Egy magánjellegű fecsegés harmincötésfél

         Egy estém Budapesten (első rész)

Küzdöttem az álmommal az éjjel, viaskodtunk a hold fényeivel, a hold teljességével, melynek eredményeképpen a kráterek kontúrjai retinámba égtek, s az ég felé fújt cigaretta füst, amelyet magamból fújtam ki, kicsit elhomályosította, s végezetül sikerült minden démontól megszabadulni.

         Másnap kevésbé frissen ébredve, az álmok kuszaságában keltem útra a munkahelyem felé. Egy óra síri csendben. Csak a szélzaj szűrődött be és a kocsiból áramló motorzúgás. Az elém terülő, már-már végtelenített táj rajzolódott ki, így egy év távlatából nézve, még így is hoz, hozott újdonságot és látnivalót. Ebben és a tompa napsütésben haladtam a tájjal egymagam.

         A munkából elkéretőztem, holnap nagy nap lesz. Ami nekem különösen fontos, persze a világból sokan vágyunk hasonlóra, így a csak jelző nem állja meg a helyét. Egy könyvdedikálásra megyek, és talán nem egy hanem A dedikálásra. Most Ő a példakép, a valami. /Knausgard/

         Kettőkor elindultam a szokásos autópályaelkerülő útra, - csak főúton országúton, minden autóútdíj kikerülésével - Budapestre. Az első egy órában hallgattam zenét, majd meguntam. Küzdöttem a korai nyár melegével. Haladtam, de nem akartam gyors tempóban. Figyeltem, hogy a közlekedés ritmusát felvegyem, ne akadályozzam a ritmust. Megfigyelhető ugyanis, minden városnak van egy sajátos ritmusa, amit, ha nem tartasz be, ne számíts jóra.

         Egy tó mellett haladok, mögöttem senki a visszapillantóban. Mellettem a kerékpárúton futók, bringások haladnak. Láthatóan ők is küzdenek a hirtelen jött meleggel.

         Aztán meglátom az elővárosi táblákat, az emberek besűrűsödnek, egyre több tucat autóval állok a közlekedési lámpák fényeiben, egyre több ember halad a járdákon. Csinálják a sajátos életüket, haladnak valamerre. Mindig érdekelt, hogy a közelemben lévő emberek honnan jönnek, hova tartanak. Persze ezekre sosincs válasz. Honnan lenne? Manapság már attól is félünk, hogy ha új helyre költözünk, hogy a szomszédhoz átmenjünk bemutatkozni egy tálca süteménnyel, vagy csak egyszerűen bemutatkozni, mert attól „rettegünk”, hogy fel jelent, vagy furának tart minket, nem vagyunk elég jók, így mindentől eltekintünk és a körfolyósón köszönünk egy gyenge „Jó napot”-ot, miközben egymás mellett élünk és ez a fagyosság, csak akkor múlik el, ha igazán szükségünk van egymásra. A legnagyobb vészhelyzetben, amit nem tudunk máshogy megoldani. Olyan személytelenné vált minden. Nem érzem jól magamat a sok ember láttán, de ez később változik, csak szokni kell a légkört, viszonylag hamar sikerül.  

A Bah csomópontnál keresztbe-kasul saját harcot vívnak az autósok. Ki merre indexel és túrja be a kocsi orrát a sáv egyharmadába, az győz, illetve ami a legfontosabb az autó márkája, és nagysága. Tülekednek türelmetlenül egymást szidalmazzák, miközben önmaguk a hibás, hogy nem az előző kereszteződésnél vagy előtte kezdte tudatosan választani jó irányba haladást vagy éppen, amikor lehetősége volt rá. Én csak csendben várom az előttem dúló kakasviadalt, rágyújtok, szinte hangtalanul kifújom a füstöt a teljesen leeresztett autóüveg mögül. Egyes-kettes fokozat most a domináns,  egy- kettő, egy- egy- araszolok a sorban. Késésben vagyok. Erre a dugóra számítottam, az elmúlt egy évben a helyzet semmit sem változott a városban. /Nem is tudom mit reméltem? / Egykoron részese voltam ennek a pulzáló tömegnek és minél többet ácsorgok a dugóban araszolva, jönnek elő a régi emlékek, a régi megszokott megoldások, kezdek átváltozni tülekedő türelmetlenné, ahogy ők. Vagy csak a város forgalmának ritmusát vagyok kénytelen felvenni? …

  Az Erzsébet hídon állok. Feszültség levezetőnek bekapcsolom a Bartók- rádiót. Épp egy Bach orgona fúga szól, amit imádok. A hídon pár norvég turista, olasz turista, meghatározhatatlan országból jövő turista. Mögöttem a Mátyás templom gótikája a vár, balra a Margithíd, alattam a Duna hömpölygő víztömege. Előjön a vízfóbiám, hogy nem tudok úszni, jó lenne egyszer majd megtanulni, de annyira nem vonz. Majd mellettem országúti kerékpárján haladó vélhetően munkából jövő lány előz meg. Szép dekoltázzsal, gyorsan halad a kocsisorok mellett. Épp a visszapillantótükörben látom, majd gyorsan elviharzik mellettem. Akár, mint én a múlt évben. Újra átélem, amikor én a kocsisorok között suhantam végig Jean Francios-sal a Motobecane márkájú francia gépsárkánnyal, szürke színű kicsit kopott, országúti bringámmal, amit a 80’as években gyártottak. Ez fontos, mármint, hogy régi. Próbálom megőrizni az utókornak? Ki tudja?  Az a szabadság, és tavaszi szellő simogatás örökre bennem marad, amikor először ültem a nyergében. A Petőfi híd Budai hídfőjénél vettem. Soha addig nem ültem ilyen kerékpáron. Pár perc alatt megszoktam a vékony kerekeket, a kormányát, a fékek erősségét. A hömpölygő tömegben félve haladtam legelőször a kocsik között, ugyanakkor nem akartam amatőrnek tűnni, elsőnek, sohasem jó elsőnek lenni semmiben. Így próbáltam magamra erőltetni a magabiztos és céltudatos pesti kerékpárost, ami már az első percekben sikerült. A körúton csak úgy éreztem a szél rebbenését a vállamon, és a napszemüvegemen keresztül. Sütött a nap. A csajom Bkv-val indult el, és a sok eltévedésem miatt egyszerre értünk haza.  Majd a teraszon cigizés közben figyeltem a bringa íveit, kopottságát, apró hibáit, amelyet nem akartam eltüntetni, mert így van jól, így néz ki egy közel 40 éves bringa. Aztán azt hiszem az első héten kaptam a nyolckerbe egy hátsó defektet, majd a Klauzál utcában csináltattam meg, ekkor ismerkedtem meg közelebbről a technikával. Aztán utána héten pedig egy első defektet. Abban a tavaly előtti évben kimaxoltam a defekteket, azóta se volt. Ebben az évben még nem futtattam meg, de már befújtam WD40el, leporoltam, útra kész.

         Szóval az Erzsébet hídon álltam. Előttem egy nyugati autó, jó én is abban ülök, de az márkásabb nyugati autó. Kit érdekel. Egy autó fő célja legyen az, hogy A-ból B-be elvisz. Persze aztán jönnek a köbcentik, lóerők, forma, stb. Kinek mi a prioritás. Szívesen ülnék egy Lancia Thema-ba, vagy egy 1973-as Alfa Romeo Giulia Super-be. Egy fekete audis, aki szemmel láthatóan gáz, fék, gáz fék-et használ csak, tör előre cikáz a két sáv között. A belsősávban amikor tud besorol, majd újra előttem áll. Látszólag sietni próbál, de nem jön össze, majd egy idő után felhagy ezzel és csak kullog, ahogy én előtte, sőt kétszáz méter múlva én előzőm meg, mert előtte feltorlódik a sor.

         Az Astorián figyelek, hogy nemhogy a kereszteződésben a villamossíneken ragadjak, mert annak nem lesz jó vége. Hál isten megúszom, gyorsan körbe nézek a reklámfelületeken, emberek sokasága vesz körül, és a város morajló lelke, szívdobbanása, illatai.

         Újabb húszperc és az Uránia mozinál vagyok, a gyalogosok gyorsabban haladnak mellettem, mint én a kocsiban ülve. Emlékeimben keresem, hogy voltam-e itt moziba, de nem. Csak egyszer egy film moziplakátját szerettem volna elkérni, de nem jártam sikerrel. A Nagy szépség c. filmplakátját vagy a Testről és lélekről c. filmét ebben most nem vagyok biztos, de lehet, hogy mind a kettőét. Igaz ezeket azóta se tudtam beszerezni.  Az épület belseje impozáns, csodálatos és félhomályú ahogy rémlik. A meghittség előszobája talán, hogy felkészítsen, rá hangolódhass a filmre.

         Barátom lakásához vezető úton vagyok. Bekanyarodok az enyhén kátyus utcába. Megállok a hársfa alatti árnyékos részen, most virágzik. A fák alatt a lehullott virágai, másnap majd a kocsit is be fogja lepni, de ezt most hagyjuk -  ez majd csak holnap fog kiderülni. 

         Pár perccel hívtam Bálintot, hogy leparkoltam, lesétál a második emeletről. Üdvözöl, átölel.

- Kérdezi, milyen volt az út?

- Hosszadalmas – válaszolom.

- Nekem még dolgoznom kell egy másfél órát. Remélem nem baj!

- Dehogy is, addig el leszek. - válaszolom

- Majd pár videósnittet szeretnék felvenni menet közben.

-Én meg pár fotót készíteni-  válaszolom.

