egy magánjellegű fecsegés negyvenöt - Karanténnapló 2.14.

Most épp Garamond betűtípusra váltottam a jól megszokottól eltérően. De oda se neki, a blog nem képes ezeket kezelni, így ez csak nekem öröm, te nem fogod látni.

Vége a karácsony előtti időszaknak, húzós volt a könyvesboltban, de egyfajta öröm is.

Itthon minden rendben zajlott. Ezt tudnám fokozni, az otthon felejtett ajándékkal, a kocsiban nincs elég benzinnel, így a kehes Seat vérvörösszínben pompázóval kellett korrigálni a hibákat, a felnőttek összenézéseit, a gyerekek szemében pedig az izgalmat és az igazi örömteli kacarászásukat hallani a karácsonyi dallamok alatt, ami szigorúan a pakelit lemez „Csendes éj” című, mint amióta az eszemet és létezésemet tudom. 

Névnapomon nem köszöntött fel anyámon kívül senki, mondjuk az excsajom ezért is rakta át augusztus 20-ára az egészet, de jól is tette.

Check engine lámpa pont szenteste délelőtt kihunyt, mint érzékeltetve, hogy ez a szeretet ünnepe, bár tudtam, hogy kihunyás után 200 km-rel újra felfog gyulladni. Oda se neki.

Magamnak az ajándékokat már megvettem, így minden mástól kapott egyfajta tényleg öröm és meglepettség.

Klimt csók című börgre, Klimt naptár, bár itt jegyzem meg, hogy Klimt február 6-án halt meg, 1918-ban, így némiképp kötődünk egymáshoz. Ez egyfajta tradíció, már lassan 8 éve, hogy Klimtes falinaptáram van, lesz. 

Az új Max Richter albumot hallgatom, csodálatos. Karácsonyi szekciót szeretném folytatni, de az tényleg magánjellegű, így áttérek a mai napra.

Mai nap egy 1933-as Olivetti Ico MP1 típúsú írógépet vettem, 87 éves. Kicsi törődésre vágyódik, és az idők alatt meg is fogja kapni, illetve egy alkatrésze hiányzik, ez is tervben van, mert egy oldalon van egy teljesen haszontalan szétmállott ilyen írógép, de pont az az alkatrész ami ép, az ebbe az írógépbe jó lenne. Ezen még gondolkodni kell, megéri-e. Ami persze, hogy megéri, mégiscsak 87 éves. Felújításra vár, illetve a múltkori metódusokat végig zongorázva, megtisztítani a 87 év gondatlanságától.

Itt is jelen van, a tipikus Olivetti illat. Van ilyen írógépem, de ez más, több szempontból eltérnek egymástól, kinézetben nem. Festésben. A billentyűk színében, amim van azon fekete alapon fehérrel vannak a betűk, itt ellentétes itt fehér alapú és fekete a billentyű karaktere. Az enyémnek érdes a festése, az újnak sima fekete. Illetve a gyártási száma 8294, mindez 130 ezer közül, szóval a leglegelső széria. Ja ez nem jelent számodra semmit, másnak se valószínűleg, nekem a múltat.

Sajnos, és bajos, hogy nem tudnak ezek a tárgyak beszélni. Mit láttak, kié volt, ki bírtokolta,  miket írtak rajtuk, milyen titkos és életmentő leveleket? 1933-ban született a nagymamám.

Furcsa, hogy épp ez az írógép is annyi idős, mint ő lenne most ebben a hirtelen helyzetű évben, de ő már nincs.

Ma, ahogy indultam az Olivetti írógépért szakadt a hó, karácsonyi hangulatom támadt, pedig pár napja volt. Furcsa érzések ezek. Szinte alig tudtam a kocsit az úton tartani, mert annyira csúszott. Pár hete plusz fokokba szarrá sózták a főutat, ma meg leesik 2mm hó, és jégpáncél volt minden. Sehol egy útsószóró autó, semmi. Érdekes. Hála én megúsztam az árokba csúszást, másik 8-9 autóstársam nem.

Hazafelé dugóban álltam vagy másfél órát, a csomagtartóban az írógép, akkor még nem tudtam hány éves, de sejtettem, hogy minimum 80 éves, mivel a másik ilyen típusú is annyi. Nem kellene fejreállni, persze a Seat többet ér stb.

Apropó, van vakcina már, oltják az embereket, ami jó hír. Erre vártuk március óta, amikor minden héten ezzel hitegettek minket.

Csak legyen vége ennek a hirtelen helyzetnek. Lehessen újra színházba, moziba, koncertekre járni. És amit írtam a comói tó körüli túra, nos azt a Seattal teljesíteni. Nem lenne ugyanolyan élmény, mint egy vérvörös Alfával, de hát a Seat is piros, meg amúgyis csak 40-el lehet körbemenni, mert annyi látnivaló van ott...gondolom én. Bár valószínűleg ott lehelné ki a lelkét, de jó lenne ha már ilyesmi dolgokat is lehetne egy kicsit tervezni, ha kicsit is olyan lenne az élet és a tervezés, mint régen. De tudni kell mértéket tartani. A repjegyek biztos, hogy a csillagászati árakat fogják nyaldosni ha kezdünk visszaállni, hogy a profit és a tökömtudja mi meglegyen, mint ahogy régen, az olcsóság valószínű el fog veszni, így pl a norvég házaspár hétvégét nem Thaiföldön fogja tölteni, mint pár évvel ezelőtt, hogy hétfőn mind a ketten a munkahelyükön dicsekedjenek, hogy ők a hétvégét hol töltötték stb, de a sok észnélküli utazás talán lecsitul, és megpróbálunk arra fókuszálni, ami fontos.

Az igazi életre.

Jó lenne ezzel a reménnyel nyitni az évet, és zárni ezt a rosszat, de persze a dátum új lesz, ez a hirtelen rossz világ, még nem ér véget koránt sem. 

Törekedünk arra, hogy felfogjuk ezt a rossz évet, és még fél évig biztosan kitart, ez sok mindentől függ, meglátjuk, remélem, hogy meglátjuk.

Holnap (dec.-27) megyek utoljára munkába, már várom az 5 nap szabadnapot. 

Anyával megyünk ide oda, nem nem vásárolni, olyan helyekre amelyek nekünk fontosak, megemlékezni, újra átélni, újra a múltban és jelenben lenni, talán köszönetet mondani, és tudni, hogy ha a múlt véget ért, mi itt vagyunk, tesszük amit teszünk, építkezünk, mégha nem is látványosan.

„Álmod úgy valósul meg, ha apránként építesz. Ne tégy sokat, de azt jól, öröm lesz a bére. Életed éld szabadon, szánj időt a szépre, kőre követ nap mint nap, titkod lassan érik. Így növekszel nap mint nap, míg felérsz az égig” Napfivér, Holdnővér c. filmből.

Horoszkópom azt írja, hogy anyagi ügyeim jól alakulhatnak. Itt a hangsúly a hatnak, momentám kettő éve nem úgy alakulnak, sőt a szerelme se jött be, amit félévente ígérgetnek, nem is tudom minek olvasom. Egyfajta motiváció, ha bejön, tudom azt mondani, hogy hoppszálá és tényleg bejött, amit írtak. 

Max Richter: Voices az új albumának címe. Közel fél éves, de nekem új. A lelkem bugyraiba ér le, és ez jó. Hazafelé úton a sírás kerülgetett, amikor hallgattam közel egy órán, annyira mély. Nem is tudok jobb és szebb szavakkal élni. Egyszerűen spectacular jó ez mutatós, látványost jelent angolul. Magnificent Magnifico – káprázatos, angolul és olaszul, ja meg magyarul. 

Ma volt az utolsó munkanapom az évben. Öt nap szabadnapom lesz, próbálok nem minden este berúgni, és arra gondolni, hogy az új dátum, csak sokkal jobbat hozhat, mert az egyfajta önbecsapás, önámítás, az első napokban ez kitart, aztán elillan, akárcsak a szerelem, mihelyst megérinti a hajnal első narancssárga fénye a ködön át, persze ezt Bukowski jobban elmondta, de ez van. Minden csak illúzió, a szerelem is, meg az önámítás is, ha becsapjuk magunkat az hamar arcul csap, és így tovább.

Keressük azt aki szeret, akitől szeretet kapunk, mintha a világ csak ezen állna és bukna. Visszacsatolást igazolva, arra, hogy mégsem vagyunk annyira balfaszok, mint amennyire vagyunk.

Én vállalok mindent. 

