Egy magánjellegű fecsegés negyvenegy ( Karanténnapló 2.10)

 

         Szerda van, december 2-a. Pilinkézik a hó. Hazafelé majdnem félórás csúszásban voltam,  a hópelyhek cikáztak a kocsi fényszórói előtt. Késésben voltam, nem magam miatt, hanem a benzinkúton félig részeg 20 éves srác miatt. Végig kellett nézni, ahogy esetlenül a farmernadrágján lévő összes zsebét végig kotorássza a papírpénzért kutatva, amellyel fizetni akart, miközben végig a kezében volt. Majd 10 perc múlva ráordítottam a sorból, mint negyedik, hogy a kezedben van a Mátyáskirály papírpénz basszameg, ne tartsd fel a sort. Érdekes mód, mindenki a sorból úgy viselkedett közömbösen, mintha az Opera páholyából nézné a hihetetlen előadást, és úgy gondolták, hogy ez egy igazi performansz, nem illik ilyenkor zavarni az előadót. Sőt az eladó se szólt semmit, miközben látta a helyzetet, a performansz alatt, miközben 4 üvegsör árválkodott a pulton a vásárló előtt, és kettő snickers csoki, mert épp a 20 éves srác előtt ez volt a legközelebbi, amit a sörök mellé tudott még rakni. Vártuk a végkifejletet a pénzkutatás után. A srác farzsebéből egy kék Szófiáén cigi lógott ki, meglepő mód nem egy csúcs Iphone készülék. Mindenki türelmesen várt a sorára, néztük a képsorokat, mint egy művész film alatt, amikor szinte megfagy a levegő, mert annyira értelmezhetetlen és felfoghatatlan az újszerű képi megjelenés és szituáció, amelyet normális agy nem fog fel. Aztán a hangos ordításomra mintha mindenki felébredt volna ebből a hamupipőke állapotból, a gép forgott tovább... Csak 10 percet baszott el mindenki az életéből, s ez a közömbös nézőnek fel se tűnt, (viszont ha az 5 vagy 10 forintját nem kapja vissza a kasszástól, akkor kiveri a balhét, mint igazi fillérbaszó)  engem speciel dühített, mert az idő pénz.    

    A berúgott vagy beszívott csávó után még a sor további három delikvensét is ki kellett várni, persze most kell átvenni a csomagponton a kibaszott blackfriday-os kávéfőzőt akciósan este fél 8-kor, újabb 5 perc ment el az életemből, hogy fizetni tudnék a tankolásért. Az persze nem annyira mellékes, hogy a csóri aki megvette a hiperszuper kávéfőzőt, amin a vízkeménységét is be lehet állítani, hangvezérléssel, ami tud magyarul (kuriózum), mennyire érte meg megvenni, valószínű ugyanannyiért sózták rá, mintha nem lett volna feketepéntek, de át volt húzva egy összeg, hogy annyiról lett leakciózva, ő meg megvette jóhiszemben, hogy mennyire jól járt, másnap, ugyanennyibe kerül akció nélkül is, és ez már senkit nem érdekel, a tárgyközpontú fogyasztói társadalomban, ahol az élet és a lélek senkit nem érdekel, csak az, hogy mit birtokolsz. „Amit birtokolsz birtokba vesz.” Azt gondoljuk, mi birtokoljuk a tárgyakat, de épp fordítva, ők birtokolnak minket. A jobb kell a régi helyett, a drágább, mert több funkciója van, ami amúgy parasztvakítás, de akkor is kell, mert új, nem romlik el (van rá garancia 1 év, ), és már egy éve a „régi” kávéfőzőt használjuk(kiment a divatból), amúgyis... szar kávét csinál, sosem olyan az ízvilága, mint a 30 éves kotyogósnak amit lefőzött és üvegpohárból kínált a nagyanyám falun. De ez tud mindent, vízkeménységre rákérdez, meg tejhabosítást, olyan, mint egy olasz kávézóban. Nem, tévedsz. Sosem voltál Olaszországban, és sosem ittál olasz kávét. A lepukkant nevesincs olasz faluban is jobb kávét adnak tört euro centekért, mint amit te otthon kávéfőzésgyanánt gondolsz. Miközben közel negyedmilliós a kávéfőződ. De hagyjuk is a témát. A legjobb kávéra egy eldugott olasz faluban fogsz rá találni, ez biztos, akkor amikor egy véletlenszerű utazáson veszel részt, azzal, akit szeretsz szerelemmel, vagy csak szeretsz mert saját véred(rokon). Itt fontos minden összetevő a véletlenszerű utazás, a merészség, és a véletlenszerű olasz falu, s abban lakó kávékészítő, az úton levés érzése stb. Ezen összetevőkből lesz jó egy kávé(jó ez enyhe ferdítés). Érted már? Úgyis érted.