A fekete utazótáskámat, a fotóstáskámat kivettem a kocsi hátsóüléséről. Kicsit nehézkes a pár könyv miatt, és a friss ruháktól. Olyan rég csináltam ilyet, úgy érzem magam, mint egy középiskolás, kisebbfajta bizsergés fut át, mint akkor, ha új dolog történt/ történik velem.

A teraszon frissen főtt kávét iszunk, rágyújtunk egy cigire, beszélgetünk a kora esti programokról, amelyeket eddig a fejemben tervezgettem. Bálint gépe még őrülten dolgozik, közbe- közbe figyelgetni kell, kattintani, menteni, majd újra fél órára magára lehet hagyni. A szemközti panel felett pár száz méterrel magasan elővillan egy utasszállító. Alitalia felirattal a gép oldalán, majd rövid idő múlva egy újabb, ez egy Wizzair. A gép hangját már lehetett hallani, viszont, hogy honnan érkezik a ház mögül, vagy előttünk lévő panelház felöli takarásból azt csak sejteni lehetett.

-Most a leszálló gépek jönnek.-  feleli Bálint.

A bögréből jóízű kortyolgatni a meleg kávét, illata felszáll a levegőbe. A cigivel párosulva jó dolog. A Berlin felett c. film jutott eszembe és az idézet belőle „Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcod... elmondani, milyen jó itt megérinteni valamit. Ez itt hideg... érezni. Vagy ez itt? Vagy dohányozni... kávét inni. Vagy a kettőt együtt. Fantasztikus! Vagy... rajzolni!
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...Vagy ha... hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó.
Annyi a szép dolog.”

         Füllesztő idő volt, úgyhogy csak egy ing póló, farmer, és a piros tornacsukába vergődtem át. Meglepően már-már nyári idő volt. Azért egy pulóvert a házizsákomba nyomtam az analóg fényképezőgépemmel egyetemben amit egy sötétkék pólóval tekertem körbe, mint amolyan védőszereplőként funkcionáljon.

Leértünk az utcára, az ingujjait feltürtem félig. Egy pláza mellett mentünk el. Padokon ücsörgő emberek, a pláza ajtajából özönlöttek ki-be az emberek. Mindenki jön megy teszi a dolgát.

Az aluljáróba hittérítők, vagy akárkik ácsorogtak kis poszterral és gurulós kocsival, szembe velük pedig egy utcazenész félig gépi zene, félig élő. Az Örsön két jegypénztárból megtaláltuk az egyiket, ami zárva volt, így átsétáltunk a másik oldalon lévőhöz. Bálint Kp-val fizetett, én kártyával, de elértük a metrót ami már bent várakozott az állomáson. Megtelve emberekkel, pénteki nap lévén, mindenki kicsit fáradtabb, de ugyanakkor nyüzsgőbben indult haza a munkájából, vagy a közértből bevásároltan. A metrón senki nem néz egymás szemébe, nem időzik el rajta, mindenki csak a szemközti személy lábát, cipőjét nézi. A fülében fülhallgató, valami zenét hallgat, vagy podcastat, ki akarja zárni a körülötte lévő világot, a zajokat, emberek párbeszédéit, hogy magára tudjon fókuszálni. Elgondolkozzon a nap hátralévő teendőiben, összegezzen, vagy csak kikapcsolódjon. Üvegburát húzva maga köré.

 Bálinttal szemközt ültem le, pár megállóig nem beszélgettünk, alig értettük volna egymást, én próbáltam feloldódni, újabb folyamathoz hozzászokni akklimatizálódni. Rég jártam erre.

-Deákon szállunk le közöltem.

         -Oké! – feleli.

Aztán eszembe jutott, hogy Astoriánál is leszállhatunk. Sétálva 3 perc onnan a Deák. Így tettünk.

A régi 74-es trolik helyett már az újak voltak. Volt idő amíg még a régiekkel jártam, és részese voltam az új trolik használóinak is. A kettő között ég és föld volt a különbség. Kelet és nyugat. Régi nagyon régi és új. De a régieknek is meg volt a maguk bája, én szerettem. Egy maréknyi múlt, és elvitt A-ból B-be, semmi baj nem volt velük. A tömény vas,- rozsda és múlt szaga lengette be őket, és a lengéscsillapító hiánya.

         Az Astorián leszállva és kijutva az utcára egyből egy olasz csoport mellett haladtunk el. Valahogy mindig felvidulok, ha messziről látok egy olasz városnéző csoportot, így történt most is. Közelről hallgatva a szinte ordítozást, bár ez visszafogott stílusban volt a szokásostól eltérően. A dallamok és a csipogás, akár egy énekesmadárra hasonlított.

A Zsinagóga szép, az előtte lévő padokon emberek, a kávézók kocsmák kezdenek emberekkel megtelni. Kezdetét veszi az este első negyede.

 A Deák parkjában rengeteg a fiatal, barátikörök társasoznak, beszélgetnek söröznek a Budapest Eye árnyékában.

Mi a 16-os buszra várunk. Pár éve ezt használtam, mikor jöttem haza munkából, és nem akartam a tömött metrót használni a Moszkváig. Aztán ebből rendszert csináltam negyed, fél éven keresztül, a legnagyobb hidegben is leszálltam a metróról és inkább buszoztam. Ősz végén és télen jó volt, mert nem hemzsegtek rajta a turistacsoportok. Már most, ahogy a buszra várunk megtelt a még be sem guruló 16-os. Így amíg elszívtam a cigit, Bálintnak mondtam, hogy szerintem innen sétáljunk az alagútig, majd ott felszállunk a 16-osra. A tapasztalatom régről ugyanis az, hogy itt a fél busznyi japán és akármilyen nációból érkezők leszállnak, szinte kiürül a busz.  Persze ez nem biztosíték semmire. Elindulunk sétálva, én az addig a táskámban tartott analógfényképezőgépemet elővettem. A Deák téren összegyűlt fiatal tömegen átvágtunk a szürke négyzetekből lerakott járdán, a Budapest Eye mellett, ahol újabb tömegek vártak a sorban, hogy felszálljanak rá.

Közeli lámpás kereszteződésnél megvártuk a zöld jelzést. Én belekezdtem egy régi sztoriba, ami a kereszteződéstől 150méterre található bolttal kapcsolatos, ahol elegáns ingeket, nyakkendőket és öltönyöket lehet méregdrágán vásárolni, mire Bálint rám szólt erélyesen, hogy fejezzem be. Ne most, és inkább sose.

Majd a kezében lévő fényképezővel, videórészleteket vesz fel az emberekről, a városról, és majd az utunk végéig folyamat. 

 Én ebből a mellékutcából átmentem a piroson, míg Bálint megvárta a zöld jelzést a kereszteződében. Ez már jelzi a „pestiesedésem”, felveszem a város önző, és egyedivagyokságát. A milliós városban üvegbura alatt létező emberek sokasága, akik nem veszik észre a lehetőségeket, főképp a szépségeket.

Az építészet millió kis apróságát az épület díszítettségeit, a stukkókat, az apró faragásokat, a megtervezett színek változatosságát, a színek nem törvényszerű, de mégis  passzolását. A mélyszürke egyezését az évek óta fakuló sárga színnel, vagy a fakófekete, piros szín mennyire jól mutatnak egymással. És a száz vagy még több éves ívekre formákra. Ebben a már-már autentikus környezetben vágunk  neki a sétának. Én személy szerint szeretem, ha egy épület megőrzi régi, autentikus jellegét. Más felújítók nem akarnak még nagyobb és a modern kornak megfelelő stílust újra felhúzni. Mindenki újítani vagy modernesíteni szeretne, hogy betontömbökkel minimálstílusba „díszítsen” miközben az anyag kétkezi munkások, művészek, faragók hiányában nem formálódik meg, kihalt már ez a szakma, körülbelül a rendszerváltás óta. Mindent szépen befen a minimál stílus alapanyaga: a kezeletlen betonlapok a maga,  őrítően magával ragadó egypontnullás stílusa, ahelyett, hogy igazi stílus kerülne oda.

Bár igazi  politikai értelemben vett rendszerváltásról sem beszélhetünk sajnos, // (és én most nem fogom ezt kielemezni). Az új, ami kecsegtetett inkább rosszal telítette el az országot. Itt jön az képbe, hogy minden ami értékünk volt eladtuk, pénzzé tettük, hogy megnem nevezett személyek szétosszák saját maguk körül, akik régen is és talán most is képviselik saját akaratunkat, a saját mostani voksunkkal, a jobb reményében. De ezt most hagyjuk. //

         A Lánc-hídon haladva rágyújtottam egy cigire, vagy negyedórán át néztük az alattunk elhaladó hajókat, rajta emberekkel. A közelben zene szólt még a pesti részről. Erős sodrással, határozottan hömpölygött a Duna, a sötétszürke vízen élesen tükröződve meg-meg csillogott a város utcai lámpák és a kivilágított épületek fénye.

         Pár éve heti egyszer átbringáztam Pestről Budára pont ezen az útvonalon, amin fogunk sétálni.

A hídról fotózgattam, azt hiszem kettő kockát ellőttem, többet nem tartottam érdemesnek, csak bámultam az embereket. És itt is azok a kérdések foglalkoztattak: “Kik ők, honnan jöttek, hová tartanak”. Egy olasz család sétál el mellettünk. Apa, anya, és két lány göndör barna hajjal, fekete keretes szemüvegben, boldognak tűnnek. Ahogy én is az vagy ebben a meleg koranyári időben.

