valaha azt mondják, hogy nézz magadra…
SOSE NÉZZ…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése