Hétköznapi menyország

Ma, mint mindennap, felkeltem, de az agyműködésem csak nem akart beindulni, így még visszaaludtam, és ezt még eljátszottam ötször, amire végre sikerült elvánszorognom, hogy kávét csináljak magamnak, amitől azt hittem, hogy életre kelt, de hát nem így történt. Úgyhogy hagytam magamat, úgy ahogy vagyok, menthetetlenül. A mai tavaszi napsütésben, főleg szombaton tevékenykedni kell a kertbe, mert az olyan jó. Így hát, kibontottuk a rózsákat, és lemetszettük. A kibontás az annyit tesz, hogy a beágyazást kibontjuk. Beágyazni azért kell, hogy meg ne fázzanak szegények, kibontani, meg, azért mert már nem kell tovább beágyazva lenniük és fázniuk. Az új tövek majd nőni kezdenek, aztán szép virágok lesznek rajta. Amit nem tuduk, hogy látunk-e még. Vagyis ez komplikált, mert ha költözünk, ők is jönnek velünk, csak akkor lehet, hogy nem fognak virágozni, és néhány teljesen elhal, de ez attól függ, hogy mikor kell menni. Minden attól függ. Főleg, hogy kell-e, vagyis az alap, hogy kell, de az nem mindegy, hogy mikor, és valóban.

Egy olasz lánnyal emailezek. Fejben már megterveztem az oda és visszautat. Melyik vonatra kellene felszállnom, és mit vinnék magammal stb. A szokásos villám kiruccanás. Ez hazugság, de ezt mindenki tudja. Álomvilágban élek, külön bejárattal, és külön Exit feliratú táblával ellátott ajtóval. A bejárati ajtóm dupla ajtó, sok zárral. Az Exit feliratú táblával ellátott ajtó egy irányba nyílik, és az a kifelé. Sajnos visszaszöknek az emberek rajta, akiket kitaszigálok rajtuk, mert leleményesek. Jó, én hagyom résnyire az ajtót, hogy visszakússzanak. Nagy hiba, de akkor olyan üres lenne a csarnok, nem igaz? Ez is nagy hazugság.

Most leírok egy mondatot, te meg folytatod saját magadba. Pontok jelzik a gondolatod nyomát. Jó?

„Amióta az eszemet tudom, az volt az álmom, hogy…” (itt a folytatásod)

Amióta az eszemet tudom, az volt az álmom, hogy olyat írjak, ami megnyitja az emberek szívét.

Amióta az eszemet tudom, amit nem tudok, hogy mióta, de ezt akarom. Akartam sok minden lenni, aminek már nekiálltam, de aztán letereltem az illúziókat az útról, így ráléptem a mostanira. Elég jó érzés, hogy olvasnak. Főleg ez motivál, amikor az üres „új dokumentum” előtt ülök, aztán csak írok.

Ma megnéztem egy filmet is, meg kiolvastam egy könyvet, persze ezt nem ezalatt az egy nap alatt, csak ma fejeztem be. A film az egy svéd film volt. Nem kell többet mesélnem róla.

-          (ff) Honnan vagy biztos a dolgodban?

-          (nő) Ezt, hogy érted?

-          Ha nem kedvelsz valakit…Honnan tudod biztosan, hogy nem kedveled?

-          Miről beszélsz, ki az akit nem kedvelsz? Engem?

-          Nem, ez csak egy példa volt.

-          Miért nem kérdezed fordítva…Honnan tudod biztosan, hogy kedvelsz valakit?

-          Onnan, hogy boldog vagy, ha látod

-          Helyes!

-          Sokat gondolsz rá!

-          Bingó

Aztán történnek események. A történet, egy karmesterről szól, aki világhírű. Beteg lesz. Visszamegy a szülőfalujába, az emberek megszeretik, mert addig senki sem szereti őt, aztán szerelmes lesz, és talán meghal. A talán csupán azért, mert ez egy olyan film, mint általában a skandináv filmek, hogy a nézőre van bízva a vége. Láttunk már sok ilyen filmet és talán fogunk is.

A halál, vagy nem halál előtt, persze a szerelmi vallomás.

(ff)- Ha kedvelsz valakit…Honnan tudod, hogy szereted?

(nő)- Boldog vagy, ha látod.

 -  És még?

-   Állandóan rá gondolsz.

-   És még?

-   Ha szeretsz egy férfit, boldog vagy, ha vele lehetsz.

-    Igen. Ha szeretsz egy nőt, boldog vagy, ha vele lehetsz.

