egy magánjellegű fecsegés negyvennégy

 egy magánjellegű fecsegés negyvennégy                                        Karanténnapló 2.13.

 

   Megérkezett a londoni könyvrendelés, ahogy sejtettem a postást a környezeti behatások nem korlátozták abban, hogy a kapura felakasztva hagyja a csomagot win-win, bár az apró ködesés nem segített a könyv állapotában, hála jól be volt csomagolva, így nem ázott szarrá.

    Munkában jó lenni, szeretem csinálni, bár szokatlan érzés mindig, hogy az utolsó pillanatban, kifacsarva esek a karácsonyfa alá, de erről nem szeretnék írni, amúgy is hazugság volt a mondat első fele, a második fele meg igaz.

         Dániából is megérkezett a tolltartóm, ez nem rendelés, még szeptemberben láttam a nagy bútoráruház kínálatában interneten egy bizonyos fémtolltartót ( Illbatting név alatt), amely pár nap alatt kiderült, hogy Magyarországon nem lesz elérhető, mivel írtam emailt a helpdesknek és tájékoztattak. Ez egy termékcsalád, aminek ez egy szeletke része, és persze külön-külön elérhető, de ez bonyolultabb, a sztori, meg minden.

A lényeg, hogy tolltartó, itthon nem lesz, a termékcsalád többi része igen.

De azért még mielőtt a tájékoztatás megjött volna, öt budapesti, közeli ismerősömet, aki közel laknak a nagy bútoráruházhoz, 2-3 km-en belül, megkértem, hogy nézze meg nekem. Az ismerősök közül senki nem ment el megnézni, őket azóta unfollowoltam minden platformon, valószínűleg észre se vették ezt, mert mindenki csinálja a tyúkszaros életét. 

Aztán elkezdtem a környező országokban is a jelenlévő, nagy bútoráruház oldalait nézni. Ausztriában van, Szlovákiában még kevesebb ehhez a termékcsaládhoz tartozó dolog, Németországban van. Oké, aztán itt jött, hogy melyik országban van ismerősöm, és kiből nézem azt ki, hogy segít.

Van Ausztriában, van Németországban haver. Mind a kettőjüknek írtam, és fél órám belül írtak, hogy igaz, hogy messze laknak a nagy bútoráruháztól, de persze segítenek, még abban is, hogy odapostázzák nekem, mert olcsó, és ne törődjek a pénzzel. Ez a felfogás totál meglepett. Nyilván nem egy üvegajtós könyvszekrényről beszélünk, hanem egy filléres cuccról.

Aztán eszebe jutott, hogy Dániában is van egy ismerősöm. Neki is írtam. Ő 1km-en belül lakik a nagy bútoráruháztól, és azon a szeptember közepi hétvégén menni is fog. Win-win. 

Amúgy még az a meglepő számomra, hogy Ausztriában ez a termék 2 euro, amíg a németeknél a duplája. 

Ismerősöknek írtam (ausztria, német), hogy köszönöm a segítséget, mert közben a dániai ismerősöm megszerezte, épp le is volt akciózva, 50%-al, mivel ez iskolakezdésre volt beidőzítve ez a termék. 

Ennek a sok mondatos dolognak a segítés volt a lényege. Aki nyugaton lakik sokkal szívesebben segít, más a dolgokról az értékrendje, felfogása, mint aki idehaza van.

   Aztán így karácsony előtt jött haza barátom messziből, már ősszel erre készült, meg mondtuk is, hogy többe kerülne a posta, mint maga a termék, így abban maradtunk, hogyha sikerül hazaérkeznie (covid miatt), majd behozza nekem a könyvesboltba, és így is lett (sikerült). Kettő tolltartót kértem és mivel filléres dolog volt, s annak is a fele, mondta, hogy hagyjuk, ezer forintba se került. Én megköszöntem neki sokszor, és örültem.

   És az elmúlt napokban felpörgött minden,  annak örülne az ember, ha minden hónapban ennyi darab könyvet venne az ember, nem csak karácsony előtt, és ami talán azt jelentené, hogy az emberek érdeklődnek újra az olvasás, tudás iránt, de ez mind csak ajándékba lesz, nem saját részre.