         Szóval a híd közepén nézzük a hajókat. A Mátyás templom kontúrjait, a Várat, és újra a Mátyás templomot. Szinte egyszerre mondtuk, hogy mennyire szép, és hasonló csoda, mint akár a Notre Dame. A bennük rejlő szakrális ereklyék, a művészeti alkotások, festmények, szobrok, amelyek pótolhatatlan és páratlan. Az orgona, amely nem csak vallási szertartásokhoz lehet használni. A 80’as évek leghíresebb orgonistája ebben a székesegyházban(Notre Dame) munkálkodott, Pierre Cochereau, vagy napjainkban Oliver Latry és Philippe Lefebvre. Plusz a vallás, az Istenhit, amit a mai kor emberei, már nem tartanak fontosnak a rohanó és önző világukban.

Az alagút felé haladunk, ott felszállunk a 16os, szinte üres buszra, csak pár japán túrista volt rajta. Két megálló és a várban vagyunk. A felszállás utáni első megállónál a japánok leszállnak. A meredek kis emelkedőről amire kaptat fel a busz, rálátni a Parlamentre a sárga fényben pompázó kupoláját és az épület részleteit.

Leszállunk, újabb nyüzsgő tömeg. Péntek van, szabadság estéje. A macskaköves utcán csoszogunk. Átvergődünk a lassan érkező turistabusz előtt. A parkolóban meglátok egy sötét ezüst (szürke) Fiat Uno-t. Abarth felnikkel. Kicsit tájidegen ez a 80’as évekbeli autó, a csili-vili milliós autók gyűrűjében, és mekkora a kontraszt. Kocka forma kontra egy kaptafára legyártott mostani tucatautók. A maga korában ez is tucatautó volt. Trabantok és Wartburgok után megváltás lehetett. Ma közel 25 év elteltével már egyedi lett ez a rozsdafoltos Uno. Az eltelt idő megszépít szinte mindent. Apró ceruzák által kiszínezve. Az elavult tárgyak megfordítják szerepüket. Felnevetünk akkor, ha egy Trabant kétésfélmillió forintba kerül, amikor egy írógép közel százezer forint.  

A várfelé sétálunk a macskaköveken. Kevesebb ember van már itt. Pár éve még fel volt állványozva itt a Karmelita kolostor épülete, most furcsán hatott rám, hogy nem az állványzat előtti vászonra festve látom az épületet, hanem felújított állapotában. Új gyeptéglák, fűre lépni tábla még nincs, így ami nincs tiltva...úgyhogy kipróbáltam …puha a gyep, pár napja vághatták. Persze csak pár méter használtam, aztán egyensúlyoztam a szegélyen, mint egy akrobata.

A siklóhoz érve, mint egy teraszon elénk terült a Lánchíd, és a háttérben a Bazilika fényei. Mint mindenki így mi is csináltunk egy szelfit. Hisz, ami nincs le fotózva, az meg sem történt… [folytatódik]

Bálint elérhetőségei: kalisession on instagram: https://www.instagram.com/kalisession/ 

videó a sétáról: https://www.youtube.com/watch?v=Ea8v26LNmx0 

Moving Along

FADE IN

   “Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradtság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Ebben rejlik az ereje.”

  “Viaggiare é proprio utile, fa lavorare l immaginazione. Tutto il resto e delusione e fatica il viaggio che ci é dato é interamente immaginario. Ecco la sua forza.”

   Most csak elővettem a régi Olivetti Lettera 22-es írógépemet, amin leírhatom az élményeimet nektek. Majdnem mindegyik típusú Olivetti írógéppel rendelkezem, most a 22-esre esett a választásom, amin még Pier Paolo Pasolini is munkálkodott. Valami olyasmit érzek, amikor írok rajta, mintha visszamennék az időbe, és hogy igaz ami igaz, nem tárgyakat birtoklunk, hanem ennél sokkal fontosabbakat, azokat az élményeket, amelyeket átéltünk, és jól megéltük boldogan. Viszont eszközök és tárgyak nélkül nem tudjuk átadni igazán azt ami bennünk van. Elég ha arra gondolunk, hogy a fotós nem tudja átadni azt amit lát megfelelő eszközök hiányában, és egy muzsikus sem tudja átadni a zenéjét érzéseit, ha nincs a kezei között egy jól behangolt zongora.
   És így tovább, valami megmagyarázhatatlan ördögi kör, a hasznos-haszontalan közötti sáv mezsgyéjén táncolva. A tárgyak fejezik ki a stílusunkat, de néha sokan túlzásokba esünk, és már a tárgyak, dolgok birtokolnak minket. Észre sem vesszük ezt, így számtalan élménytől megfosztják ezzel magukat, vagy akár saját magunkat. Az érzékes mellett haladunk, és hajtjuk az értéktelent, azt ami épp trendi, divatos, nem figyelve a saját belső értékeinkre, arra, hogy mi is igazá fontos a számunkra. Másoknak akarunk megfelelni, mások alkotta kotta szerint játsszunk az életünket, a sajátunk helyett. Az a legfontosabb, hogy a saját belső hangodat kövesd, ami elmondja őszintén, mire is van szükséged, csak hallgasd és figyelj rá, ott legbelül.

FADE IN

        Október utolsó hétvégéje van. Ma én zárom a könyvesboltot. Sötét van kint, alig mászkál valaki az utcán, nincs mozgás. Ez talán a hidegnek és a szinte vízszintesen zuhogó esőnek köszönhető. Őszi színekben pompázik a táj, legalábbis reggel még így láttam amikor beültem a hideg autómba és elindultam dolgozni. Kicsit ködben és misztikumban álltak a közeli dombok, csak a vonulat csúcsai látszódtak ki, így olyan formát alkottak, mint egy sapka, aztán lehagytam őket az országúton a kis Twingommal. A millió különböző színben pompázó fák leveleit, a réten legelésző őzeket, a csapatban kóricáló seregélyeket, a mezőn futkározó rókákat.
   Aztán a valóság szemembe ütközött, majdnem minden reggel látok elütött állatokat az út szélén vagy középen, attól függ, hol érte őket a halál. Egyre több rókát látok, sajnálom őket, legutóbb egy kis bambit láttam az út kellős közepén. Már rég feküdt ott, csendben a körülötte lévő vér már megalvadt, az aszfalthoz száradt. Még a legyek sem járták körül. Félreálltam a kocsival, bekapcsoltam a vészvillogómat, a csomagtartóban van kesztyű, lehúzom a forgalmas útról a testét. Rám dudálnak, senki nem érti, hogy mit csinálok. Az őz pupillája teljesen kitágult. Vajon mit láthatott utoljára? Vagy csak rémület járta át az összes izmát? Rémisztő látvány, bűz és félelem keveréke, próbálok megbirkózni vele. A közeli árokba helyezem, keresek pár fenyőgallyat és letakarom vele. A kesztyűm alvadt vérben cuppog, próbálom lehúzni, hogy ne érintkezzek a megalvadt vérrel és hogy a semmibe révedő szemeket ne lássam újra, ne rémisszen meg a halál közelsége. Ha engem is elütnének, ott feküdnék az úton, hány autó hajtana át rajtam?
   A munkahelyemre igyekszem, amely egy könyvesbolt, segítek jó pár vásárlónak beszerezni olyan könyvet, amit évek óta be akarnak szerezni, én megmutatom azokat az internetes fórumokat, ahol meg tudják venni, ha nálunk nincs és rendelni sem tudok már. Örömködnek, megköszönik, hogy ennyire figyelmes és segítőkész vagyok.
   Arra vágyódok sokszor, főleg délutánonként, hogy a fotocellás ajtón bezuhan az a bizonyos nagy ő, akivel egymásra pillantunk, több másodpercig nézzük egymást, és már tudjuk, hogy ott az a pillanat sokkal hatásosabbá és szorosabbá fog válni, mint azt sejtettük. Beleszerelmesedések a pillanatokba.

  

   Szerdai nap van. Ez talán a legjelentéktelenebb nap a héten. Már túl vagyunk a hét első felén, de még messze a hétvége. De az élet közepe fontos, ott történnek az igazán szép dolgok. A gyerekeink akkor születnek, akkor vagyunk úgymond a csúcsponton, vagy legalábbis tankönyvi eset ezt írná le. A szerdai nap is valami ilyesmi a héten. A közepe, de valahogy mégsem érezzük benne jól magunkat. Azt mondogatjuk magunkban, legyen már hétvége, legyen már nyár, amikor pihenhetek, legyen már olyan időszak amikor magamra figyelhetek.
   Este hat óra körül egy cigit elszívva, az utcai lámpák narancssárga fényében, esernyővel a kezemben, mélyeket szívva a sodort cigarettámba arcomon éreztem a nedves cseppek páráját, tüdőmben az erős dohányfüstöt, megmagyarázhatatlan mód, kiterveltem egy spontán utazást a következő pár napra. Szeretném megtölteni azt a kevéske időt, szokatlan és furcsa dolgokkal, amiket még nem csináltam az életben, mint ez a spontán kitervelt utazás. Ez egy spontán menekülésnek is tekinthető. A valóságtól való menekülés, magam elől, kifelé az ismert valóságból amelyben létezem.
   Felhívtam telefonon a legjobb barátomat, persze nem vette fel, mert dolgozik. Vártam, de már teljesen önkívületi állapotban voltam, el akartam mesélni neki a tervem, és hogy jöjjön velem, indulunk el együtt egy messzi, de szép helyre, ahol ő se és én sem járt korábban. Több hónapja nem beszéltünk, meglepte, hogy hívom. Főleg miattam nem beszéltünk. Rájött, hogy nem tud rajtam segíteni, és feleslegesnek érezte magát, már-már megsértődve.
Persze feltehette magában a kérdést, hogy ha ott állok mellette, próbálom megnevettetni, elterelni a negatív gondolatait, foglalkozni vele, miért nem képes kimászni a gödörből? Miért kötődik a saját fájdalmához amikor annyi víz lefolyt már a Dunán?
   “Ha nem képes helyrehozni magát, hát süppedjen el benne, a mocsárba és vesszen el.” Így eltűntem, ő is eltűnt. Tudta, hogy magamat csak én javíthatom meg, erre nem képes senki más. 