Semmihez nem értek, kevés a fizetésem, mindig túlköltekezem, amit főleg könyvekre költök, amelyekről úgy gondolkozom, hogy majd után múlva szerint elolvasok, és porosodik a polcon, vagy Olivetti írógépeket veszek, azzal a célzattal, hogy majd leveleket írok rajtuk- köztük szerelmes leveleket a szerelmemnek, mint 1960-ban, aztán a szerelmem visszaír, és két dimenzióban beszélgetünk, élőben fizikálisan, oltáriakat beszélgetve egy mezőn naplementét néve, vagy kávézás közben, vagy a comó-i tó körül járva autóval, vagy szeretkezés után, előtt, közben, folyamatosan beszélgetnék, és én akkor érezném azt ,hogy nah ő az, ez a szerelem. Meg ilyen hülyeségek, amelyekről neked nem is kellene tudnod, de én ebben a bezártságban mégis leírom Max Richtert hallgatva, mert megnyílt a lelkem, és a szívem, meg ami bennem van. A megfestett hangokkal amelyben a hegedű húrjainak rezdülései, az én rezdülésem lesz, az én szívritmusom, az én pulzusom, levegővételem, amely  megmelengetve lelkem megmaradt ruhafoszlányait,  mint tavaszi meleg szellőben a frissen kiteregetett fehér lepedő a kora naplementei fényekben, s a fehér lepedő sarkain összegyűlölt zuhanásban igyekvő cseppeken áthaladó,  tompa, narancssárga napsugarak átcsillannak, mint egy prizmán, amely megtörik millió irányban , az a tompa de mégis élénk meleg fény,  ez a pillanat volnék én, most... 

Csak jönne már ez a szerelem, a mélybarna szemeivel, a szépségpöttyeivel a testén, amelyekből a kisgöncölt, meg a nagygöncölt össze tudom egy fekete golyóstollal kötni a bőrén, amin kacarásznánk, mert persze nem olyan lenne, mint az eredeti, hanem csak hasonló. Végig simítanám a kezemet a világon a legszebb íven, egy nő, az én nőm csípője vonalán, melytől libabőrözbe a gerincén végig, s karjain apró pihepuha szőrei az égig mocorognának, karacásznánk közben, hogy milyen érzékeny, de mindketten tudnánk, hogy ez korántsem az érzékenység, mert én még érzékenyebb vagyok, viszont nem testileg, hanem lelkileg. Ő ezt tudná.

Comói tó körül szürcsölnénk egy eszpresszót, a világ legjobb és legfinomabb eszpresszója lenne, de csak miattunk. Néznénk a körülöttünk lévő víz tükrének csillanását, a kávéillatban, a mostban, a forró kávébolt előtti széken ülve, elgondolnánk, melyik villában élnénk úgy istenigazán, és itt tennénk a szépet, ha...

A választék rengeteg. A közelben azért legyen egy könyvesbolt, a forgalom eldugott legyen, egy zsákutcaszerű, posta, hogy feladjuk a leveleket írógéppel, egy Olivetti írógéppel, 1933-ból, lenne egy 80’-as évekbeli türkiz színű Fiat Pandánk, a mindenhol kihelyezett max 40 km/h-s korlátozó sebességtábla mellett egy vérvörös Ferrari nem lelné örömét ebben a szűkös, sziklákkal melyek tetején egy villa található, vagy egy szalagkorlát minimális „két”sávú főút szakasznak, amely a végtelenbe ér. Túl hivalkodó lenne és pukkasztó. Mi nem akarnánk senkit megpukkasztani, mi csak csodálni szeretnénk a tájat, és élni az életet, ami még lenne együtt, a három év gyorsan és szorgosan letelik, és puff...

Persze ez csak álom, mint amilyen egy erdő közepén fekvő kis kuckó, az első három hónapban emberek, rendes víz, rendes térerő, rendes internet nélkül. Felromanticizáljuk, a semmit, meg azt is, hogy ezek nélkül képesek vagyunk a rendes életre. Mindenkinek más a rendes élet. De ha nem látsz embert, nem tudod elmondani a dolgaidat, csak a fenyőfák mély és bizarr zúgását hallod esténként a teraszon ülve a hintaszékben...idővel rájössz. Az ember az emberért van, tárgy az emberért, és nem fordítva.

Itt írom a hülyeségeket igaz, mintha valami couch lennék, vagy hogy hívják közben figom sincs az életről. Se a mélységekről (bár volt benne részem) se a magasságokból (ebben is volt részem) viszont csak a mélységet tudtam észlelni, amely fizikálisan is jelen volt. 

Elfelejtünk az örömről? Az öröm nem az amivel megleped magad, hanem amit adsz, ezt sose felejtsd el. Az vagy, amit másoknak adtál/adsz csupasz jelenléteddel, tetteiddel, mondataiddal, fotóiddal, mert erre fognak emlékezni mások, ez fog visszacsillanni mások szemeiből tekinteteikből,  mégha nem is mondják ki, de te látod, hallod és érzed, hogy jót cselekedtél.

Van erre is egy sztorim. Születésnapom volt, sétáltam az exszerelmemmel Budapesten a Bazilika körül, egy kendős néni térdelt, egy felirat volt csupán előtte, mozdulatlan volt, mintha imádkozna egy templomban, a születésnapom előtti időkben is többször láttam ugyanazon a helyen, le szerettem volna fotózni, de ez olyan, ez már túl sok volt nekem, az emberi szenvedést lefotózni, mert nem vagyunk egyenlők. Mindig valakinek jobb, és szebb az élete stb. Nem voltam bátor, hogy ezt a pillanatot megörökítsem, mely mégicsak az igazi életet jelentette volna, s talán életem képe. Életem képe, más szenvedése? Nah itt...ez megint egy jókora kérdés. Másból hasznot...

A negyvenéves fényképezőt nem kattintottam el, kéz a kézben haladtunk sétálva a hideg téli szélben, hópelyhek sokaságában, kivilágított karácsonyi fényekben az ünnepre hangolódva. Boldog voltam, csak épp nem vettem észre, hogy exszerelmemmel (első és talán utolsó) sétáltam kéz a kézben, s a fagyos téli szélben mégis meleg volt csupasz kezünk, egymást melegítettük egymással, egymás lelkét és szívét. Szembesülve, hogy mindenki élete fontos, és nem elhanyagolható. Valakinek jó, valakinek jobb, valakinek épp fordítva. 

A tavasz kezdett kibontakozni, mert globális felmelegedés, eljött a születésnapom, valamilyen oknál fogva újra a Bazilika körül sétáltunk, az öreghölgy, kendővel a fején ugyazon a helyen térdepelt, mintha templomban imádkozna. Mellbevágó volt. A kezeink melegítették egymást, boldog voltam, miközben nem vettem észre. A fényképezőgépem a nyakamban lógott, ugyaz a kérdés fordult meg a fejemben. Klassz fotó lenne, de mégis más szenvedéséből csikarnék magamnak hasznot? A fotó újra nem készült el. Ő nem az utca tartozéka, nem egy tárgy, egyenlők az egyenlőtlenebbek között. A pénztárcámban kutattam. Az összes fémpénzemet, kivettem belőle, és a kendős néni előtti papír kávésbödönbe tettem. Beleértve a féltett és több éve őrzött a római útra emlékeztető eurókat, eurócenteket, valamelyik hátoldalán a Colosseum is látható, fogtam mindet és a kendős néni elé helyeztem gondolkodás nélkül. 

25 évesen voltam először Rómában, a kedvenc városomban a szerelmemmel, azóta két év telt el, és most nem lehetek Rómában, de akkor a meleg szinte mediterrán budapesti napfényes sétakor ismét a szerelmemmel voltam, meleg két kéz a kézben, boldogságban, egy irányban haladtunk miközben az élet körülöttünk... (fejezd be a mondatot)

Befejezem én: szétesik. Minden régi, szétesik, és emlék marad. (Jó vagy rossz?)

Ki tudja. Ez az élet.

 

 

ui.: A fotocellás ajtón újra belépett Ő, nevét is tudom már, telefonszámát is. A kérdés a hogyan, illetve...

de a partitúra véges, az ajtó bezárult először (miattam), és most kaptam egy újat is (az is) végleg, új partitúra készül mással és várom, hogy rám találjon, egymásra találjunk, Ő is rám vár most épp, én is rá, s ezt a szikrát lilaködben, amelyet szerelemnek hívunk, úgyis csak három évig tart.

Max Richter-  
Mercy (Official Music Video by Yulia Mahr)
ZENE: https://www.youtube.com/watch?v=uWrc6ihmaE0
 

egy magánjellegű fecsegés negyvennégy

 egy magánjellegű fecsegés negyvennégy                                        Karanténnapló 2.13.

 

   Megérkezett a londoni könyvrendelés, ahogy sejtettem a postást a környezeti behatások nem korlátozták abban, hogy a kapura felakasztva hagyja a csomagot win-win, bár az apró ködesés nem segített a könyv állapotában, hála jól be volt csomagolva, így nem ázott szarrá.

