a zongora próbára teszi a lelket

Éjjel 1 óra. A laptopom fénye borít be engem, s a mögöttem lévő fehér falat. Scarlatti-t hallgatok, kint a kutyám ugatja az udvar sötét árnyait, mert azt hiszi, hogy…

Én meg itt próbára teszem a lelkemet, mert a zongora próbára teszi a lelket. Ma próbáltam elhitetni magammal, hogy szerelmes vagyok az életbe, de aztán eszembe jutott, hogy hülyeséget csinálok, minek hitetek el olyat, ami nincs? Mi lesz ha később már azt fogom hinni, hogy tényleg van???

Pár napja rátaláltam egy hajcsatra, amit egy zsebben találtam meg. Ez K. hajcsatja. Sőt a fésűje is nálam van, mert odaadta, hogy ez neki nem kell. Aztán újra K.-ra gondoltam, azokra a napokra, azokra a napokra amikor a boldogság mint fogalom, jelen volt, átölelt. Most pedig megszállottként kutatom, keresem, hogy hadd függjek tőle, és had érezzem ugyanazt, vagy hasonlót. Hetente- kéthetente meglátom a szépséget, amelybe beleszeretek. Aztán a szépség, nem jelenti a lélek szépségét. Talán engem senki nem gondol szépnek, engem senki sem akar, engem senki sem hív fel, hogy hogy vagy, és mennyit gondol rám, és szeret.

Azzal hitegetem magam, hogy a hosszútávú egyedüllét után, még boldogabb leszek azzal a valakivel akit nekem szánt az ég.

Pár napja vagy a múlt héten nem is tudom már, mert a napok úgy összefolynak, mint a folyók a tengerekbe,  nem tudok különbséget tenni szerda, és csütörtök között, sem a többi nap között. Szóval autózgattam, meleg volt, meglógtam az emberek elől egy rövidke időre. Megnéztem a Művészetek Völgyét, milyen akkor amikor csak Völgy, és nem Művészetek. Az üres utcákon semmi sátor, embertömeg, csupán egy mozgó postás autó, néni veszi fel a nyugdíját. A művházon lobog a nemzeti lobogó, az úniós már nincs kint talán kiszívta a nap a színeket, mint a trikolór buzgón lobogó zászlóból. Kutyák szabadon hűsölnek az utcán lévő pad árnyékában. Traktorok pihennek néhány udvaron. Aztán néha bevillan, hogy hol milyen sátor szokott állni, és mit árulnak benne. Ott a drága gyertyás ahol csak nézelődni szoktunk, aztán ott milyen finom illatok szoktak lenni, mert húst sütöttek, a patak mellett ahol a színpadhoz jutsz. Aztán a számtalan pöttyös bögre. Most meg nincs itt semmi. Csak az üresség. Meleg. Fényképezek párat, nénik furcsán néznek, biztos azt hiszik, hogy betörő vagyok vagy valami rabló. Akkor is Scarlatti-t hallgattam és most is. Úgy tűnik, hogy  a lelkem nagyon is igényli, hogy próbára tegyem, mert a zongora próbára teszi a lelket.