Mennyivel jobb lenne a világ, hogy az applikációk, facebook, instagram helyett inkább olvasna az ember, tágítaná az elméjét, a szókincsét, és egyáltalán....

         De ezt mindenki maga dönti el, mi a szüksége. Valakinek a nyüzsgő tömegben levés, mint egy áramlatba vergődött hal halad a folyamatos melegáramlattal a tengerben, vagy egy erdőben, magányosan, vagy épp élete (élete most pillanatában) enyhe köd szemerkélésben túrázik a halott falevelek és még élőnek tettetők között egy sáros földúton az erdőben, és hallja a csendet, a madarak különböző hangjait, a rémült őzgidák suhanását a fenyvesek között, vagy vadnyulakét. Szóval van ez a fajta, meg van az a fajta.

Én ez az erdőben sétálós lennék, de nem tehetem meg. Az áramlattal vergődő vagyok, ez a nem „szabadonválasztott” kategória, hanem a muszáj. Ha nem muszáj, akkor nincs pénz, nincs semmi, valahogy túl kell élni és még három nap, vagy három és fél, a felet nem számítom, pedig az is súlyos lelkileg, de így könnyebb túlélni, mondjuk azt se tudom melyik nap van, mert már a naptárban egy nappal előrébb járok, ami ugyancsak az önbecsapást igazolja.

         Főúton lengyel és román sofőrök kísértenek, amitől sziporkázva megnövekedik a pulzusom, amelyet már a munkahelyemen sem türelmes tekintettel tolerálok, nem, hogy hazafelé, magáncéllal, persze, hogy tunkolom a dudát, rángatom a reflektor karját a műanyag recsegésig (csak el ne törjön, mert erre is költeni kell), mint feszültség levezetés. A pszichológiája meg van a dudának, főleg a Twingo dudájánál, mert ott oldalt kell az egyik bajuszkapcsolót ütni, nem hiába városi autó, így kiadhatod a feszültséget, huszonakárhány év után még kinézetben, és beltérben is tartja a frontot ez az autó, mondhatom úgy, hogy egyedi, bár nem ilyenem van, de tudom (fél évig volt).

         Macskáim a kanapén alszanak, most épp a két fekete cica, Albert és Panni, míg a padláson vígan rakoncátlankodik valami. Pár órával ezelőtt voltak is a padláson, de ijedtükbe mind a ketten ordítottak a második órájukban amíg fent töltötték az időt, aztán meguntam és leengedtem őket, azóta békésen tervezik álmukat a melegben, majd vehetek egérírtót, vagy valami hasonló. Jó a macska a háznál. Padlásteret nem szeretik, de a mezőről folyamat hozzák a zsákmányt , bemutatják a szerzett trófeát, úgyhogy nem elkényeztetett úrfijuk, és úrhölgyek, ja meg még van két másik macska is, az egyik úrfijú, és a másik úrhölgy, most épp csatangolnak a szomszédnál, a szomszédkertjében, vagy valahol itt a környéken. 

         Pár éve néztem egy interjút a kedvenc írómtól (Karl Ove Knausgaard), amiben különböző kérdéseket tettek fel neki.

Nyers fordításban

-       Mi a főbb személyiség jegyei?

-        Szenzitív, határtalan, önmarcangoló.

-       Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy férfiban?

-       A hűséget.

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy nőben?

-Érzékiség, kíváncsiság, humorérzék, 

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel a barátaiban?

-A Hűséget.

 

És az interjú folytatódott még, de elgondolkoztam, ezeken a kérdéseken én is. Magamban meg is válaszoltam, de ugyan ezekre jutottam.