    Munkában jó lenni, szeretem csinálni, bár szokatlan érzés mindig, hogy az utolsó pillanatban, kifacsarva esek a karácsonyfa alá, de erről nem szeretnék írni, amúgy is hazugság volt a mondat első fele, a második fele meg igaz.

         Dániából is megérkezett a tolltartóm, ez nem rendelés, még szeptemberben láttam a nagy bútoráruház kínálatában interneten egy bizonyos fémtolltartót ( Illbatting név alatt), amely pár nap alatt kiderült, hogy Magyarországon nem lesz elérhető, mivel írtam emailt a helpdesknek és tájékoztattak. Ez egy termékcsalád, aminek ez egy szeletke része, és persze külön-külön elérhető, de ez bonyolultabb, a sztori, meg minden.

A lényeg, hogy tolltartó, itthon nem lesz, a termékcsalád többi része igen.

De azért még mielőtt a tájékoztatás megjött volna, öt budapesti, közeli ismerősömet, aki közel laknak a nagy bútoráruházhoz, 2-3 km-en belül, megkértem, hogy nézze meg nekem. Az ismerősök közül senki nem ment el megnézni, őket azóta unfollowoltam minden platformon, valószínűleg észre se vették ezt, mert mindenki csinálja a tyúkszaros életét. 

Aztán elkezdtem a környező országokban is a jelenlévő, nagy bútoráruház oldalait nézni. Ausztriában van, Szlovákiában még kevesebb ehhez a termékcsaládhoz tartozó dolog, Németországban van. Oké, aztán itt jött, hogy melyik országban van ismerősöm, és kiből nézem azt ki, hogy segít.

Van Ausztriában, van Németországban haver. Mind a kettőjüknek írtam, és fél órám belül írtak, hogy igaz, hogy messze laknak a nagy bútoráruháztól, de persze segítenek, még abban is, hogy odapostázzák nekem, mert olcsó, és ne törődjek a pénzzel. Ez a felfogás totál meglepett. Nyilván nem egy üvegajtós könyvszekrényről beszélünk, hanem egy filléres cuccról.

Aztán eszebe jutott, hogy Dániában is van egy ismerősöm. Neki is írtam. Ő 1km-en belül lakik a nagy bútoráruháztól, és azon a szeptember közepi hétvégén menni is fog. Win-win. 

Amúgy még az a meglepő számomra, hogy Ausztriában ez a termék 2 euro, amíg a németeknél a duplája. 

Ismerősöknek írtam (ausztria, német), hogy köszönöm a segítséget, mert közben a dániai ismerősöm megszerezte, épp le is volt akciózva, 50%-al, mivel ez iskolakezdésre volt beidőzítve ez a termék. 

Ennek a sok mondatos dolognak a segítés volt a lényege. Aki nyugaton lakik sokkal szívesebben segít, más a dolgokról az értékrendje, felfogása, mint aki idehaza van.

   Aztán így karácsony előtt jött haza barátom messziből, már ősszel erre készült, meg mondtuk is, hogy többe kerülne a posta, mint maga a termék, így abban maradtunk, hogyha sikerül hazaérkeznie (covid miatt), majd behozza nekem a könyvesboltba, és így is lett (sikerült). Kettő tolltartót kértem és mivel filléres dolog volt, s annak is a fele, mondta, hogy hagyjuk, ezer forintba se került. Én megköszöntem neki sokszor, és örültem.

   És az elmúlt napokban felpörgött minden,  annak örülne az ember, ha minden hónapban ennyi darab könyvet venne az ember, nem csak karácsony előtt, és ami talán azt jelentené, hogy az emberek érdeklődnek újra az olvasás, tudás iránt, de ez mind csak ajándékba lesz, nem saját részre.

Mennyivel jobb lenne a világ, hogy az applikációk, facebook, instagram helyett inkább olvasna az ember, tágítaná az elméjét, a szókincsét, és egyáltalán....

         De ezt mindenki maga dönti el, mi a szüksége. Valakinek a nyüzsgő tömegben levés, mint egy áramlatba vergődött hal halad a folyamatos melegáramlattal a tengerben, vagy egy erdőben, magányosan, vagy épp élete (élete most pillanatában) enyhe köd szemerkélésben túrázik a halott falevelek és még élőnek tettetők között egy sáros földúton az erdőben, és hallja a csendet, a madarak különböző hangjait, a rémült őzgidák suhanását a fenyvesek között, vagy vadnyulakét. Szóval van ez a fajta, meg van az a fajta.

Én ez az erdőben sétálós lennék, de nem tehetem meg. Az áramlattal vergődő vagyok, ez a nem „szabadonválasztott” kategória, hanem a muszáj. Ha nem muszáj, akkor nincs pénz, nincs semmi, valahogy túl kell élni és még három nap, vagy három és fél, a felet nem számítom, pedig az is súlyos lelkileg, de így könnyebb túlélni, mondjuk azt se tudom melyik nap van, mert már a naptárban egy nappal előrébb járok, ami ugyancsak az önbecsapást igazolja.

         Főúton lengyel és román sofőrök kísértenek, amitől sziporkázva megnövekedik a pulzusom, amelyet már a munkahelyemen sem türelmes tekintettel tolerálok, nem, hogy hazafelé, magáncéllal, persze, hogy tunkolom a dudát, rángatom a reflektor karját a műanyag recsegésig (csak el ne törjön, mert erre is költeni kell), mint feszültség levezetés. A pszichológiája meg van a dudának, főleg a Twingo dudájánál, mert ott oldalt kell az egyik bajuszkapcsolót ütni, nem hiába városi autó, így kiadhatod a feszültséget, huszonakárhány év után még kinézetben, és beltérben is tartja a frontot ez az autó, mondhatom úgy, hogy egyedi, bár nem ilyenem van, de tudom (fél évig volt).

         Macskáim a kanapén alszanak, most épp a két fekete cica, Albert és Panni, míg a padláson vígan rakoncátlankodik valami. Pár órával ezelőtt voltak is a padláson, de ijedtükbe mind a ketten ordítottak a második órájukban amíg fent töltötték az időt, aztán meguntam és leengedtem őket, azóta békésen tervezik álmukat a melegben, majd vehetek egérírtót, vagy valami hasonló. Jó a macska a háznál. Padlásteret nem szeretik, de a mezőről folyamat hozzák a zsákmányt , bemutatják a szerzett trófeát, úgyhogy nem elkényeztetett úrfijuk, és úrhölgyek, ja meg még van két másik macska is, az egyik úrfijú, és a másik úrhölgy, most épp csatangolnak a szomszédnál, a szomszédkertjében, vagy valahol itt a környéken. 

         Pár éve néztem egy interjút a kedvenc írómtól (Karl Ove Knausgaard), amiben különböző kérdéseket tettek fel neki.

Nyers fordításban

-       Mi a főbb személyiség jegyei?

-        Szenzitív, határtalan, önmarcangoló.

-       Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy férfiban?

-       A hűséget.

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy nőben?

-Érzékiség, kíváncsiság, humorérzék, 

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel a barátaiban?

-A Hűséget.

 

És az interjú folytatódott még, de elgondolkoztam, ezeken a kérdéseken én is. Magamban meg is válaszoltam, de ugyan ezekre jutottam.

         Nos talán ez nem volt idevaló, de kit érdekel, felírtam a fekete kis noteszembe, ami nem moleskine, mert arra nincs pénzem, ez a „tesco-s” hasonmása, ugyanaz, csak épp 700 forintért, és nem 4 ezerért. Teljesen ugyanaz, jó az anyagminőség nem, de vonalas, gumi fogja össze a füzetet, fekete, a hátuljában egy papírtartóka van, műbőr kötés, könyvjelző szalag. (A könyvnél is ha nincs benne ilyen, az számomra nem igazi könyv. De hát ez is csak egy vélemény és nézőpont.)

A füzet A6-os méretű, de van A5-ösben, meg A4-esben is. Füzet és toll mániás vagyok, szeretem. Plusz a kis kellékeket, tolltartó ugyebár, faragó, csipesz (több méretben), színes gémkapocs, cellux és vágó stb., mintha bármelyiket használnám az íráshoz, de ha nincs, akkor persze használnám.

         Szeretnék egy vagy két napot és csak beülni a kocsiba, és menni valamerre, feltöltődni, ki se szeretnék szállni a kocsiból, persze csak akkor ha lehet jó fotót csinálni az analóg negyven éves fényképezőgépemmel, valamiről, amíg meg úton lenni..., követni a szaggatott vonalat valamelyik fő, vagy országúton, és látni dombokat, hegyeket, patakokat, folyókat, madarakat, ja embereket azt nem, se autósokat. Repülőket meg úgysem látok a betonszürke felhők miatt. 

Bár tisztára mediterrán idő lesz karácsonykor is.

Valamelyik este néztem, hogy Osloban plusz 7 fok, itthon nálunk meg 2 fok.

