sconosciuto

Este végre ideért az eső. Éjjel huszonhárom óra körül a műanyag  redőny falán hallatszott a szinte már szokatlan zörej. Itt az eső. Épp a tvben néztem egy foci meccset.  Felöltöztem, hirtelen azt se tudtam, hogy melyik cipőm nem ázik be annyira, persze tudjuk, hogy mindegyik beázik csak nem mindegy mennyire. Amikor kiértem az utcára rágyújtottam egy cigire, az eső meg csak esett, esett. Olyan nyugodt és szép volt minden. A fejemben valahogy a Trainspotting - Perfect Day c. dala jelent meg. A járdán megjelentek a kisebb nagyobb tócsák. Istenem. Nincs ősz eső és lehullott falevelek  nélkül. Sajnos most mégis volt. Azon gondolkodtam, hogy mindenkin van egy hátizsák. Ezt a hátizsákot már úgy kapjuk. A színe ismeretlen, a tartalma kérdőjel, a súlya kérdőjel. Képzeljük el, hogy ebbe a hátizsákba elkezdünk pakolni. Először csak a kis dolgokat, amelyek fontosak számunkra. Fotók a családról, barátokról, barátnőkről,  a megvalósult szerelmekről, a megbukott szerelmekről. Képek ahol éltünk, egyszer, vagy többször. Képek ahol már jártunk, vagy ahová vágyódunk. akiért vágyódunk. A hátizsák még könnyű, de már a hátunkon van és így is van súlya. Egy elől, egy hátul. A kisdolgok egyre bővülnek csak bővülnek. Képek, írások, könyvek, tollak. Kedvenc ruhák, kedvenc hozzánk kötődő tárgyak. Aztán elérünk hogy az emlékek mellé a házat, autót embereket is rakunk. Emeljük meg. Nehéz igaz? Már görnyedve járunk, mintha depressziósak lennénk. Le akarjuk venni. Eleinte a súlya, tartalma ismeretlen, de aztán...
Telepakoljuk mindennel és egyre egyre nehezebb lesz. Ezt viseljük tv nézés közben, a nagy esős időben sétáláskor, ezt viseljük, mikor alszunk, mikor a tenger hullámai között lebegünk.  És mégis valami csodaerővel tudjuk tartani ezt a láthatatlan hátizsákot. Ma valahogy nehezebb volt így sétálni az esőben, de ugyanakkor mégis könnyű. Az ismeretlen színű, súlyú valami sosem tűnik el, pedig görnyedve sétálunk a terhe alatt. 

http://www.youtube.com/watch?v=oOTpQpoHHaw&feature=related