2009. december 16., szerda

Az életünk olyan...

Az életünk olyan, mintha egy tóban eveznénk, vagy egy tengeren. Ülünk a csónakban, és a szárazföld felé haladunk. Nem állhatunk meg, nem szállhatunk ki a közepén, sem az elején.
Ma elmondtam egy lánynak, hogy szerelmes vagyok belé. Nem csak így gondolom, hanem így is érzem. Sokszor átgondoltam, és az élet, rámutatott arra, hogy igen, ő lenne az, akivel ha nem is örökké, de valameddig…
Aztán, pár óra múlva, azon gondolkoztam, hogy én sem tudtam kezelni azt, ha a valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes vagyok beléd, te jelented a napot, a holdat a csillagokat. De persze ez egy életben maximum háromszor fordul elő. De valójában, ha nem rendelkezel az érzéssel, nem akarsz rendelkezni, nem akarsz az ember maszkja mögé nézni, hogy ki is valójában, addig nem tudsz semmit.
És ilyekor nem válaszolsz semmit. Vagy rámondod hírtelen: Nem.
A nem, a legkönnyebb válasz. A nem megfelelő számomra, úgy hogy nem is néztünk a maszk mögé. A könnyebb utat választjuk, mert azt hisszük, hogy örökké élünk, és ez az ember aki a szemünkbe mondja, hogy szeret, ő most mindegy. Nem érek rá szerelmesnek lenni, majd akkor amikor én akarom. De ez nem így van. Nem foglalkoztatna az a kérdése, hogy mi lett volna ha jobban a maszk mögé nézek? Lehet, hogy ő az igazi, csak nem úgy álltam a dolgokhoz.
Aztán persze mindig lesz valaki az ember életében, de az az ember, akit „kihagytam” az életemből, mert nem úgy álltam hozzá, hogy akarok, és igen ő egy kérdőjel marad.
Az embernek azt kellene megbecsülni-e, hogy van egy ember aki most akar, és ez a fontos, hogy most. Mert nem élünk örökké, és ezt is a fejünkbe kell vésni. Boldognak kell lennünk. Ahogy egy dal szól: „ott van a boldogság, úgy odavitorláznék”. Mi lesz, ha később nem leszek igazán boldog, nem fogok örülni semminek, nem lesz időm saját magamra, csak arra hogy fenntartsam magamat.
Carpe diem. Azaz éld a napot. Ha normális vagyok, így élek, ha depressziós, más dönti el helyettem a hangulatomat, az már betegség.
És az a lány, kinek szerelmemet elmondtam, ő hatással van a napjaimra, és hatással van arra, hogy hogyan is vagyok.
Csomó van az életem fonalán, már jó pár ideje. Igaz.
Az a legnagyobb igazságom saját magam számára, hogy nem mástól kellene várnom, hogy ezt feloldja, így igaz. Nekem kellene erről tennem, hogy feloldjam. De aztán ha feloldom, ugyanott vagyok, hogy beleszeretek egy lányba, és elölről elindul minden. Aki nem akar boldog lenni, sosem lesz boldog, és aki boldog akar lenni, az sokszor érzi magát, hogy a pokolban áll, egyedül.
Valahogy így van. A napok és az éjjelek most ugyanolyan hosszúak. Itt ülök egy széken, az ő képét nézem a monitoron, hátha észheztér, hátha észhez térek, hogy aki elmegy, az már nem fog visszajönni, és aki eldönt valamit, az már nem biztos, hogy meg akarja változtatni a döntését, és hogy ha én érzek valamilyen érzést, attól még neki, nem kell ugyanazt érezni, sem hasonlót.

1 megjegyzés:

esztermoro írta...

borzalmasan a szívemből írsz, nem bírom a szerelem súlyát, kiszakad belőlem, dühít, hogy nincs más választás, csak elviselni, amit odahajítottak elém, a szerelem megmagyarázhatatlan.
addig szép míg remélsz, míg fantáziálsz
míg az a valóság amit a gondolataiddal alakítasz. amint aprópénzre váltod kisiklik a kezed közül
szemét csapda
én is ebben vergődöm, de még remélek.
néha azt gondolom, ha ez az élet, köszönöm nem kérek belőle... de nincs kiszállás.