Egyik sem túl bíztató adat, és fordítva szokott ez lenni, és akkor is október elején, nem december közepe után. És ez nem egyszeri kihágása az időjárásnak.

         Az elsőhullám karanténbabái most születnek meg, majdnem kétszáz a napi halottak száma a covid miatt, mégis zsúfolt az összes bolt, mintha mindenki tagadná létezését, van, aki elfelejt boltba lépéskor maszkot felvenni, mintha nem ebben élnénk már egy éve, úristen, már egy éve.

Hol voltam ez idő alatt, hogy már eltelt egy év?  És hol voltál te?

Miket csináltunk, mily dolgokat s ha nem is világmegváltó dolgokat, de magunkban annak hitt világmegváltó dolgokat? Vagy épp letisztáztam-e valamit magamban magammal kapcsolatban? A mit nem akarok/szeretnék tudása, közelebb visz talán... a mit akarok majd után múlva szerint, ha vége a covidnak. 

Az is rengeteg idő lesz még, sajnos, de nem akarlak elkedvetleníteni kedves olvasóm, köszönöm, hogy itt vagy, a magányos sötét órákban, amellyel magamat szórakoztatom főleg. Ebben a főlegben, és szórakoztatásban rájövök, hogy rosszul építettem fel évtizedeken a mércémet, az időmet a félelmeimet elnyomom, próbálom elnyomni a bennem lévő gátlásokat, hogy megnyíljak. Ez nem egy napló, ez egy szöveg. Nyilván nyomokban találhatsz belőlem is, sőt nagyobb nyomokban, mivel én írom a szöveget E/1-ben, de ez egy különálló, az „én”mentes szöveg, amit persze nehezen fogsz kettéválasztani.

         Várom az év végét, lesz három teljes, azaz számmal: 3-, írom betűkkel, három szabadnapom.

Arra nem számítottam, hogy újra látom Őt, kapok egy újabb esélyt.

De egy partitúra meg van írva, ha attól eltérünk bezáródnak az ajtók, amire talán az a válasz, hogy ez nem az én utam. Most jött újra Ő, egy újabb partitúra, és újra bezáródott az ajtó. Ha mertem volna, vagy akármi, talán nem záródott volna be, egy újabb tanulás, keresve a szirom formában azon belül is a fekete részben azt az apró de lényeges fehér pontot, a fehér részben azt az apró fekete pontot, amely az élet leképezi, értelmet találhatunk benne, de csak akkor ha keressük is. Még nincs itt az ideje, hogy Ő legyen, pedig szeretném, hogy tudjak szeretni, és én viszont.

 

 

Egy magánjellegű fecsegés negyvenhárom (Karanténnapló 2.12.)

 Egy magánjellegű fecsegés negyvenhárom   

              (Karanténnapló 2.12.)

 

 December 12-e körül járunk, az év legsötétebb napjai jönnek, aztán hamarosan eltűnnek majd, onnantól fogva az éjszakák intervallumai szűkösödnek, a nappalok hosszabbodnak, a fény több ideig fog szétáradni, és így több időnk lesz beengedni azt, a fényt, amely nélkül...

   Írógép megjött, csodaszép, jellegzetes Olivetti fémes illata van, semmihez sem hasonlítható. Kettő-három órát tisztítottam, a fémkeretét leszereltem róla, kibújtattam az eddigi érintetlen helyéről, amit még 1966-ban rakott össze, egy olasz munkáskéz, így maradt a csupasz technika előttem, illetve a benne lévő kosz. Mint szinte fanatikus, a tisztítási lépéseket magamban már kialakítottam jó pár Olivetti írógép előtt. Miszerint: porszívó, minimum 10 perc, pókháló egyéb szennyeződések így kijönnek belőle, dolgok, amelyeknek pehelysúlyuk van, aztán szétcsavarozni, itt közlöm, hogy 1966-os termékről beszélünk, itt mindennek lényege, értelme, érzelme van, nem csak úgy puff bele, lesz, ami lesz alapon nyúlok hozzá. Ha egy csavar igencsak megakad, nem akaródzik neki meg(ki)nyílni, akkor nem feszegetem és inkább hagyom. Ha sikerül minden, persze ver ilyenkor a halálos víz, csavarok külön rakva, mit hova kell majd visszarakni, mintha nem tudnám, de fő a biztonság, (így külön tálkába raktam a csavarokat,) mintha az autószerelőm lennék. Újabb porszívózás, aztán a nagy 2 colos festőecsettel portalanítás, utána kis festőecsettel portalanítás ... még jobban, a cigaretta hamu kibányászása a több éves olajközé keveredve, újabb porszívózás. A sorvégét jelző csengő nem működött, ezt már a doboz felbontása után érzékeltem az első perces gyorsteszten (ennek részleteit nem írom le), persze vakartam a fejem, hogy ezt miként kellene majd valahogy megoldani... ezen törtem a fejemet a munkahelyen. Állítottam ezt azt, (ez titok,) hű társam ilyen nehéz időkben a WD-40, és lám, újra szól az Olivetti Lettera 32-es made in Ivrea csengettyűje. Egy kis minimális vizes ciffes víz, hogy az írógép színe előjöjjön, durva anyagokat nem használva, hogy az 54 éve elkészült váz, festés, egyéb dolgok ne karcolódjanak tovább, óvatosan kezdett megszépülni és fellélegezni az évtizedes kosz után. Munka végeztével örömmel zártam a napot, bár eddig egy karaktert sem írtam még az írógéppel. Az egy következő fázis, amit muszáj másnapra tenni. Ha a boldogság gyorsan is jön, nem kell és szabad túlzásokba esni, olyan ez, mint egy párkapcsolat kezdetei, nem lehet az elején mindent, azonnal, meg kell ismerni a másikat a lelkét, az illatát, a rezdüléseit. 

   Eltelt egy-két nap, untam magam az esti bezártságban, Franciska barátomnak kezdtem rajta levelet írni. És tudja, amire kitalálták (az írógép, még nincs neve, de közben lett: Giuditta) még így 54 év elteltével is, rozsdamentesen, minden mentesen, tudja... örök élet. A 20 éve az orsóba befűzött írógépszalagon a tinta se száradt ki, felesleges lett volna újra cserélnem, bár most nincs is itthon a fiókomban, pedig szokott lenni (már én sem vagyok a régi.). A levél harmadik oldalát írtam, mire egy parányi kellemetlenségre lettem figyelmes. Az orsó irányt figyelő kis pöcök nem akad be rendesen. Ez azt jelenti, hogy a szalag, mivel nem végtelen hosszúságú, és ezt érzékeli az írógép, majd az ember (én), át kell állítani kézzel, hogy az orsó forgásának iránya megváltozzon, visszafelé forogjon. Így friss tinta gördül a leütött karakterek elé s majd a papírra. Minden egyes karakter leütésekor a szalag arrébb ugrik egy karakternyit, így garantálva a friss tintamennyiséget. Nem egy Nobel díjas felfedezés. Itt jelen esetben fogalmam sincs mi-miatt nem sikerül a dolog, az orsó forgási irányát megváltoztatni, valószínűleg az egyik rugó megadta magát. Ez további időt venne igénybe, amivel rendelkezem, viszont félve zúznám és rontanám el az írógépet, így a legegyszerűbb dolgot választottam, a két orsót felcseréltem, win-win szituáció. Látom, amit írok, írni szeretnék a fehér üres lapra, nem elkopottan, és az is akinek szánom majd a levelet.

         Szóval így 54 év után nem 100%-os, csak 96, de ez nem elvárható, egy 54 éves tárgytól. Apropó, nem írt senki arra válaszolva, hogy van-e a lakásában 30 évnél idősebb tárgya, amit havi rendszerességgel használ és még működik. A válasz egyszerű: nincs ilyen. Főleg a fogyasztói társadalomban. Ha esetleg van, akkor azon ne adj túl, túrbózd fel és használd, mert mosolyt fog csalni az arcodra. 

Love People use things. (Szeresd az embert, a tárgyakat használd – nyersfordításban. - Amiből könyv is jelenik meg júliusban, angolul, de valószínűleg lesz magyar fordításban is, majd... )

         Sétálás a hegyen egyedül, hangüzenetgyártásban, fotózást azt hanyagoltam, mivel már vagy 5 hete nem sütött ki a nap,( „Süss fel, nap! Fényes nap! kertek alatt a ludaim megfagynak” ) csak nyomokban, de az is elenyésző, inkább szürke,  cement és betonszürkeszíntelen, fakó minden. Vannak pillanatok, amelyek mégis megérnék a fotót, hogy szürke ködből pár (2) kilóméter ideig, átmenetben az árnyékok, fényjátékok, a tompa narancssárga felkelő nap fényét amely épp áttörné a betonszürke ködfelhő rostjait, megérné, sőt érdemes lenne lefotózni, megállni az út szélén, munkába menet az autóból, de idő az, ami hajtja az embert, főleg, ha késésben van, mint egy álfélolasz. 

