(Egy magánjellegű fecsegés) valahányadik (7)

Három nap kellett ahhoz, hogy a diófáról az összes levél lehulljon. Aztán a három nap délutánjain gereblyéztem össze őket, hogy ha eddig együtt voltak, akkor most is együtt legyenek. Tavalyelőtt olvastam Coelho-ról írt könyvben, hogy mennyit harcolt azzal a gondolattal, hogy „van-e Isten”. Ő brazil, ők vallásosak. De mégis mindennap megkérdezi, hogy hisz-e. Hisz-e egyáltalán valamiben. Ekkor kicsit furcsálltam, mert én hiszem, hogy van. Egy éve ilyenkor meg már magam is feltettem a kérdést. Hiszek-e?? Van-e??? Ha van, miért hagyják az őrangyalommal együtt, hogy ez legyen a helyzet, mint most??? Mit akarnak ezzel a helyzettel bizonyítani??? Sokan mondogatják, hogy mindenki annyit kap, amennyit elbír. Ez egy nagy hülyeség. Ezt csak azért mondogatják egymásnak az emberek, hogy tényleg kibírják. Sőt azt se értem, hogy ha látják ezt a helyzetet, mármint az Isten, és mindenkinek a saját őrangyala, hogy a boldogság és a szomorúság=bánat, miért ilyen aránytalan??? Minden rossz után jön a jó??? Ahogy gereblyéztem össze a faleveleket délutánonként, azon a három délutánon…ezen morfondíroztam. Lehet, hogy a rossz után sincs jó??? Nekem ne mondja senki ezt. Hogy majd… és erre meg azt ne mondják, hogy milyen mohó akarok lenni. Tudnék mesélni, csak elvinné a hideg őszi szél. És már elfáradtam. Nem szeretnék sem az eddigi múlton rágódni. Igen, nehéz feldolgozni, és sajnos mindennap eszembe jut. Nem szeretnék a volt szerelmekre gondolni, hogy ők mit csinálnak most. Szerelmes akarok lenni, mindig erről írok, de valahogy nem jön össze.  Valahogy én ilyeneken gondolkozom, hogy van-e Isten, és miért súlyt ennyire, és lehet, hogy nem is létezik. Meg a folyamatos „mire való vagy” költői kérdés elviselhetetlensége. Próbálok átlépni, inkább átugorni magamon.

„azt kértem a Szűzanyától, hogy vezessen a szeretetével, és segítsen meglátnom a jeleket, amelyek visszavezetnek önmagamhoz. Tudom, hogy benne vagyok a körülöttem lévőkben, ők pedig bennem vannak. Együtt írjuk az Élet Könyvét, találkozásainkat a sors határozza meg, kezünket pedig az a hit fűzi össze, hogy tehetünk valamit ezért a világért.

Mindenki hozzájárulhat egy szóval, egy mondattal, egy képpel, és a végén minden értelmet nyer: az egyik boldogsága mindenki öröme.

Mindig ugyanazokat a kérdéseket tesszük föl. Mindig alázatra van szükségünk, hogy elfogadjuk, hogy a szívünk érti, miért vagyunk itt. Igen, nehéz beszélgetni a szívünkkel, de kell-e egyáltalán? Elég, ha bízunk, követjük a jeleket, éljük a Személyes Történetünket, és előbb vagy utóbb rájövünk, hogy részei vagyunk valaminek, még ha nem is fogjuk föl ésszel.”


zene:http://www.youtube.com/watch?v=EFPT-JhTbFM&feature=related