   Nehéz időszak volt, hiába meséltem el monotonitásban a történeteket, nem az, hogy nem értette meg senki, csupán tehetetlennek érezték magukat, ahogy én is magamat. Próbáltam keresni a miérteket, összekapcsolni a pontozott vonalakat, de nem sikerült. Az így alakult, nem éppen válasz. Talán a válasz az, hogy elmúlt a kitartás, az összetartás a szerelemben, ez ellen nem tudsz tenni, csak együtt élsz vele. Külön, de mégis egymásba fonódva. Ő is egy nehéz időszakon van túl. Ilyenek minden ember életében vannak és még lesznek is. A közelmúlt fájdalmát az élet felülírja és tudatja, hogy létezhet ennél sokkal romlottabb és szörnyűbb dolog, mint amiket átélünk, és persze sokkal jobb és boldogabbak is. Egyfajta körforgás, mint az évszakok váltakozása. A fájdalmak egyfajta tanítások, amiből tanulni kell és kizökkenni. Erre lesz jó a tervem. Kizökkenni.
   18:12 perckor végre felveszi, épp a pesti dugóban áll a Hungária körúton, araszol. Nem tud mit kezdeni magával, nem tudja kikerülni sem és naponta több órát ott áll szinte egy helyben, apró mozgásokkal lépésenként veszi át újra és újra a reklámtáblákat, amelyek hónapok óta változatlanok, szinte kívülről tudja melyik reklám melyiket követi a körúton. Néha olyan autósokkal is találkozik , amelyet tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt látott már, és emlékszik a rendszámtáblájára, arra a három betűre és három számra. Kedve támadna átszólni, beszélgetni a másik dugóban ücsörgő társával. Megcsörren a telefonja. Felveszi. Én pedig levázolom neki a tervem. Benne van. - mondja. Van nála minden ami kellhet, mert épp a hátsó ülésén van a cucca, friss ing, nadrág, zokni, pár poros CD lemez, mastercard. Indul, amint kijut a dugóból. Egy rövid szakaszon még ácsorgott, majd kifelé a városból zöldhullámban folyt, mint erős sodrású folyón egy csónak. A Rákóczi hídon átért Budára, látta a fekete víztükrön megcsillanni a város fényeit, dinamikusan fodrozódott. Az utat már jól ismerte, így nem kellett GPS-t beállítania, csak követte a táblákat, tudta a trükköket, merre kell kanyarodni ezen a szemerkélős októberi estén. 

   Én próbáltam kicsit a spontán utat tervezni, talán attól féltem, hogy eltévedtünk, rossz helyen fog átvezetni az út, bár cseppet sem érdekelt, ha mégsem ott kötünk ki, ahová gondoltam.  

   Csak el akartam veszni, hogy aztán magamra találjak az ismeretlenben.

    Autópálya kizárva, fizetős, azt fizesse az aki siet, és nem akar világot látni, én, mi látni szeretnénk!

Így a Google Maps-on kilőttem azt a funkciót, hogy az autópálya, és persze bármilyen másik lehetőséget is ami fizetős útszakasz. Az autópályán nincs semmi, ott nem történik semmi, végtelenül monoton barátságtalan követni a szaggatott csíkosra mázolt aszfaltot. És nem szeretnék Mercedesek, BMW-k, Audik társaságában araszolni a dugóban, míg ők egy balesetet figyelnek meg, szinte tunkolják vagy inkább tudatosítják magukban, hogy ők jól döntöttek, hogy a világ legbiztonságosabb és legprémiumabb kocsijában utaznak, mert a katalógusban az szerepelt, hogy 5 csillagos a törésteszten, és ebben a járműben ők szinte halhatatlanok, ezért vették ezt a SUV-t.
   Az igazi és gazdag értékek az országúton fognak érni bennünket, az aprócska jelentéktelennek tűnő falvakkal, templomokkal, a szántőföldet arató kombájnnal, vagy akármivel… A lélek csak így tud felmelegedni, hogy szemünk olyan dolgokat lát, amire vágyakozni fog, olyan épületeket, életeket, embereket látunk, amelyet mi is szívesen élnénk, ahová szívesen költöznénk most azonnal, ahová igazán passzolnánk, mint valami utolsó puzzle darabka. Amikor azt mondaná, igen, lenyűgöző, de élnék itt, innék egy forró kávét reggelente ezzel a tájjal és hegyekkel karöltve, amely kis bizsergést okozna a tested minden pontján, és a levegő, olyan más lenne, olyan megmagyarázhatatlan, eredeti, mint a hatvanas évekbeli olasz fekete-fehér filmekben. Dolce far niente.

—

   Óra nyolckor zártam a boltot, kinyomtattam a záráshoz szükséges papírokat, lezártam a pénztárgépet, átszámoltam a forgalmat és kezdetét vette az ismeretlen utáni vágyakozás érzése… Bálint még fél óra távolságban volt. Gyorsan bevásároltam a szükséges dolgokat. Tankoltam sokadik kattanásig a legjobb oktánszámú benzinből, akár egy fekete Posrchéba. De aztán be kellett vallanom magamnak, azt a tényt, hogy rohadt fáradt vagyok. Besötétedett pár órája, alig látni valamit, az eső újra rákezdett, talán a szél alábbhagyott, cudar időjárás, erre szokták mondani. Senki sincs az utcákon a közelben legalábbis, most senkinek nincs fontos és elengedhetetlen fontosságú elintéznivalója. Mindenki otthon gubbaszt a tv előtt és nézni az agybutító műsorokat, a reklámokat, amelyek elhitetik az emberrel, hogy erre szükséged van, most akciós, kihagyhatatlan, most vágj bele a hitelbe, 0%-os THM, azt gondoljuk nem vágnak át,de tudat alatt tudjuk, hogy így van, és azt is, hogy az adott termékre sosem lesz szükségünk, de mi mégis megvesszük, hogy jól érezzük magunkat pusztán a tárgy birtoklásától, attól, hogy mi megengedhetjük magunknak, hisz nem vagyunk csórók, az hogy hitelből van az nem érdekel senkit, és, hogy mi lesz később hónapok elteltével, amikor jobb esetben rájövünk, hogy át lettünk vágva majd könnyedén azt mondjuk, ilyen az élet. Majd legközelebb figyelmesek leszünk, de nem, mert valami újabbra vágyódunk, amit birtokolni szeretnénk és a folyamat megállíthatatlan lesz. 

   Határozottan hideg van, igaz én 10 fok alatt megfagyok és kesztyűt viselek. Még gyerekkoromban az orosz zongoratanárnőm tanácsát megfogadva viselkedtem úgy, mint egy híres zongorista képzettel a fejemben. Épp hullámvölgybe kerültem, az értelmi kavalkádom sürüjében taposva megláttam egy dolgot, amiről szerelmem jutott eszembe, vagyis úgy kell fogalmaznom, hogy a volt szerelmem, legalábbis az ő szemszögéből nézve volt, az enyémből még szerelmem.
Hónapok óta a saját démonjaimat próbálom pórázon tartani, több kevesebb sikerrel. Ki tudja ő ezekkel, hogy van, talán sosem gondol rám, a szép pillanatokra, emlékekre masniban átkötve. Talán már a feledésbe és érdektelenségbe csapott át személyem teljes valója benne. A múlt. Miszerint mindenki pótolható, és lecserélhető egy újabbra egy jobbra, amit a mai média sugall. Aztán valahogy túl jutok rajta, úgy csinálok, hogy a belső tenyerem felét az arcom előtt elhúzom, és az addigi komor arcomból egy mosolygós, nincs semmi baj arcot varázsolok, csupán ezzel az egyszerű mozdulattal, ami persze önbecsapás és ritkán sikerül, de ma este nem mutathatom ezt kifelé Bálintnak, mert nem fulladhatok tovább a múltban, abban amiben létezem. Abban, ami szinte a lételemem. 

   A benzinkútnál várom Bálintot, hogy megérkezzen. Megiszom a forró espressot, ez majd a sokadig kilométer múlva hatványozottan jobb lesz, sőt…

   Kezembe veszek egy irodalmi folyóiratot, pár érdekes cikket, verset, szövegrészt olvasok, szürcsölgetem a kávét amely erőt ad az este további részeihez. A kávét rengeteg cukorral iszom, amely szinte átok egy igazi kávéimádónál, olyan hiba, mint amikor Olaszországban jársz és ketchupot kérsz a pizzádra. Ha így cselekszel, biztosan lehetsz abban, hogy a pincér szónélkül elhajt az étteremből, olasz heves gesztusokkal és vaffan culo-zások közepette, olasz átkokat rád zúdítva. 