Egy idézet jut eszembe Bukowskitól a szerelemről 1983-as interjújában hallottam, talán nem tökéletes ahogy lefordítottam magamnak, de megosztom veled, kedves olvasóm, ha már itt vagy.

         -Hogyan határozná meg a szerelmet?

         -A szerelem...olyan, mint a hajnali köd ébredékor, pirkadat előtt. A fénytől rögtön elillan.

         -Elillan?

         -De el ám, azonnal.

         -A szerelem ködpára, amit felszárít a valóság első sugara. (Love is a fog burns with first daylight of reality.)

         Bevásárlás, kerülgetni és nem felöklelni az embereket, maszk mögött mégis mondani hangosan amit jobb estben csak magadban mondanál, de most hangosan kimondod végre magadból a másiknak a szemébe és ránézve, de a zajtól nem érti, vagy nem érdekli, kikerülöd, de csak félig mert mindenhol tömegével vannak ilyenkor karácsony közeledtével, átléped, megkerülöd, kabátok súrlódnak egymással, izzik a szikra, mintha követ csiszolnál az erdőben a túlélésért, hogy legyen tűz.  

Persze itt nem erről van szó. Sok esetben a rengeteg ember, csak lézeng, nézelődik, mint normál esetben szokott lenni ilyenkor, de most nem normális helyzet van, és sokan erre nagyon tesznek (csak, hogy ne káromkodva fejezzem ki magamat). Mondjuk addig se kell fűteni otthon, meg nézni a szerelmed képét amit már utálsz, unod, én megértem, de nah...

Cilinéni is megmondta, hogy ezt kerüljük, sokan, rengeteg embert ez nem érdekel, mert kikéri magának és... „én soha nem lesznek betegek, semmitől” – mondják magukban.” Nehogy már pont én kapjam el...semmibajom...gondolkozásúak. És csak lézengenek, nézegetnek, feltérképezek azokat a cuccokat, amelyeket megvásárolnának, tanakodnak rajta 2-3 napot és újra belevetik magukat a forgatagba a tárgy megszerzéséért, amikorra már nem lesz meg, így újabb tárgy után kutatnak, és újra tanakodnak, a tanakodás közben az is elfogy és így tovább, 23-áig. Ha a tárgyat megveszik és semmi hasznuk nincs, azon kívül, hogy megkönnyebbülnek (vásárláskor), és pár percig boldogok lesznek tőlük, mármint a cuccoktól, aztán ünnepek között viszik vissza a boltba cserére, álindokokat előhozva miért nem kell (kétszer megvettük, jobb feketében, mint fehérben, nem jó a méret) hanem egymásik kell, pénz nem számít címszóval. Aztán mennek a kuka konténerébe ezek a tárgyak fél, egy évre rá...

Semmit nem szűrünk le a furcsa helyzetből, pedig rengeteg pozitív dolgot le lehetne szűrni. Ugyanúgy, mint minden évben megyünk, pénzt költünk felesleges ajándékokra, magunkra, mintha semmi sem történt volna az elmúlt 1 évben körülöttünk, olyannak és ugyanúgy akarunk mindent látni és tenni, mintha nem lenne ez az őrült helyzet. 

Semmiből sem tanulunk, folytatni akarjuk a megszokott tyúkszaros életünket. Mintha senkinek nem tűnt volna fel, hogy ez az év szöges ellentéte bárminek, amit eddig átéltünk életünkben, és az amit a nagyszüleink meséltek, más mint egy háború (két világháború) és szűkölködés, bármi.... 

Most ugye számonkéred a pozitív hatásokat, hogy írjak példákat. (?) Szar, hogy 11 hónap alatt nem jöttél semmire rá? Tőlem várod a megmondást?

Hát jó.

         Rájöhettél volna ezen idő alatt: - mit akarok az élettől? miért azt a társamat választottam, akivel x éve együtt vagyok? Mit szeretek benne, miket fogadok el benne, ő miért szeret, és miket fogad el bennem, olyannak mit amilyen vagyok? Jó munkát csinálok-e ?(értelmeset, ami másoknak ad) Mármint oké, hogy jól keresek, de a pénzt jól fektetem-e be, vagy csak elkótyavetyélem? Ettől boldog vagyok-e, szeretem csinálni (munka) ? Ha igen, miért, ha nem miért nem?

Ha egyedül vagy, miért nem találsz társat? (Ezt érdemlem? Lófaszt. )

Mi lehet ennek az oka? A felhalmozott szabadidőt értelmesen töltöm-e el? Hagyok-e teret a hobbimnak? (reméljük, hogy van hobbid) Ha nincs miért nincs hobbid? (Olyan dolog, ami boldoggá tesz.) Tettek, hogyan s miként viselkedem másokkal. Segítek-e olyannak, akiről tudom, hogy segítségre szorul? Ha igen miért nem, és ha igen, miért igen.

És még lehetne folytatni. Elfogadod-e olyannak magad, mint amilyen vagy(külső- belső)? Ismered-e igazán önmagadat, mit látsz a tükörből,  mi néz vissza rád, és mit látnak ebből mások?       

 

A testi ölelések, puszik, kézfogás, nem kézfogás és egyéb üdvözléseknél mindenki kisebb pánikban van, maszkot fel, le, most akkor mégis mi legyen, mi a helyes, nem akarok meghalni, de mi van, ha a másik koronás és meghalok, inkább felveszem a maszkot, be se hívom, csak a küszöbig, kínos pillanatok....stb. Félünk egymástól. 

 

         Olvasol-e eleget? Vagy bővíted-e a tudásodat. Az nem olvasás, hogy a Netflixen feliratosan nézel egy filmet, és dühöngsz azon, hogy miért nincs leszinkronizálva, ( mert utálod feltenni a szemüvegedet, meg olvasni kell). A film jó, oké, hozzáad az életedhez, remélhetően nem találtad ki az első 4 percben, mi lesz a film vége.

A látásmódodat bővíted-e? A könyvek terén? Miért nem olvasol? Csak nézed bambán a szocialmédiát, (fészbúk, instagram a bújtatott hirdetéseket, 5 posztból 4 hirdetés, de még ezt sem veszed észre, értelmetlen embereket követsz, ki tudja miért? Szóval miért? ) a filmeket, oké, megy az idő, és ez hova vezet? A hirdetések nem zavarnak? Hogy 5 posztból 4 hirdetés? A saját idődet veszed el ezzel. Ha éves szinten kiszámolod, hogy ez hány percedbe került...nagyon meglepődnél, és hirtelen totál mást cselekednél ahelyett, hogy bújod a telefonod kijelzőjét, mert nem maradsz le semmiről, csak felszínes, hirdető emberekről, akiknek te jelented a pénzt. Éld az életedet, és ezeket az embereket pedig kövesd ki, de persze az életed perceivel, óráival heteivel amit velük töltesz feleslegesen, mint idő elkótyavetyélés, de döntöd el mit kezdesz. Egy év alatt, ha 30 percet töltesz hirdetések nézésével, 30 perc x 365 nap. Számold ki órában, meg fogsz kurvára lepődni mennyi jön ki a végén, és ez bőven az átlag alatti feltételezés a 30 perc, ennél jócskán több 2-3 óra számold ki ezzel a számmal is.

 Igen a mi (30-as ) korosztályunk még egy nokedlitésztájú, tud mértékeket tartani, de az alattunk lévő még fiatalabb generáció, mintha rá lenne kódolva arra, hogy folyamat jöjjenek az értesítések, folyamat csináljon valamit, mert álló pillanatában azonnal szétunja magát, nem tud mit kezdeni magával, állandóan úton legyen, nyomkodja a telefont, A és B út között fel se néz a telefonból. A cél a lényeg számára, pedig nem a cél a lényeg, de ezt elveszi magától, mert még nem tudja, hogy a köztes, ami fontos, és összességében minden, a részletek...

   De az meg rosszabb, hogy ha hazaérkezel (külföldről, hosszabb ideig nem voltál odahaza, egy év), a családi házban, feszélyezve érzed magad és onnan is menekülsz, (mert tudod, hogy számtalan pillanatot nem éltél át, hiányérzeted alakul ki ) mikor ez tartotta benned a lelked  féléve, 1420 km távolságból. Nem tudsz a fenekeden ülni, folyamatos mozgásban akarsz lenni, mint a világ. Talán attól félsz, hogy lemaradsz valamiről (fomo=Fear of missing out) azaz a félelem, hogy kimaradsz valamiből ), valami fontosról, miközben a fontos ott van körülötted, te teremtetted és hagyod elveszi a részleteket, a momentumokat, a beszélgetést azokkal akiket szeretsz.