         Hazafelé eseménytelen az út. A check engine világít, Volkswagen TDI-k előznek meg, ők azt gondolják, mintha világbajnok f1-es futamon lennének amiért pontokat adnak s a pontokért meg dollár eurókat, előzni kell a győzelemért, azért a 10 másodpercért, hogy előbb jussanak haza. Az autóban teljes csend, csak a fűtő ventillátor zakatolását hallom, mint írtam sokkal ezelőtt, nem bírom a hideget, az Öreg, mármint az autó, ezt tudja, fűt is, hála, ezzel nincs baj. Az este mínusz fokaival haladok a sötétben, követem az út szaggatott vonalát, a forgalom felettébb magányos, szinte nincs senki rajtam kívül a főúton.

Kisebb pánik fog el, nehogy valamilyen vadállat ugorjon elém a tompa köddel és friss hóval takart tájon.

         Itt a december, megkaptam a fizetésemet az előző hónap munkájaként. Jól be kellene osztanom a maradék összeget, ami az előzőhónap viszontagságaiból maradt, még vár rám az autószerelőm, aki sosem ér rá, szóval inkább én várok rá, ő random mód néha megjelenik, hogy kicsit megnyugtasson, ezért fizetek is.

Aztán itt a karácsony, az elképzelt szerelmek kibontakozása is, hogy a plátói szerelmemnek küldjek-e valamit Sopronba. Ezer emberből 999 semmit nem küldene, de marad az az 1%-ék, nah ez volnék én. Valami grandiózus, sosem várt értékes ajándék lenne az. A terv az meg van, a küldés még kérdéses. Megéri? Jó tudod, hogy nem, inkább megbánja az ember, hogy ennyire őszinte és felvállalja magát az "elképzelt szerelmet", főleg úgy, hogy el kell fogadnia, hogy a plátói szerelme máshoz tartozik, nincs közös jövőtök, az lehet, hogy egyszer lesz, de nem belátható időn belül, és az idő pénz. Másnak saját lakása van, új autója,  gyereke stb. Bár én sosem foglalkozom mással, így ezek a tárgyak nem érdekelnek, kinek mi a státusza. Bennem érzések érzelmek vannak, amelyek veszélyesek.

Ez is egy módja az egy életed van kihíváshoz. Ő gazdagabb lenne egy szinte felbecsülhetetlen tárggyal, én szegényebb lennék. Ő félné elmondani, hogy kitől kapta, talán félné használni, megmaradna örökké titoknak a tárgy hogyanléte és küldője, amolyan titkos befutó egy 8 pályás futóversenyen és győzne az esélyes a titkos befutóval szemben. 