   Hamar meguntam az újságot és cikkeit. A táskámban lévő könyv olvasását folytattam egy norvég írótól, ha olvasok tőle próbálom húzni, halasztani, hogy a történet dolgozzon bennem, hogy a szereplőkkel együtt tudjak mozogni, élni, át tudjam érezni azt az élethelyzetet amiben léteznek, azonosuljak. Foglalkoztat a legjelentéktelenebb karaktere is, melynek mély gondolatai vannak. Párhuzamosan több könyvet olvasok. A másik címe: Beleszerelmesedések. A jelen állapotomhoz tökéletesen illik, akár a pár oldallal ezelőtt említett puzzle darab. Az életem folytatásához sokat segít, még ha milliméterről milliméterre haladok is, de elmozduláshoz hozzá segít, megmozdít nem csak a történet, hanem fizikailag is segít tovább mozdulni és nem visszalépni. Igaz, nekem most az ellentéte a legnagyobb feladat: a Kiszerelmesedések.
   Újra ott voltam Madridban a főszereplőkkel, a hibáikkal, a félelmeikkel vegyített érzéseikkel amit magukban hurcoltak, és ezek alakították sorsukat, jó vagy rossz irányba. Rég éreztem ennyire magaménak egy könyvet, noha valami megmagyarázhatatlan okból keveset olvastam eddigi életem alatt. Az üres perceket, órákat csak néma megfigyeléssel töltöttem, sokszor azzal szórakoztattam magamat, hogy a közelemben lévő emberek sorsát találtam ki és ehhez gyártottam történeteket. Mit csinálnak a szabadidejükben? Mi a foglalkozásuk? Hová tartanak? Mely dolgokból merítenek erőt, milyen az igazi karakterük? Néha nevet sem kellett adnom nekik, mert a beszélgetésben elhangzottak, vagy ha mégse, szájról olvastam le, hogyan szólítják egymást. Itt a benzinkúton is történt ilyen, miközben kávéztam az imént. Hogy teljen az idő fogaskereke, szóba elegyedtem a pénztáros lánnyal. Bianka - így már a nevét sem kellett kitalálnom, mert az egyen pólóján rá volt gravírozva. Bár sokszor előfordul, hogy hiába ez az eredeti neve, mivel nem ismerem, kitalálok egy hozzáillőbb nevet, de hozzá pontosan illett az eredeti. Különleges kisugárzása miatt, tökéletesen passzol.
   Kérdezte, hogy telt a napom? Bő barokkos mondatokban válaszoltam, ami meglepte, nyilván nem ehhez van szokva. Furcsállta és látta rajta, hogy érdekesnek tart, ami jól esett. Olyannak tarthat, mint aki épp most érkezett ide a Földre, aki elmereng és sokszor maga elé tekint, gyakran pedig túl mélyen a beszélgetőpartner szemébe néz, aki ettől megretten. Talán úgy érzi, hogy a lelkén söprök végig, a legmélyebb bugyrokba, ahogy hétköznapian szokták mondani, a szív csücskében, abban az oppresszív és passzív formában.

   Elmélyedtem mogyoróbarna szemében amely heterokrómiás, és teljességgel ez a látvány magával ragadt, próbáltam elveszni a színekben, mely szín születik egymásból újjá, a fény hogyan csillan meg ezeken az árnyalatokon játsznyi könnyedséggel. A szeplők az arcán, az apró pöttyök… Valószínűleg talán egy csillagképet körül lehetne rajzolni ha a pöttyöket követnénk egymásután kötve. Többet tudtam meg róla, mint egy olyan akit közel engedett netán magához, a szívéhez. Perzselt, égetett belül. Abban a pillanatban beleszerettem a szépségbe, a lelki sebeibe, amelyeket még ő sem ismert be magának. Nem akartam érezni iránta semmit, csak megtörtént. Nála hagytam a névjegykártyámat, azt a maradékot, amit még alig három éve egyik kiállításom alkalmával még találtam a szakadt pénz nélküli tárcámban, melyben alig volt már pénz. Sosem fog hívni, tudom jól, és én sem fogom többet látni. Nem lenne miről beszélnünk. 

   Ott hagytam egy kis részt magamból, ahogy mindig. Tudom, hogy kint áll a zuhogó esőben a gyémántkék Mercedese, hagytam egy cetlit a szélvédőjén, ami valószínűleg elmosódott, így a cetlire írt szöveg új értelmet és reményeket ad tulajának, melyeket egy olyan személytől remél, akii illúziókat hordoz a fejében. 

   Bálint nemsokkal később érkezik. Látszik rajta a fáradtság, táskás szemei mindent elárulnak. Elkezdi mesélni az út eseményeit, miket élt át és mivel foglalkozott egész álló nap. Időre kész lett az új projektjével, amivel egy holland cég bízta meg, külső 3D-s látványtervekkel. Elküldte, de még nem reagáltak, így minden percben megnézte a telefonján a leveleit, pedig tudta, hogy már rég nem dolgoznak az irodában sem. Azt mondta őrölt vagyok, és szélsőségekben mozgok, de lelke mélyén ezért tudja, hogy igaz barátom, elfogad ilyen örök örültnek.

Saját magát sem értette, hogy egy kihalt benzinkúton itt ücsörgünk. Indulni kellene, nem? Megint meg akart menteni, mint eddig oly sokszor megtette már, és most saját magát is. Arra a következtetésre jutottunk, hogy pár óra alvásra majd szükségünk lesz, de mindenképp induljunk el. A kocsihát biztonságos helyen hagytuk, a hátizsákját áttettük a Twingomba. Meglepődött, hogy ebben lakni is lehet, amennyi hely van benne, persze viccelődött. Kívülről kicsi autó, a saját kocsijában kevesebb a tér. Menet közben leidőzött a részletekben.
   Elindultunk, én vezettem. A szemem, mint valami japán kínai emberé, alig láttam valamit az esőcseppek sürüjében. Irányban álltunk, ez volt a fontos, és hogy az úton. Az meg még fontosabb ebben a sztoriban. A spontán és “őrült” dolgoknál nincs jobb, ezt a különlegesség még fokozza a szinte vízszintesen eső csapadék, és mi magunk lelkében zajló események, a belső filmjeink, ami ismert. Azon töprengtünk, hogy a döntéseink jónap bizonyultak-e, amit a múltban hoztunk, megpróbáljunk-e ezen változtatni, de aztán ez az ő és az én esetemben is tök mindegy már. A tanulságokat megtanultuk, hogy a következő élethelyzetekben ne kövessük el ezeket a hibákat, vagy ha mégis akkor ezeket majd más mellett és más miatt tesszük. 

   Most ebbe a vasba vagyunk egymásra utalva, és az útra amelynek nem a célja fontos, hanem minden pillanata. A vas eszköz, mi a cél, hogy lássunk, érezzünk, elgondolkozzunk. Az a bizonyos határkő, talán nem is a legmeghatározóbb, de valami határkő szinte egyértelmű, innen visz az út jobbra és balra, innen magunk döntjük el hová és merre mozdulunk el, szabad lélekkel, százszorta mély, de beforrott hegekkel, mint eddig. Erre mondják a bölcsek, hogy ha innen felállsz, akkor leszel tisztában önmagaddal, a céljaiddal, innen szóval ettől a határkőtől tudod majd, hogy jó úton haladsz valami felé, afelé a bizonytalan bizonyos felé, amit úgy hívnak, hogy végtelen véges jövő. 

   Befagy a seggem a kocsiban, pedig teljesen felkapcsoltam a fűtést a maximumra, ennyire fáradt vagyok, szinte már csak a testem vezet, nem az agyam, megszokásból kapcsolgatom a sebességi fokozatokat, megszokásból kormányzom, követem az út szaggatott csíkok szakadozott vonalát, nézem az útjelző táblákat, épp amelyiket ki tudom venni: 28 km a legközelebbi városig. Talán ott lesz szállás, ez van a fejemben és Bálint is mondja, hogy jobb lesz, ha megállunk. Ő is fáradt, nem tud figyelni, pláne nem tovább ücsörögni és ébren tartani. A zene is álmosítja, amit kiválasztottam: Cesar Frank zongora preludjét és változatait, bár elsőre furcsállta, harmadik újrahallgatásra már élvezte és értette miért ezt hallgatjuk most, késő éjjel a hajnal közt félúton. 

   Megálltunk egy kihalt erdővel körülvett pihenőhelyen. Leállítottam a kocsit, itt már sokkal barátságosabb idő volt, semmi nem utalt a pár száz kilométerre innen lévő őszi időjárásra. Le is vettem a kabátom. A pihenőhelyen volt egy kőből kirakott tűzhely, gyűjtöttem pár gallyat, pár nehezebb faágat és egy rögtönzött tábortüzet csináltam.
   A gallyak gyorsan begyulladtak, mi csillogó szemekkel néztük a narancssárgás fényeket, ahogy a környezetünkben pislákol a tompa fény megtöltve melegséggel és halvány világossággal a helyet ahol ücsörgünk. Eszembe jutott, hogy bevásárlásnál vettem pár üveg sört. Egyet odaadtam Bálintnak és elkezdtünk kortyolgatni. Beszélgettünk férfi ügyekről. Kinek nyert a kedvenc focicsapata a hétvégén, kicsit álmokról és célokról, kicsit szentimentálisan, de minden igazira való tábortűz mellett valami ilyesmi történik. Az ősi energia ad erőt a legféltettebb álmunk és félelmeink elmondásához. Tudta a történetemet, ezerszer hallotta már, de hagyta, hogy újra elmeséltem a tűznél, hogy minden kimondott szó ami belőlem felszínre tör, elégjen a tűzben. Meghoztam egy döntést, egy elég fontos döntést, miközben ő az egészet látta kívülről, szólt is időben, hogy ez nemcsak az én hibám, aztán mentem a fejem után, de ráébredtem én is arra, hogy hazugság volt mindennap amelyben éltem, egy kibaszott hosszú illúzió, amit képesek voltunk fenntartani az akkori szerelmemmel. Én teljesen őszinte voltam, miközben a másik fél kortán sem. A szakítás után, az őszinteség keresésében majdnem meghaltam. Még gyakorta küzdök a démonjaimmal, azokkal amelyeket láncon kellene tartani, amelyeket el kell tenni egy fiókba. Nehéz a kiszerelmesedés, nehéz úgy tekinteni az elmúlt évekre, hogy nem jelentettek semmit, miközben fontos lépéseket tettem, tettünk együtt. Amikor együtt álmodozik az ember, kergeti a vágyakat és illúziókat, amelyek elérhetőek, aztán az egyik fél túlzottan kergeti az illúziókat, de a másik hiába fogja vissza, onnantól már nem lehet mit tenni. Örök kérdés marad:

Hová tűnik a szerelem, ha már elmúlik?