     És én sem tudok a fenekemen ülni.... Ha van szabadnapom és pár ezer forintom benzinre költöm, hogy a kocsiban ülve menjek valamerre, az mindegy, hogy merre, csak fedezzek fel olyan apró falvakat, helyeket, ahová a pillanat hevében azonnal odaköltöznék, a táj látványa, vagy érzések miatt, és  elképzelem magamat oda, mintha ott élnék mindennap, és ez mennyire totál igaz lenne rám, vagy téves. Pl: egy zsákfaluban élni, egy parányi közösségben az erdő ölelésében (a tökéletesség lenne). Vagy saras, földes nehezen megközelíthető úton elérni a házamat, az otthont a falut...mindentől távol, mégis igaz lenne.

A szabadság néha túlzott mértéket ölt és mindenkinél máshogyan jön ki.

Persze jó lenne most a como-i tó körül egy vérvörös Alfa Berlina 2000-el száguldozni, oltári jó zenét hallgatni, amit az Alfa motorhangja amúgy is szétcsapna, üvöltő hangjával amit, a tó, a kastélyok, a fák, az erdők a sziklák visszadobnának, még nagyobb őrületet gerjesztve, amitől karomon felállna az összes szőr, a gerincemen folyamatos bizsergés cikázna, le és fel, keresztbe kasul, és a kastélyok, fák, sziklák, a tavon megcsillanó őszi narancssárga tompa fény, az illatok, a nedves erdő illata, a benzingőz, a sebesség, az a sok...80 km/h sebesség, amely belepréselne az autóba, a fakormány, amelyet a bőrkesztyűmben izzadva tartanám a kezemben, a suhanás... ez csak egy pillanat, amelytől boldog lehet az ember, de a képzeletemben mégis megtörtént, ahogy ezeket a sorokat leírtam. Ha most valaki beültetne az Alfa Berlina 2000-esbe, és a comói tó körül mennénk, ugyanezeket írnám le, ugyanezekkel a szavakkal. A képzelet határtalan, és néha megegyezik az igazzal.

         Az autóm....khm, autószerelőm 10 hét után jelentkezett, bár az is volt már vagy két héttel ezelőtt, és a „jövőhéten hívlak szöveggel” zárul a telefonbeszélgetés. Az utóbbi 200 km-en már a check lámpa se világít, autó megműti magát, nem perfekt, de teszi a dolgát, mint egy céges autó.

Marci megjegyezte, gyors számítást vetve, hogy ő megy ennyit a céges autójával havonta, mint én a sajátommal. Bár ő márkaszervízbe viszi, és nem ő fizeti (hanem a cég), így lényegesen könnyebb feldolgozni a drámákat. Nálam ez ezzel jár, benyelem, hogy szakszerűen válaszoljak. Nem éri meg a városban bérelni lakást, mert minuszban jönnék ki, még ennél is jobban. Meg panelben megpusztulnék.  

         A londoni könyvrendelésem úton, összekészített és feladott állapotban van. A múlthavi csomagomat Ausztrián keresztül adták fel Londonból, úgy került ide. Ingyen szállítás, de még így is olcsóbb, mintha egy magyar kereskedőtől vennél idegennyelvű könyvet, mert mindenki rárak egy pici %-ot, meg az Áfa, Béfa, céfa, szállítás, aztán máris 4 ezerrel többe kerül. 

Ez a leleményesség.

         Olvass valami könyvet, ami hozzáad az életedhez, a tudásodhoz. Nyiss, még ha be is van „zárva”.

         Aztán eljött a csütörtök, nem sejtettem, és nem is vártam. Jó hazudok régóta vártam már....   és a fotocellás ajtón belépett Ő, a nő...

minden rajtam áll... , 

merek vagy felelek. 

Akár mint, a Notting Hill című filmben. 

Vagy a Dash és Lilly c. sorozatban, 

vagy hmmm a You've Got Mail.

Öt percbe se telt, hogy beszélgetésünk alatt megtörtént. Belezúgtam.

És itt jön újra Bukowski. „Love is a fog that burns with the first daylight of reality.” „Just burns away, relativly quickly.”

         

Egy magánjellegű fecsegés negyvenkettő Karanténnapló 2.11

( Karanténnapló 2.11)                                                                                     2020. december 4. 

 

 

  

 KATARÍNA MÁLIKOVÁ koncertet hallgatok (Marcinak köszönhetően, innen köszönöm neki) szlovák csajszi Garamszécsről, annyi idős mint én, Avantgárd jazz műfajban tevékenykedik adok egy linket amin meg tudod hallgatni, de térj vissza ide a szövegre (ctrl plusz kattintás így új lapon jelenik meg ) link : https://www.youtube.com/watch?v=Tkp7Xwy2oi8

Azt most ne kérdezd meg tőlem, hogy mit jelent az avantgárd jazz, csak hallgasd. Nekem, az én lelkemnek jól esett, hátha a tiédnek is.

         A londonból rendelt könyvem megérkezett Knausgaard: Autumn címmel. A fizetésem is, így megrendeltem magamnak karácsonyra a második részt Winter címmel, bár ezt csak puha könyvkötésben, mert úgy olcsóbb. Szentestére talán ideér. Ezt most ecsetelhetném, hogy kötött kemény kötés, puhakötés, miben más a borítója, de csak parányit, de hagyjuk, majd valamikor megjön. 

Pár antikvár könyvet is rendeltem, de az egyikkel probléma van, valószínűleg nem teljesíthető, amit sajnálok, de majd máskor, így legalább három ezerrel kevesebbet kell fizetnem (aztán végül lemondtam az egészet, amit nagyon sajnálok). Amúgy is decemberben a karácsony miatt túlköltekezik az ember. Minél grandiózusabb meglepetést adjon. Itt megjegyzem, hogy én nem ilyen vagyok. Próbálok a másik agyával gondolkozni, nem sokszor jön össze.

Minimalisták, minden ami igazán fontos c. könyvet ajánlom elolvasásra, és az ő általuk készített podcast adásokat(csak angol), és akkor ráeszmélsz mindenre.

Ha nem tudod meghallgatni, vagy nem tudsz angolul itt leírom a lényeget.

Az embereket szeresd, ne a tárgyakat. Nem tudod tárgyakkal megvenni mások szeretetét, CSAK azzal tudsz fontosat adni, a tetteiddel, élményeiddel, amelyeket átéltél, és ennek az érzelemnek az átadásával. A tetteid határoznak meg, nem pedig a tárgyak. 

         Bronz vasárnap van. Egy újabb előadást hallgatok a the minimalists podcast előadásából. Pont 40 perc, autó indítása után beállítom, lenémítom a telefon, hogy menetközben a telefonhívásnál, ne zavarjanak, bár senki nem hív. Az egy órás munkahelyemre való utazás időtartamát kitölti  a meghallgatása, persze a déli várost elkerülő szakasszal egyben, amit épp felújítanak 25 milliárdból 6 km-t. Állok a főúton a dugóban, most helyezik a felüljáró darabkáit a helyükre óriásdaruval. Állok az autósorban, az autó check lámpja elaludt a szöveg megírása előtt 70 km-rel, most itt az álló sorban újra felgyullad, egyből gyomorgörcsöm lett, pedig számítani lehetett rá, hogy hiába aludt ki, újra meg fog jelenni a 17 éves autón. Legyintek egyet a bőrkesztyűmben. Max fűtésen megy a kocsiban a ventillátor, utálok fázni.

Napsütésben 12 fokban indultam el otthonról. Rajtam a narancssárga filteres napszemüvegem, olyan érzések futottak át a gerincem hosszán, mintha Rómában lennék, olyan illatok, a szél áramlása, a fény besütési szöge, valami áttört bennem, mintha kijutottam volna egy alagútból, és az a fajta érzés. Aztán megyek a ferrarirosso színű autóval 16 és fél kilómétert, és mintha behúzták volna a függönyt, köd és szürkeség fogad. Az autó kinti hőmérője lecsökkent egyből 4 fokot. A 14-dik km-nél tartottam, a szembe jövő ködlámpával vakított szemen, fényes nappal. Hevesen a kezemmel gesztikuláltam mint ahogy a félolaszok szoktak.  „Ön teljesen őrült? Elmentek otthonról?”  Aztán rá 4 percre beértem valami teljesen másba, mint ami mögöttem volt és az elképzelésem.

Váltottam én is, muszáj volt. A podcast miatt is, bővítettem a tudásomat, másnak éreztem magam, mint mikor elindultam, máshová képzeltem magam, mint ahol és ahova éppen tartottam. Gyorsan be lehet csapni az agyat, de csak másodpercekre, a rejtett római levegővel. Hagyjuk.

Húzós volt a szombat és a mai vasárnap is. De ez ilyen.