         Nos talán ez nem volt idevaló, de kit érdekel, felírtam a fekete kis noteszembe, ami nem moleskine, mert arra nincs pénzem, ez a „tesco-s” hasonmása, ugyanaz, csak épp 700 forintért, és nem 4 ezerért. Teljesen ugyanaz, jó az anyagminőség nem, de vonalas, gumi fogja össze a füzetet, fekete, a hátuljában egy papírtartóka van, műbőr kötés, könyvjelző szalag. (A könyvnél is ha nincs benne ilyen, az számomra nem igazi könyv. De hát ez is csak egy vélemény és nézőpont.)

A füzet A6-os méretű, de van A5-ösben, meg A4-esben is. Füzet és toll mániás vagyok, szeretem. Plusz a kis kellékeket, tolltartó ugyebár, faragó, csipesz (több méretben), színes gémkapocs, cellux és vágó stb., mintha bármelyiket használnám az íráshoz, de ha nincs, akkor persze használnám.

         Szeretnék egy vagy két napot és csak beülni a kocsiba, és menni valamerre, feltöltődni, ki se szeretnék szállni a kocsiból, persze csak akkor ha lehet jó fotót csinálni az analóg negyven éves fényképezőgépemmel, valamiről, amíg meg úton lenni..., követni a szaggatott vonalat valamelyik fő, vagy országúton, és látni dombokat, hegyeket, patakokat, folyókat, madarakat, ja embereket azt nem, se autósokat. Repülőket meg úgysem látok a betonszürke felhők miatt. 

Bár tisztára mediterrán idő lesz karácsonykor is.

Valamelyik este néztem, hogy Osloban plusz 7 fok, itthon nálunk meg 2 fok.

Egyik sem túl bíztató adat, és fordítva szokott ez lenni, és akkor is október elején, nem december közepe után. És ez nem egyszeri kihágása az időjárásnak.

         Az elsőhullám karanténbabái most születnek meg, majdnem kétszáz a napi halottak száma a covid miatt, mégis zsúfolt az összes bolt, mintha mindenki tagadná létezését, van, aki elfelejt boltba lépéskor maszkot felvenni, mintha nem ebben élnénk már egy éve, úristen, már egy éve.

Hol voltam ez idő alatt, hogy már eltelt egy év?  És hol voltál te?

Miket csináltunk, mily dolgokat s ha nem is világmegváltó dolgokat, de magunkban annak hitt világmegváltó dolgokat? Vagy épp letisztáztam-e valamit magamban magammal kapcsolatban? A mit nem akarok/szeretnék tudása, közelebb visz talán... a mit akarok majd után múlva szerint, ha vége a covidnak. 

Az is rengeteg idő lesz még, sajnos, de nem akarlak elkedvetleníteni kedves olvasóm, köszönöm, hogy itt vagy, a magányos sötét órákban, amellyel magamat szórakoztatom főleg. Ebben a főlegben, és szórakoztatásban rájövök, hogy rosszul építettem fel évtizedeken a mércémet, az időmet a félelmeimet elnyomom, próbálom elnyomni a bennem lévő gátlásokat, hogy megnyíljak. Ez nem egy napló, ez egy szöveg. Nyilván nyomokban találhatsz belőlem is, sőt nagyobb nyomokban, mivel én írom a szöveget E/1-ben, de ez egy különálló, az „én”mentes szöveg, amit persze nehezen fogsz kettéválasztani.

         Várom az év végét, lesz három teljes, azaz számmal: 3-, írom betűkkel, három szabadnapom.

Arra nem számítottam, hogy újra látom Őt, kapok egy újabb esélyt.

De egy partitúra meg van írva, ha attól eltérünk bezáródnak az ajtók, amire talán az a válasz, hogy ez nem az én utam. Most jött újra Ő, egy újabb partitúra, és újra bezáródott az ajtó. Ha mertem volna, vagy akármi, talán nem záródott volna be, egy újabb tanulás, keresve a szirom formában azon belül is a fekete részben azt az apró de lényeges fehér pontot, a fehér részben azt az apró fekete pontot, amely az élet leképezi, értelmet találhatunk benne, de csak akkor ha keressük is. Még nincs itt az ideje, hogy Ő legyen, pedig szeretném, hogy tudjak szeretni, és én viszont.