   A tűzben ez a kérdés is elégett. Sokszor ki kell és muszáj lépni a komfortzónából, mert ott érnek új behatások az életünkre. Mi hiába akarjuk és szeretnénk megmenteni a szerelmünket, ha ő nem hagyja. Próbálkoztam, többször mint kellett volna, mind kudarcba fulladt. Így mindenki rátalál az igazi útjára, ami már nem illúzió, hanem valódi, mint egy lüktető szív egy riadt szarvas testében. “Je neskoro.” - mondtam. Azaz későre jár.

   Ebben a kis autóban van állófűtés, beszélgetésünk alatt bekapcsoltam, így ha nem is az otthon cserépkályhás melege fogadott minket éjszakai álmunkhoz, de megközelítően hasonló. Az úton pihenni kell, mert a vándor célját nem érheti el félholtan és legfőképp álmatlanul, így az éjjeli álmok fontosak, kár, hogy reggel már nem emlékszünk, csupán néhány parányi részletre, mintha…

   A tűzben elégett kimondott szavaim miatt felszabadultan aludtam el. Nincs bennem már ő. Nincs bennem már kíváncsiság, nincs bennem odafigyelés, nincs bennem már féltés. Engedem a saját útjára, amit már régen meg kellett volna tennem. Itt ért ezen a helyen a tábortűz mellett az illúzió. A múlt döntéseit nem lehet újjáéleszteni, és már én is belefáradtam. Valami megmagyarázhatatlan visszajelzésre vártam, megkaptam és porrá változott. Az erdő ködébe bugyolálva, tompa és halvány fényekben ért a hajnal. Ittunk egy instant forró kávét, hallgattuk az erdő dallamát. Figyeltünk a részletekre, a lehulló haldokló faleveleket és az erdő madarainak hangjait, ahogy fecsegnek egymással. Itt. Is ősz van már naptárilag, viszont tavaszias az idő. Minden megbolondult már és összekavarodott, mint a déli szellő fújta falevelek a nyírfa körül nem messze tőlünk. Túlzottan tökéletes most minden.
   Indulnunk kell tovább. A napfénytetőt kinyitottam a hűvös ellenére, a kocsiban ismét maxra raktam a fűtést, így nem volt zavaró. Bálint bírta a hűvös szellőt, kicsit ettől kel életre, az én fejemen egy fekete téli sapka. Beáramlott a narancssárgás fény lélekemelően.

    Bálint elővett egy fekete pendrive-ot, bedugta a kocsi rádiójába, abba ami az előző kocsimban is volt, alig tudtam beszerezni, talán a régi hülye berögződések, a múlthoz való ragaszkodás. Kérdeztem, mit fogunk hallgatni. Nem válaszolt semmit. Haladtunk kifelé az erdőből. A köd és a fák árnyaiban egy kis földúton, amire éjjel nem is emlékeztem már. A fenyőfák tüskés ágai megtörték a hajnali napnak a fényét és a ködöt, cikáztak és vibráltak, szinte harapni lehetett, határvonalat képeztek, ami máskor láthatatlan, most valós fényár. A zenében elhangzottak az első akkordok. Bálintra pillantottam, ő ijedten rám nézett. Engem pedig elfogott a sírás. Kicsit szakaszosan és érthetetlenül mondtam és kérdeztem egyszerre:

   - Ez a te zenéd!? — Ez a zene pont illett ebbe a harmatos, föld illatú, erdős, fenyőfaágak által megtört fényű útba, mint egy művészien megalkotott videoklipben. Én pedig könnyeimet törölve hallgattam a zongora akkordjait, azt az újszerű hangzást, amit a mellettem ülő barátom saját lelkéből adott ki. 

   -  Te vagy az első ember aki hallhatja. - mondta halkan. Így haladtunk együtt a kihalt földúton az erdőben, a Comoi-tóhoz, egy espressora, egy kis itáliai napfényért. A teljes album végén, amit alkotott, átölelt minket közösen a lombardiai napfény enyhe őszi meleg sugara.

        “Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo” —
        “ A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével.”

2018. október 28., Somlóvásárhely                                    andrea piovanni

ui: zene: 

Egy magánjellegű fecsegés harmincnégy

     Péntek van, végre nem dolgozom. Délelőtt kikászálódtam az ágyból, kávé és cigivel kezdtem a napot. Éjjel különös álmom volt, furcsa, de egyben mély is. Egy lány és én szerepeltem benne. A lány arca szinte beleégett az agyamba, mint egy rögzített kép, a szemhéjam mögötti sötétségben. Legalábbis azt hittem, hogy rögzült a kép, talán még félálmomban voltam, szinte mérnöki pontossággal le tudtam volna rajzolni az arcán lévő hatalmas szemeket, a szinte csillagképeket rejtő szeplőket, az apró barna pöttyöket. Aztán felébredésem után ködbe veszett az egész. Csak egy illúzió volt, egy szép démoni álom.

         Az udvaron ejtőzöm a nemrég vásárolt nyugágyba. Olvasgatok. Utas és Holdvilág c. Szerb Antal könyvét poket zsebkönyv formájában. Ezen kívül van még egy példányom, amit egy régi pesti antikvárba vettem a Múzeumkörúton. Akkor valahogy félbemaradt a könyv olvasása, talán, ahogy Mihály nem volt megérve Olaszországra, úgy én erre a könyvre. De mindennek eljön az ideje.

         Fejem felett az ölembe hullanak a meggyfa fehér virágainak szirmai. Nézem az udvart, a többféle-fajta virágokat. A színes pompákat. Előttem a hintánk, épp Lizi a kutyánk sütteti ott magát a barnára festett deszkákon. A hintától balra a szentiványi fa, virágai már lehullottak. A fa törzsében harkály odú, a fenyőfadeszkákból eszkábált odúban meg verebek költöztek. Reggelente viaskodnak egymással, de lassan már elfogadják egymás szomszédságát.

A régen szürke, most barna vaskapunk postaládájába széncinegék költöztek. Pár nap alatt olyan kéglit csináltak, ami számukra tökéletes. Vissza-visszatérő vendégeink. A fészkük mohával, apró gallyakkal és állatiszőrökkel van körbe rakva.

Postás ha jön, egy üres üdítős flakonba rakja a leveleket, amelyek szinte egyike se az én nevemre jön. Szökő évente kapok egyet, de annak igazán tudok örülni. Legutóbb egy hévízgyörki barátomtól kaptam több oldalas levelet. Annak is majdnem lassan egy éve. Ma már nem így kommunikálnak az emberek, mert talán túl lassú, amíg ideér a levél, vagy az illető választ kap, rengeteg minden történik egyikőnk s másikunk életében és talán mégsem, talán semmi sem.

         Hátam mögött egy kis füves terület két gyülömcsfával, s mögötte friss veteményes, a szárazság miatt alig nő valami. A messzi távolba ha elnézek, látom a zöldelleni kezdő erdőt, az előtte lévő repcemezőt, mely még nem vette fel a teljes sárga intenzitását, pár nap múlva már, még intenzívebb lesz a színe.

Emlékszem mennyit bámultam a vonatablakból amíg hazajöttem Budapestről. A horizont végtelenségéig hatottak a sárga mezők. Boldogság volt a vonatablakból nézve az utóbbi években.

         Néhány bárányfelhő kószál az égen. Spotify-on hallgatok valami válogatást, amit nekem ajánlott fel a mesterséges intelligencia. A gépek már mindent elvégeznek helyettünk, gondolkozni is, ami elveszi azt a fajta felismerési örömöt, amit akár egy zene megtalálása is okozhat. Mint régen ha bementél egy zeneboltba, végig nézegetted a bakelitlemezeket, a borítóit, és szinte semmit vagy alig tudtál az alkotóról. Ma már mindent, követjük őket akarva akaratlanul minden lépésüket figyelve, hogy még közelebb hozzuk magunkhoz, ő meg magát és lassan a zene háttérbe szorul, már csak az emberre vagyunk kíváncsiak.

         Megjelent az égen két repülő, szinte egy irányba tartanak párhuzamosan. A Bécsbe tartó gépek, már itt megkezdik az ereszkedést.

Nincs hangjuk most, gyakorta lehet őket azért hallani, persze nem úgy, nem olyan erősen, mint egy pesti zuglói lakásból hallani. Itt falun nincs zaj, a közeli falu templomharangzúgását is lehet hallani, ha nagyobb szél fúj, olyan, mintha pár utcára lennél tőle.

         Késő délután lehet, hogy csavargok egyet. Szeretném feltérképezni a Balaton déli partját, mert az kimaradt az életemből. Egyszer voltam még jó pár éve egy koncerten, bár igazából nem fogott meg túl hozzá vagyok szokva az északi részhez. És kb csak ezt láttam mint pozitívumot a délipartról, hogy látom az északi part hegyeinek déli oldalát, milliószor csak az északi oldalukról láttam, most már a hegyek déli oldalát is összehasonlítani egymáshoz, innen nézve lenyűgöző megismerni és látni. Persze a Badacsony tövébe haladva hatalmasnak tűnik és az is, onnan a déli részről minden szép…gondolom.