Várjuk a további fejleményeket, hogy bejelentik holnap, hogy majd két nap múlva bejelentenek valamit és ehhez kell alkalmazkodni.

Azért holnap (hétfő) megpróbálok az Óvárosi részen parkolóhelyet keresni, hogy az analóg filmtekercsemet le tudjam adni előhívásra, hogy következő hétfőn kész legyen, az megint egy másik kérdés, hogy mikor tudom fizikálisan is átvenni. Ha nem sikerül parkolóhelyet találni, a spanyol autóval spanyolosan kiteszem a vészvillogót a bolt előtt a megállni tilos tábla előtt, a parkoló autók mellett, azaz elfoglalok egy sávot az útból, aztán majd kikerülnek, ahogy spanyolba teszik. Szarni rá, dolgom van, majd nem udvarolok a fotóboltos csajnak túl hosszan, és nem ecsetelem, hogy ez milyen fontos ez a filmtekercs mielőbbi előhívása, mert, hogy életem fotói vannak rajta tudniillik. Aztán majd pirulva mondja, hogy jövőhétnél előbb nem tudja, bármi esetre se, de kíváncsian várja ő is, ha igaz, ami igaz.

Persze, hogy igaz. Hazudom, úgy, hogy a hatvanadik tekercs filmet rosszul fűztem be életemben először és vélhetően utoljára. És ez nekem mekkora ciki, hogy fél évig gyűjtöttem az emlékeket és noha az emlékek emlékek maradtak, azok nem lettek kézzel foghatóak, csak fekete paca 36 kocka filmen át, és persze egy vagyon is, mivel valaki dolgozott vele, mire kiderült a hiba a felhasználónál, de ez még nyáron volt, azóta vannak új emlékek, ha odaérek, és eltelik két hétfő, kiderül, HA sikerül megállnom, ha nem, akkor majd jövőre 2021-ben.

         Egy nő és egyéb állatfajták Brunella Gasperini könyvét olvasom. Nem ez nem az Ő és én sorozat része, ez különálló. Az első részt befejeztem, mint írtam, viszont a második rész Budapesten van az elhagyott és lakott kerületemben a legjobb barátomnál, mert Magyarországon kettő eladott közül egy Pesten volt, így megvette nekem, viszont, hogy mikor tudunk találkozni, az kétely. Előbb vagy utóbb. Gyanítom, hogy utóbb.

Aztán a munkahelyemen kezembe került Ferenc pápa új könyve: Álmodjunk együtt c. könyve, így ott azt olvasom, itthon meg Gasperini-t.

Talán hétfőn megjön az írógép (17-dik) Olivetti írógépem, amit nagyon várok már. Ebből a típusból van már négy, de mindegyik más kivitel, és ez az ötödik is az (más). Szóval valószínűleg a világon egyedülálló módon nálam lesz öt ugyanolyan típusú és színű Olivetti írógép, mely mégis eltér apró részleteiben a másiktól, így nem tudom ikreknek hívni egyiket se a másiktól. Az egy dolog, hogy az évjárat ingadozó, a forma ugyanaz, a feliratokban eltérnek egymástól.

A mostanit kb a ’60-as években gyártották Olaszországban. Van ilyenem a ’60-as évekből, viszont az üres lap befűzésekor a lap tartója, amin a margó cm-ei vannak egy Olivetti felirat látható, ami az előzőn nem. Pl ez már ugye egy eltérés. Ez az Olivetti Lettera 22-esnél van, lehetséges, hogy onnan lett átemelve ez az elem, viszont akkor atomjaira kellett volna szedni, és ez nem valószínű. Ha megérkezik a serial number (gyártási számából) utána lehet keresni, hogy mikor készült, melyik évben.

Izgalmas dolog. Egy darab Sacher torta szelet, és ha édességre vágysz sosem a torta kell, hanem csak egy szelet. Így vagyok én Olaszországgal. Ha az egész kellene (bár nagyon is klassz lenne), akkor római levegőt szívnék most is, bár ugye a vírus ott is ott van. Ha véget ér, újra lemenni Muttival és Francival közösen. Ott állni Róma bármelyik és mindegyik utcáján egy forró eszpresszó kávé után. Elképzelni, milyen lenne huzamosabb ideig itt élni, és püfölni egy Olivetti írógépet, amit én őriztem meg eddig, és használtam is. Nem is tudom melyiket vinném el oda a 17 közül. A legöregebbet? A legújabb beszerzésűt? A múlttal rendelkezőt? Mindegyiknek van múltja, de némelyiknek több.

Az egyik egy jogiosztályról való, az -a-s-d-e billentyűkön olyan erővel gépeltek, hogy elferdültek, meghajlott a műanyag billentyűje s lecsiszolódott.

És van olyan írógépem, ami alig használt, gyári zsírozású, ilyen lehetett a ’70-es években, ha vettél egy újat. A legidősebb, 90 éves. Teszi a dolgát gondtalanul. Azon a legkényelmesebb és leghalkabb a gépelés különös mód. Van-e olyan 40 éves tárgy, amit még használ a családod legalább egy hónapban egyszer és működik? Itt 90 évről beszélünk. Két világháború, gazdasági világválság, kommunizmus, rendszerváltás, mostani idő.

Fel tudod fogni? Mondj egy olyan tárgyat körülötted, ami 90 éves és használsz. 

Ezek az írógépek felbecsülhetetlenek. Mégsem úgy tekintünk rá, mert mindenre lehet árat biggyeszteni. Ilyet nem tudsz venni bárhol, csak találni lehet.

És birtokolni, megőrizni míg tart az életed. Ha már meghaltál előtte gondoskodni, hogy valaki olyan őrizze tovább, aki érzi, megőrzi és így tovább. Érted már?

Szóval mégsem birtoklod, mivel a sírba nem viszel semmit, csak a testedet és a lelkedet. Őrzöd, speciel ezeket én őrzöm, egy szeletet, 16 és fél szeletet.

         Elszívok egy késő éjjeli cigit, a heves déli mediterrán langyos szélben. Olvasnám Papa Francesco könyvét, de most nincs nálam. Marad a vicces Brunella Gasperini 10-20 oldalig, csupán ennyit, mert már annyira fáradt vagyok. 

 

 

Egy magánjellegű fecsegés negyvenegy ( Karanténnapló 2.10)

 

         Szerda van, december 2-a. Pilinkézik a hó. Hazafelé majdnem félórás csúszásban voltam,  a hópelyhek cikáztak a kocsi fényszórói előtt. Késésben voltam, nem magam miatt, hanem a benzinkúton félig részeg 20 éves srác miatt. Végig kellett nézni, ahogy esetlenül a farmernadrágján lévő összes zsebét végig kotorássza a papírpénzért kutatva, amellyel fizetni akart, miközben végig a kezében volt. Majd 10 perc múlva ráordítottam a sorból, mint negyedik, hogy a kezedben van a Mátyáskirály papírpénz basszameg, ne tartsd fel a sort. Érdekes mód, mindenki a sorból úgy viselkedett közömbösen, mintha az Opera páholyából nézné a hihetetlen előadást, és úgy gondolták, hogy ez egy igazi performansz, nem illik ilyenkor zavarni az előadót. Sőt az eladó se szólt semmit, miközben látta a helyzetet, a performansz alatt, miközben 4 üvegsör árválkodott a pulton a vásárló előtt, és kettő snickers csoki, mert épp a 20 éves srác előtt ez volt a legközelebbi, amit a sörök mellé tudott még rakni. Vártuk a végkifejletet a pénzkutatás után. A srác farzsebéből egy kék Szófiáén cigi lógott ki, meglepő mód nem egy csúcs Iphone készülék. Mindenki türelmesen várt a sorára, néztük a képsorokat, mint egy művész film alatt, amikor szinte megfagy a levegő, mert annyira értelmezhetetlen és felfoghatatlan az újszerű képi megjelenés és szituáció, amelyet normális agy nem fog fel. Aztán a hangos ordításomra mintha mindenki felébredt volna ebből a hamupipőke állapotból, a gép forgott tovább... Csak 10 percet baszott el mindenki az életéből, s ez a közömbös nézőnek fel se tűnt, (viszont ha az 5 vagy 10 forintját nem kapja vissza a kasszástól, akkor kiveri a balhét, mint igazi fillérbaszó)  engem speciel dühített, mert az idő pénz.    