Megéri? Azt se tudom milyen az igazi szerelem, csak feltételezem, hogy az előző bennem és benne keltett érzés hasonló ezzel,  a soproni egy általam elképzelt illúzió (azt tudom). Itt jut eszembe egy Márai idézet „Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igaziért”

         

A lány szép. Szép a szemednek. Van kisugárzása, (femme fatale) árad belőle valami ösztönös örök boldogság fénye (ami belőled hiányzik, de benne meg van), a szemében a csillogás, a kíváncsiság, a vastagszálú barna haja, a nevetésének mélyről feltörő ereje, mely kalitkába zár. Bezárt téged úgy, hogy nem tudsz menekülni. A szerelem nem ilyen. A szerelmet nem zárják kalitkába, mint az előző nő, akit szerettél. (Szerettél? Vagy elképzelt?)

         A hó pilinkézik. Megszépül a táj, minden hófehérbe borul. A rossz dolgok eltűnnek, és a rossz dolgok átalakulnak széppé. Minden más lesz, mint egy határvonal. Ludivoco Einaudi Between Us új zenéjét hallgatom. Ez is kell mindenhez, a mélységhez.

         Nehéz napom volt. Fáradt vagyok, szemem karikás az alváshiánytól. Egy kék boríték fogad az íróasztalomon, az Olivetti írógépem mellett.

A boríték tollal írt címzéséből tudom ki a feladó. Fel se nyitom, de már sírok. Valami olyan hangot szeretnék a levél felolvasásához, amely még mélyebbre visz, Ludovico Einaudi szól, a kék borítékot felnyitom. Igen ő az, akire számítottam, meglepett amúgy, viszont feltöltötte a lelkemet a meglepetés ereje, a szavai, a sorai, a szép kézírása, amely kicsit balradőlő, a neve aláírása, a csak rá jellemző betűivel. 

Egy képeslapon egy őszi táj, nyírfákkal egy tó vagy folyó mellett, egy erdei sétányon, mintha egy padon ülnék vele, miközben olvasom a szavait, a sorait. Ott vagyunk ketten, együtt.

A narancssárga fényekkel, a nyírfák fehér törzseivel, a tavon vagy folyón megcsillámló narancssárga fénytörésben, a kissé hűvös őszi hideggel.

Ő az elvesztett lelkem az előző életemből, két éve egy őszi nap találtam rá, mint a képeslapon megfestett táj.

Csodálatos nap volt, azóta sem fordul elő velem ilyen, az életem töréspontjának befoltozása, a karma ily mód ad vissza, vagy áll helyre, viszont azóta hiszek a csodákban, a véletlenekben, a részletekben, abban, hogy ami körül vesz igazibb, mint az, amit én képzelek a fejemben a világról, érzésekről, szerelmekről, barátokról, haverokról, olyanokról akik végig kísérnék az életen, az életem meghatározott/meghatározhatatlan töréseinél, a fájdalom, a boldogság, a felszabadulások, és rabságban töltött időben ott vannak, mint egy el nem múló nyírfa a fehér törzsévvel nyolcadmagával a fenyvesek között. 

Örök, míg a természet, s az élet hagyja növekedni, hagyja, hogy a széllel barátkozzon, ágai szerte mozogjanak kölcsönösen, s a délről jövő meleg szél, felpumpálja megerősítse ágainak leveleit, így mód a földben lévő erős gyökérzetét a sötétbarna földben, még ha szokatlan is, a délről jövő szellő, megszokják egymást, mert kölcsönösen boldogok lesznek egymástól az elmúlásig. 

         Rendeltem Londonból egy újabb Knausgaard kötetet: Winter címmel, már összekészített, karácsonyra ideér (talán) , mint tökéletes ajándék számomra.

Azzal nem kalkuláltam, hogy egy újabb írógépet is veszek. Ő is úton van. A gyűjtemény tizenhetedik, igazából tizennyolcadik darabja lesz, csupán azért egy darabbal kevesebb, mert az egyik ott van a lelkem másik felénél a kék levélboríték feladójánál, totálisan jó helyen.

Izgatottan várom a könyvet, és az újabb olasz írógépet. (folytatás jövő pénteken.)