         És ehelyett, inkább a szokásos túrámra mentem, a mit a legközelebbi barátok már jól tudnak és ismernek. Spotify-ra előfizettem, mert már-már hozzászokva a reklámokhoz és a rendszerellenességem és öntudatom miatt eddig szkippeltem ennek a jelentőségét, ezen a napon mégis megtettem, illetve egy nagyon jó barátom tanácsára. Most amúgyis egy hónapig ingyenes, addig kitapasztalom a benne rejlő lehetéségeket, ha nem tetszik idő előtt lemondom. Amint a bankkártya számokat beírtam, már összeállt az agyamban az a terv, hogy nem a Déli partot nézem meg, hanem a szokásos úton indulok el. Ennek az útiterv útvonala, már majdnem tíz éves történetre megy vissza. Egy zsákfalu, a Balatonfelvidéken és ebben a zsákfaluban találtam rá egy álmaim házára, ami akár a Szép Házak c. folyóiratban is szerepelhetne, vagy talán szerepelt is, csak nem tudok róla. Ez a ház annyira megihletett, hogy eleinte félév, negyedévente lejártam, hogy megcsodálhassam, aztán azt vettem észre magamon, hogy ezek az időszakok lerövidülnek, valami vonz oda, a megmagyarázhatatlan.

 Eltelt így az idő folyama, legalább három év. Itthon apám halála után családi fotókat nézegettem. Próbáltam felfogni, a halált, bár igazából most találkoztam vele harmadszor. És próbáltam azt elfogadni, hogy a bennem lévő kérdésekre, és hogy apámat igazán megismerjem, már nincs lehetőség. Nézegettem a fotókat, esküvő, születésnapok, karácsonyok, húsvétok, viszonylag pontosan időpont szerint eltéve az utókornak. Aztán egy a fotóalbumokba nem kerülő fotókupacot nézegettem, alig fért el a hüvelykujjam és a mutató ujjam közötti meglehetősen nagy távolságban. Nézegettem a fotókat érdeklődve kíváncsian. Itt már nem rendezettség fogadott, ballagási fotók, kisebb személyesebb fotók anyához, apához és a nagyszüleimhez köthető rokonok, unokatestvérek, barátok fotói. Aztán egy fekete-fehér fotón a fején kendővel átkötött néni ül, egy udvaron, azt hiszem egy fatuskón, vagy valami kis széken. Anyát kérdeztem, - mivel nem tudtam beazonosítani a fotón látható nénit, hogy Ő kicsoda. És még mielőtt megkérdeztem volna, a fotó hátlapján egy évszámot pillantottam meg, és egy helység nevet. Azt a helység nevet, ahová én már három éve rendszeresen- rendszertelenül leutazom. Amikor megláttam a település nevét, kirázott a hideg és tettem fel magamban a kérdéseket. Ez csupán véletlen? A sors? Ez lenne a végzet? Most akkor mi van? Ki ez a néni a fotón?

A helység engem annyira megihletett, hogy elkezdtem egy nagy volumenű dolgot tenni, írni. Írni arról, hogy abba az általan megtetszett házba beköltözöm, ott élek és a velem történt igazi hétköznapi harcaimat amelyet saját magammal vívok, őszintén és kendőzetlenül leírom.

Pár percig lefagytam, emlékszem, amikor anya benyitott a szobába, és meglátta a szinte üveges tekintetemet- és azt kérdezi: Jól vagy? Veled mi történt?

Én meg tartom magam előtt a fotót, és csak felé mutatom. Ki ez a néni kendővel a fején? – kérdem. A papának az édesanya. – válaszolta.

A dédmamám.- Igen a dédmamád, valamelyik hozzánk közeli faluban született és nőtt fel pontosan nem tudom melyikben, aztán dédapáddal találkoztak, és összeházasodtak, de többet róluk sajnos nem tudok igazán.

Emlékszem azon a délutánon is, és most is azt tettem, hogy elmentem ehhez a zsákfaluhoz, hogy a testem és tudatom is ott legyen.

Az addig megírt közel félszáz oldal, most már jelentéséget adott magam és az utam számára is amelyet követni szeretnék, döntöttem akkor ott, de még nem voltam igazán tudatában ennek.

A világ gyorsaságával nem akarok tartani, talán ezért is kezdődött meg ez az írás, az addigi fehér oldalak megteltek egy kitalált, mély, de valótlan világgal, amelyben életem, de csak akkor, amikor írtam a megtelt oldalakhoz többet és többet.

   Ma délután ezen az útvonalon indulok el. Day 2 Einaudis albumot hallgatom. A közeli városban veszek magamnak sárga Camel cigit, majd egy üres parkolóban elszívok egy szál cigit. Nézem az előttem álló aranysárgánál mélyebb színű régi házat, amely most a Városháza. Elveszek az ablakok, a stukkók részleteiben, a tetőszerkezetében, a cserepek elhelyezkedésében, ahogy a madarak- főként a vadgalambok szálldosnak mellette. Néhány ember sétál körülöttem, nem figyelek rájuk, inkább a gondolataimban maradok.

Útnak indulok, igaz a kocsiban is elszívhattam volna ízzó cigarettámat, de minden külsőzaj nélkül akartam hallani a zongora akkordok sokaságát, és úgy, hogy követem a mellettem elhaladó az útra festett szaggatott vonalakat, az akácos erdőt, a frissen telepített napelem mezőt, a repce mezőt, a szántást- és persze az alig egy évvel ezelőtti őz elütésem is zakatolt a fejemben, ami lehatott a gyomromra, amely összehúzódva kicsit görcsösen jelezte nem tetszését. Így haladok, a cél irányában. A balatonfelvidéki hegyek északi felét látom kidomborulva a tájból egészen messze. Autók előznek, észre sem veszem, alig 70-el kullogok. Csodálatos ez a zene. Sokkal jobban tetszik, mint a Day 1 album. Ahogy haladok, elmélázom azon, hogy még öt különböző variáció lesz ebből az albumból. Kíváncsisággal tölt el, milyen is lesz majd…de az a jövő, most a jelenben vagyok. Erre koncentrálok. Egy fekete Twingo jön velem szembe. Alig pár perccel megjelenése előtt jutott eszembe az én Twingom, erre tessék. Nagyon hiányzik az autó, és talán ha mélyebben belegondolok a vele töltött utazások, a kíváncsiság, amelyet a barátnőmmel együtt közösen fedeztünk fel. De ezek szép és klassz élmények voltak. Mindig, ha új helyre mentünk, elképzeltük a közös életünket, hogy valamelyik házba amit láttunk, egyik- s másik , tetszett-e illetve laknánk-e ebben a helységben. „És láttad-e azt a kis szűk utcát? Tök szép volt a spalettákkal az ablakaiban az a házikó?” – és egyéb kérdések. Imádtam ezeket a félórákat, órákat, amit a mellettünk elhaladó helységek, házak, névtelen utcák jelentettek. Azok a csak számunkra létező momentumok amelyek láttunk együtt, és talán mindenek felett ez volt a lényeg, hogy együtt és közösen.

  Ez a szembejövő Twingo ezt juttatta eszembe, és azt, hogy ebben az évben szeretnék újra egy Twingo-t amiért én leszek a felelős, és a kritériumaimnak megfelel amelyek nem túlságosan emberfelettiek.

  Most nem a Twingoban ülök, nem a barátnőmmel, hanem egyedül, már egy éve, és talán ez így van jól, így van megírva a sors.Az idei horoszkópomban megírták, hogy szerelmes leszek, az életem felfelé ívelő pályára reppen. Meglátjuk, kíváncsian várom, próbálok ezért tenni is. (Jövőbeli tervek egy lapszkenner amivel az analógfilmek kockáit tudom digitaliználni, illetve a 9éves laptopomat lecserélni, no meg a Twingo, üvegtetővel, aztán irány az olasz tengerpart.)

Hallgatom az új albumot, a zongora hangjait, amelyek a lelkem mélyéig hatolnak, élvezem a napsütést, élvezem az erdő illatát, olyan csodálatos minden. Kell ennél több?

Szerelmes vagyok.

A zsákfalut egy éles kanyar múlva megpillantom. Birdsong c. szám szól. A gerincem S-kanyarja mentén végighalad valami leírhatatlan bizsergető szikrázó érzés, a kezemen lúdbőrössé válik  s a visszapillantó tükörbe tekintve látom kissé ráncos idős arcomat, kicsit furcsa ez az arc, aki visszanéz onnan, de én vagyok kicsit meg is ijedek magamtól. Szemeim kissé könnybe lábadtak . Ilyen egy jó zongoradal Einauditól.

Négy éve végtelenítve hallgattam szombathelyen tavaszi est sétáim alkalmával, ahol azzal szórakoztattam magam, hogy közel három órás sétám alatt házak ablakain nézzek be, családok hétköznapjait láthassam, de emberek helyett csak a ház berendezései érdekeltek, a bútorok, a falon lógó festmények, feszületek, és csillárok.

Aztán az ottani életem teljesen ellentéte volt annak ami én vagyok. De rátaláltam a rózsaszín szirmok fái között a szerelemre. Az egyikre, amit még akkor nem tudtam, de én öröknek éltem meg, mind megannyi másikat is. Szorítottam, amikor Bécsben felvételizett. Karórát nem hordott, így odaadtam a sajátomat ezzel is segítve, és tudva, hogy a másnapi vonatot ennek hiányában képes lekésni. A szétszórtságnak és izgalomnak köszönhetően a karórám Bécsben maradt, s a szerencsének tudható csak be, hogy egy hónappal később visszaérkezett. Aztán elmagyaráztam a karóra jelentőségét, amit úgy hittem, hogy megértett, de csak akkor értett meg igazán. Ölelkezve és arca és arcom sós könnyei közötti melegségben örültünk egymásnak. Minden tavasszal ezek a pillanatok hatalmába kerítenek, újraélem, mert újra szeretném, és jó érzéssel tölt el. Maga a valakihez tartozás, a szerelem érzése a szabadság érzése a kötetlenség, ezt jelentik a tavaszok, a lágy szellők.