    A berúgott vagy beszívott csávó után még a sor további három delikvensét is ki kellett várni, persze most kell átvenni a csomagponton a kibaszott blackfriday-os kávéfőzőt akciósan este fél 8-kor, újabb 5 perc ment el az életemből, hogy fizetni tudnék a tankolásért. Az persze nem annyira mellékes, hogy a csóri aki megvette a hiperszuper kávéfőzőt, amin a vízkeménységét is be lehet állítani, hangvezérléssel, ami tud magyarul (kuriózum), mennyire érte meg megvenni, valószínű ugyanannyiért sózták rá, mintha nem lett volna feketepéntek, de át volt húzva egy összeg, hogy annyiról lett leakciózva, ő meg megvette jóhiszemben, hogy mennyire jól járt, másnap, ugyanennyibe kerül akció nélkül is, és ez már senkit nem érdekel, a tárgyközpontú fogyasztói társadalomban, ahol az élet és a lélek senkit nem érdekel, csak az, hogy mit birtokolsz. „Amit birtokolsz birtokba vesz.” Azt gondoljuk, mi birtokoljuk a tárgyakat, de épp fordítva, ők birtokolnak minket. A jobb kell a régi helyett, a drágább, mert több funkciója van, ami amúgy parasztvakítás, de akkor is kell, mert új, nem romlik el (van rá garancia 1 év, ), és már egy éve a „régi” kávéfőzőt használjuk(kiment a divatból), amúgyis... szar kávét csinál, sosem olyan az ízvilága, mint a 30 éves kotyogósnak amit lefőzött és üvegpohárból kínált a nagyanyám falun. De ez tud mindent, vízkeménységre rákérdez, meg tejhabosítást, olyan, mint egy olasz kávézóban. Nem, tévedsz. Sosem voltál Olaszországban, és sosem ittál olasz kávét. A lepukkant nevesincs olasz faluban is jobb kávét adnak tört euro centekért, mint amit te otthon kávéfőzésgyanánt gondolsz. Miközben közel negyedmilliós a kávéfőződ. De hagyjuk is a témát. A legjobb kávéra egy eldugott olasz faluban fogsz rá találni, ez biztos, akkor amikor egy véletlenszerű utazáson veszel részt, azzal, akit szeretsz szerelemmel, vagy csak szeretsz mert saját véred(rokon). Itt fontos minden összetevő a véletlenszerű utazás, a merészség, és a véletlenszerű olasz falu, s abban lakó kávékészítő, az úton levés érzése stb. Ezen összetevőkből lesz jó egy kávé(jó ez enyhe ferdítés). Érted már? Úgyis érted.

         Hazafelé eseménytelen az út. A check engine világít, Volkswagen TDI-k előznek meg, ők azt gondolják, mintha világbajnok f1-es futamon lennének amiért pontokat adnak s a pontokért meg dollár eurókat, előzni kell a győzelemért, azért a 10 másodpercért, hogy előbb jussanak haza. Az autóban teljes csend, csak a fűtő ventillátor zakatolását hallom, mint írtam sokkal ezelőtt, nem bírom a hideget, az Öreg, mármint az autó, ezt tudja, fűt is, hála, ezzel nincs baj. Az este mínusz fokaival haladok a sötétben, követem az út szaggatott vonalát, a forgalom felettébb magányos, szinte nincs senki rajtam kívül a főúton.

Kisebb pánik fog el, nehogy valamilyen vadállat ugorjon elém a tompa köddel és friss hóval takart tájon.

         Itt a december, megkaptam a fizetésemet az előző hónap munkájaként. Jól be kellene osztanom a maradék összeget, ami az előzőhónap viszontagságaiból maradt, még vár rám az autószerelőm, aki sosem ér rá, szóval inkább én várok rá, ő random mód néha megjelenik, hogy kicsit megnyugtasson, ezért fizetek is.

Aztán itt a karácsony, az elképzelt szerelmek kibontakozása is, hogy a plátói szerelmemnek küldjek-e valamit Sopronba. Ezer emberből 999 semmit nem küldene, de marad az az 1%-ék, nah ez volnék én. Valami grandiózus, sosem várt értékes ajándék lenne az. A terv az meg van, a küldés még kérdéses. Megéri? Jó tudod, hogy nem, inkább megbánja az ember, hogy ennyire őszinte és felvállalja magát az "elképzelt szerelmet", főleg úgy, hogy el kell fogadnia, hogy a plátói szerelme máshoz tartozik, nincs közös jövőtök, az lehet, hogy egyszer lesz, de nem belátható időn belül, és az idő pénz. Másnak saját lakása van, új autója,  gyereke stb. Bár én sosem foglalkozom mással, így ezek a tárgyak nem érdekelnek, kinek mi a státusza. Bennem érzések érzelmek vannak, amelyek veszélyesek.

Ez is egy módja az egy életed van kihíváshoz. Ő gazdagabb lenne egy szinte felbecsülhetetlen tárggyal, én szegényebb lennék. Ő félné elmondani, hogy kitől kapta, talán félné használni, megmaradna örökké titoknak a tárgy hogyanléte és küldője, amolyan titkos befutó egy 8 pályás futóversenyen és győzne az esélyes a titkos befutóval szemben. 

Megéri? Azt se tudom milyen az igazi szerelem, csak feltételezem, hogy az előző bennem és benne keltett érzés hasonló ezzel,  a soproni egy általam elképzelt illúzió (azt tudom). Itt jut eszembe egy Márai idézet „Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igaziért”

         

A lány szép. Szép a szemednek. Van kisugárzása, (femme fatale) árad belőle valami ösztönös örök boldogság fénye (ami belőled hiányzik, de benne meg van), a szemében a csillogás, a kíváncsiság, a vastagszálú barna haja, a nevetésének mélyről feltörő ereje, mely kalitkába zár. Bezárt téged úgy, hogy nem tudsz menekülni. A szerelem nem ilyen. A szerelmet nem zárják kalitkába, mint az előző nő, akit szerettél. (Szerettél? Vagy elképzelt?)

         A hó pilinkézik. Megszépül a táj, minden hófehérbe borul. A rossz dolgok eltűnnek, és a rossz dolgok átalakulnak széppé. Minden más lesz, mint egy határvonal. Ludivoco Einaudi Between Us új zenéjét hallgatom. Ez is kell mindenhez, a mélységhez.

         Nehéz napom volt. Fáradt vagyok, szemem karikás az alváshiánytól. Egy kék boríték fogad az íróasztalomon, az Olivetti írógépem mellett.

A boríték tollal írt címzéséből tudom ki a feladó. Fel se nyitom, de már sírok. Valami olyan hangot szeretnék a levél felolvasásához, amely még mélyebbre visz, Ludovico Einaudi szól, a kék borítékot felnyitom. Igen ő az, akire számítottam, meglepett amúgy, viszont feltöltötte a lelkemet a meglepetés ereje, a szavai, a sorai, a szép kézírása, amely kicsit balradőlő, a neve aláírása, a csak rá jellemző betűivel. 

Egy képeslapon egy őszi táj, nyírfákkal egy tó vagy folyó mellett, egy erdei sétányon, mintha egy padon ülnék vele, miközben olvasom a szavait, a sorait. Ott vagyunk ketten, együtt.

A narancssárga fényekkel, a nyírfák fehér törzseivel, a tavon vagy folyón megcsillámló narancssárga fénytörésben, a kissé hűvös őszi hideggel.

Ő az elvesztett lelkem az előző életemből, két éve egy őszi nap találtam rá, mint a képeslapon megfestett táj.

Csodálatos nap volt, azóta sem fordul elő velem ilyen, az életem töréspontjának befoltozása, a karma ily mód ad vissza, vagy áll helyre, viszont azóta hiszek a csodákban, a véletlenekben, a részletekben, abban, hogy ami körül vesz igazibb, mint az, amit én képzelek a fejemben a világról, érzésekről, szerelmekről, barátokról, haverokról, olyanokról akik végig kísérnék az életen, az életem meghatározott/meghatározhatatlan töréseinél, a fájdalom, a boldogság, a felszabadulások, és rabságban töltött időben ott vannak, mint egy el nem múló nyírfa a fehér törzsévvel nyolcadmagával a fenyvesek között. 

Örök, míg a természet, s az élet hagyja növekedni, hagyja, hogy a széllel barátkozzon, ágai szerte mozogjanak kölcsönösen, s a délről jövő meleg szél, felpumpálja megerősítse ágainak leveleit, így mód a földben lévő erős gyökérzetét a sötétbarna földben, még ha szokatlan is, a délről jövő szellő, megszokják egymást, mert kölcsönösen boldogok lesznek egymástól az elmúlásig. 

         Rendeltem Londonból egy újabb Knausgaard kötetet: Winter címmel, már összekészített, karácsonyra ideér (talán) , mint tökéletes ajándék számomra.

Azzal nem kalkuláltam, hogy egy újabb írógépet is veszek. Ő is úton van. A gyűjtemény tizenhetedik, igazából tizennyolcadik darabja lesz, csupán azért egy darabbal kevesebb, mert az egyik ott van a lelkem másik felénél a kék levélboríték feladójánál, totálisan jó helyen.

Izgatottan várom a könyvet, és az újabb olasz írógépet. (folytatás jövő pénteken.)