are u happy?

Várnom kell. Tudom. Most várok. A fejemben képek, gondolatok. Rólad. Milyen a te lelked? Akarom. Ha nem is most, akkor a jövőben. Igen, a tiédet. Nem akarom én ketrecbe zárni, nem akarom én birtokolni, csupán édesen csatlakozni, hogy lelked, ne legyen egyedül.

Türelmesen vágyódom, hagyd meg nekem, újra és újra, aztán ha eljön a perc, hogy leküzdöd az akadályodat, amelyeket saját magad számára építesz fel, akkor jönne az, hogy felkeresel, de közben, lehet, hogy félsz majd. Nem akarom, hogy elfelejts, és csak az írás legyek. Azt akarom, hogy ölelj, újra.

            „Ha például délután 5kor érkezel majd- én már 4kor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom megtudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…”

Ahogy beérkeztem a faluba, elfogott az izgalom. Duruzsolt a szívem, mi lesz ha…

A szívem gyorsabban vert a szokásosnál. Sosem csináltam ilyet. A megbeszélt helyen találkoztunk, hol máshol, mint a templom előtt, hiszen, minden faluban van templom, és a templomok magasak, bárhonnan látni.

Akkor azon a mesés délutánon, ha nem is pontban öt órakor, ott állt a lehullott falevelek között, karja összekulcsolva szorosan a testéhez simulva, mintha óvni akarná magád, akár tőlem, vagy mástól, de lehet, hogy csak egyszerűen fázott. Messziről láttam mosolyát. Az volt az a perc, amelyet sosem szeretnék elfelejteni. A felerősödő szél belekapott a hajában, együtt táncoltak, aztán a falevelek is külön útjukra indultak. Sosem éreztem ilyet. A szívem, most lelassult. Mintha tudná, tényleg megérkezett, Ő az. Kijelenti.

Pedig, még nem is hallotta a hangot, sem semmi mást.

Aztán az ölelés, amikor találkozott a szív, és a lélek. Mindegyik egymásra talált.

…

…

…

Eltelt akár mennyi idő, az érzés, amely vasárnaponként rám tőr, erős.

Újra díszíteni fogom a szívemet. Boldog vagyok.

 …

…

Te is nagyon jól tudod. Kellünk egymásnak.