Ebben a lágy tavaszi szellőben haladok a zsákfaluhoz, az út melletti keresztet elhagyva keresztet vetek, örömmel tölt el, hogy újra itt lehetek, a már berögzött rutinom szerint cselekszek, amelyek titkosak.

A házak között otthonosan mozgom, agyamból előhívom a rögzített képeket, már csupán azt pásztázom, hogy hol milyen változás van. Lovak már nincsenek itt, a fekete és fehér paripa akiket sikerült jó pár éve megörökítenem akik egymásnak puszit adnak. Jung és a jang, tűz és a víz szimbóluma lett addigra számomra, akár egy jó házasság. Vagy a többszáz évest akácfa, amely egy újépítésű ház udvarán áll. A fehér ház, a kék spalettáival, az erdész háza, a tiszta udvar rendes ház cégérrel ellátott házikó, s majd tovább haladva a középkori románstílusú templom omladozó falai, ahova egy néni halad húsvét nagypéntekén, sötétkék ballonkabátba, ami a térde és bokája közöttiig ér, és kötött fakósárga svájci sapkájában halad a templom felé.

 A kőből épült házat a falu elején meglátom, ahonnan én állok ez a vége, hiszen ha tudod, ha nem egy kört írtam le, így most nekem ez a vége, de igazából az eleje a falunak. Minden csak nézőpont kérdése.

Itt vagyok újra, csodálkozva nézek be a kis szinte résszerű ablakokon, a kövek formáján mélázok, az egyediségén, az egyszerűségén. Szinte látom magam, ahogy az udvaron olvasgatom, az Utas és Holdvilág-ot, miközben fehér meggyszirmok az ölembe hullnak. És egy limonádét hoz felém az a lány, akit az álmaimban láttam, s akinek a szeplőit, ha összekötöm egymással s most már biztosan tudom, több csillagkép is kirajzolható belőlük... 

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

         A csillagászati tavaszi kezdete és a nyári közötti valamelyik a hétvégéhez közeli napon vagyunk járunk vagy tartunk. A napsugaraknak már van ereje, így, ha az utcán sétálok az árnyékosabb részen, már átmegyek a napsütötte részre, keresve a nap apró, de már érzékelhető melegét. Ahogy megfigyeltem, nem csak én teszek így, akikben van még némi élni akarás, az csupán átkullog az utca másik oldalára,  a páros oldalra.

         Épp a könyveimért tartok, zuhogó záporban s  amelyeket ahelyett, hogy egy pesti antikváriumban fedeztem volna fel, saját felfedezésemnek tudhattam volna be őket, az internetről rendeltem, megúszva a felutazást vidéki kisfalumból, a felutazás alatti látványokat, ahogy a vonat ablakából elsuhan mellettem/mellettünk a táj dombhátai, fái, mezői. Kimaradtam így az őzek önfeledt táncából a már egyharmadáig kinővő friss vetésnek, a rókák vad portyázásairól, a kis-nagy városok külső házairól az erdő szélén és a sínek melletti elhagyatott düledező régi bakterházak, gyárak mellett, amiben egykoron még volt élet, mára már csak romhalmaz, omladozó vakolat és ellopott tárgyak, betört ablakok  maradtak az egykori épületekből . A valahány évtizede épített fenyves erdőről, állatairól lemondva, most csak arra fókuszálok, hogy gyorsan megkapjam amit szeretnék, mint az manapság szokás, a vágyaimat kielégítsem, s más nem számít körülöttem.

         És ekkor jött a nagy felismerés. Boldogságot keresek ezekben a nyolc különböző könyvben, amelyeknek egyenként külön- külön jelentősége van számomra. A vágyakozást, a reményt, és a tudást hozza el. Vagy valami hasonlót remélek. Hogy a könyvek által utazni tudjak, s ez az utazás egészen képzeletbeli legyen, hogy idővel a képzelet összecsapjon a valósággal.

         Vajon az ember mindig boldog? Ez egy folytonosság? Vagy épp nem veszi azt észre, hogy folyton boldog? Mindig boldog voltam, csak nem vettem észre! Saját magaddal harcolsz. Nehéz a beismerés nemde? Mi neked a boldogság?

Tárgyak, emberek, vagy saját magad élményei? Egyszerű, de nehéz kérdés.

A párkapcsolatban , vagy inkább utána kezdünk el gondolkozni, hogy milyenek is vagyunk egyáltalán. A hiány a másik hiánya döbbent rá valódi énünkre?  Így a párkapcsolat felnyitja a szemünket. A (pár)kapcsolatokon keresztül tanuljuk meg leginkább magunkat. Legyünk készek megtalálni, hogy hova tartozunk, hol az igazi otthon. Ha vásárolsz egy házat, az csak egy vágy, öröm kielégítése, hogy otthon legyen belőle kell szeretet. Mi neked a szeretet? Egyszerű, de nehéz kérdés.

         Visszatérve, a könyveimet átvettem, nem is tudom eldönteni, hogy melyikkel is kezdjem. (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának vagy Varga Lóránt: Minden út Rómába… A boldogság nyomában Canerburytől Rómáig vagy a többi hat könyv valamelyike???)

          Ez is nehéz ügy, ki tudja, mit hoz a holnap.

Most az a lényeg, hogy itt a tavasz, lágy szellő áramlik át az ujjbegyeim között s erősen kezdi nyitogatni angyalszárnyait a tavasz. Téli kesztyűm levetése után érzem csak igazán ennek a jelentőségét, azonnal szinte, mint egy bábból kikelt pillangó.

         Ez a jelenség olyan, mint a nyitott teraszajtón beszálló pillangó, amely a felnyitott zongora húrjain pihen, talán a leszállás pillanata, a húr pedig tompán, de megrezeg, s ez a rezgés ,ami csak az övé, a nap pedig egy sugárba erősödik a felnyitott zongorán épp ahol főhősünk pihen és élvezi a meleget. A por édesen és lágyan száll ebben az erős egyenes fénysugárban. Kis szellő libbenti a szürke évek óta nem cserélt függönyt, dohszag árad ki a lakásból az utcára. S ekkor jön egy fiú, ki a zongorakotta tartójára rakja lila borítós A4-es zenefüzetét, majd kinyitja, a közepén megtöri az addig üres füzetet, hogy legyen tartása, egy Koh-i Noor Hardmuth 1500-as márkájú B2-es narancssárga színű, a fehér csíkkal és csokoládébarna véggel, melyen rágófogainak mintája teszi különlegessé, mintha egy frissen kibontott csokoládéba mohón hatalmasat harapott volna s fogainak nyoma ott marad, mint egy fogorvosnál végzett fogminta levétele után , ahelyett, hogy letört volna egy darabkát.

Elkezd akkordokat játszani a zongorán, mire a pillangó felrebben, végtelen nyugodtsággal csapkodja össze a szárnyait. A fiú szájába veszi a ceruzát újra, bal keze a zongorán, három hang a zongorán mely lassan elhalkul. Rajzol egy violinkulcsot, egy basszuskulcsot, lejegyzi a balkezében tartott akkordokat hangjegyekké, mint vonalak közt meglapuló hangya, és kezdetét veszi az igazi Waltzer, umpappa, umpappa umpappa. A pillangó a zongora elnémulása után újra leszáll az egyik húrra.  A fiú egy díszes tarka pillangót képzel el lecsukott szemei lelőtt ahogy szárnyaival repdes a tavaszi napsütésben, s eközben újabb akkordok hangja halkul el… - amelyet épp kiröppenni lát az ablakon s mikor egy újabb hangot akar lejegyezni, a füzet vonalkáira koncentrálva, a háttérben észreveszi az igazi pillangót, amely épp felrebbent a húrok közül s majd arcán egy kis mosollyal folytatta a hangok lejegyzését, miközben az igazi pillangó szárnycsapásait figyeli, megtalálja-e  valóban a kifelé vezető utat az ablak és függöny közötti kis résen, ahol a nap porral beszórt sugarai mutatják a kiutat számára…ez jó jel, Segno di Dio.

         Ilyen a boldogság egy részlete a naptári tavasz és a naptári nyár között félúton egy péntek délutánon gondolja.

          Ugyancsak ebben az időben, egy másik srác bringára pattan, fülébe zongora dallamok, Ludovico Einaudi legújabb albuma. A nyolcas tracket hallgatja folyamatosan már két napja. Közben teker és gondolkozik, hogy este az íróasztalán heverő üres lapokra mit írjon… Mezők és szántóföldek mellett teker a francia országúti biciklijével, a tompán lágy tavaszi levegő átlibben az ujjbegyein, a haján. A szántóföld felől friss trágyaszag illatát érzi. A zongora dallam hatására most megáll. A kátyús szaggatott csíkokkal jelölt úton észrevesz egy tarka pillangót, messziről olyan, mint aki pihen, és csak repülésre készen áll, de nem így van, már élettelen, de a meleg szellő még játszadozik a szárnyaival, olyan, mintha még élne, olyan, mintha élvezné a nap sugarait és a szellőt, ahogy játszik a díszes szárnyaival, de már nem... Szóval ő lesz, a pillangó és a zongora hang mely egy ház második emeletének nyitott teraszajtajának résén hallatszódik ki s melyből dohszag árad az utcára.

Egy pillangó halála. Talán ez lesz a címe… vagy nem lesz semmi, csak egy vázlat pár gyűrődött lapon.

„Fel kell hát térképeznem magam. Tudnom kell, hogy milyen alkotóelemekből állok, mit szeretek és mit nem, hogyan működöm, milyen értékek, hitek és gondolatok kavarognak bennem. Hiszen boldogságom bennem van, kintről csak táplálkozik. „ Varga Lóránt: Minden út Rómába…