Hétköznapi menyország, ez a címe a filmnek. Még a nagy filmbuzulásomkor láttam, most pedig újra megnéztem, mivel nem tudtam, hogy már láttam. Vagy itthon láttam, vagy moziba. Moziba inkább, mert egy ismerősömmel mentem, aki hegedült. Baromira tudott hegedülni, és olvastam, vagy volt róla a filmről egy  kép, amin hegedül a karmester. Aztán persze ez a filmbe 4 perc se, de emiatt megnéztük. Vagyis beszélgettünk, és a filmből nem láttunk semmit, csak az elejét. Hogy mi van a hegedűssel? Azt hiszem, hogy az Exit feliratú ajtón távozott, csendben, mint mindenki más. Reméljük, az olasz lány, marad egy darabig, amolyan távolságban lévő biztonság, és kezdetét veszi majd a grande amore, amint a filmekből tudunk. Addig is, várjuk amíg ír, s ölelve köszöntjük a tavaszt, és köszönjük, hogy vannak 360-as utcafotók, ott ahol lakik. Virtuálisan elsétálok, holnap, a háza előtt miséről jövet, és ebédre menet. 

A fény harcosának szüksége van a szerelemre. A szeretet és a gyöngédség éppen olyan elemi szükségletei, mint az evés, az ivás, és a Jó Harc. Ha a harcost nem teszi boldoggá a naplemente, tudja, hogy valami baj van. Ha így érzi, leteszi fegyverét, és elindul, hogy társat keressen magának, akivel együtt gyönyörködhet az alkonyatban.  Paulo Coelho

Hazaút

Most még hamarabb hazajöttem, mint szoktam. Igen, én megtehetem, és nem kell irigyelni, mert mindenki szabadon rendelkezhet saját magával. A buszon, egy szép lány mellé ültem le, hátha elkéri a számomat, de persze ez sosem fordult elő még, pedig lehetne. Gurdjieff zongora darabjait hallgattam, a szemembe sütött a nap. Az egyik még Szombathelyi megállóban jött az a lány, aki igen nagyon tetszik. Ő ezt nem tudja, és én sem tudom igazán eldönteni hogy kit látok benne, de szép, és van benne valami, valami több. Aztán elindultunk a kacskaringós úton hazafelé. Az emberek már csak leszálldogáltak a buszról. A szép lány is aki mellé leültem, és a másik lány is, aki igen igen tetszik. Eltűntek ahogy az idei hó. Valószínűleg, még látni fogom őket majd egyszer, talán egy csillagfényes őszi napon, s nem akkor, amikor az avar még csak nyíldogál a fákon. Közeledik a tavasz, már talán benne is vagyunk. Furcsa érzés az amikor a Nap az arcodat égeti, s mi fordul meg akkor a fejedbe? Jajj. Miért süt a nap. Ugye? Mert azért 1 óra múlva már nem olyan vicces az hogy zavarja a szemedet, meg már nem hiányzik, hogy a pofádba süt. Aztán így érsz előbb haza. Kérdések tengerének szőnyegén. Most jól esne egy hang, aki a fülembe súgja, hogy fontos vagyok neki, és jó , hogy vagyok. Tegnap éppen nem indultam sétáló körútra, de tegnap előtt éjjel igen. Arra jutottam, hogy minden szép, és minden jó, de baszottul egyedül érzem magamat, és magányos vagyok. Ezt tetőzte még az is, hogy az utcák olyan kihaltak voltak, mint ha az Antarktiszon (más néven Déli-sarkvidék) lennék. Azaz egy rohadt ember sem volt semelyik utcában. Mindig ez van. Tegnap, amikor meg nem sétáltam, akkor filmet néztem. Ez a film eléggé félelmet keltett bennem, tehát már volt értelme megcsinálni, persze ez csak az én szemszögemből néztem valahogy a többi nem érdekel, ha én sem érdeklek senkit. Mi lesz holnap? Fogalmam sincs. Zöld gyepen, aranylabda rugdosás, míg a lábam nem kezd remegni, ezzel is csak egy baj van. A test elfárad, de az agy, még tovább gondolkodik. Vágtáznak tovább, az ismeretlen vidék ismeretlen ködfelhőjében, s elvesznek, néha megtalálódnak. Hiszen vérvörös testünk úszik…….

Van-e

Vajon lenne-e bátorságunk elaludni egy Velencébe tartó IC-n? Azt hiszem, hogy nyáron kiderítem, hogy mennyire fárasztó egy 14 órás vonat út. Ki kell törni a megszokásból. Egy öleléssel fogom kezdeni, s ha az ölelt fél is úgy gondolja, hogy csatlakozik, a fárasztó, ám de igen vidám és spontán kiránduláshoz akkor jó lesz. Egyedül mégsem alhatok, és vidíthatom fel magamat. Ő a mosolyával teszi ezt, és az egész szellemével.

Csinálnék sok szendvicset, a frissen mosott ruháimmal körbetekerném a fényképezőm, és belevágnám a táskába, pár haszontalan könyvvel együtt. Aztán irány, egy hátitáskával Velence, és nem a magyar Velence, bár azt is érintem, de ez mind1.  

Mennénk, aztán kész. Éreznénk arcunkon a nap csókját, s a szél ölelését. Éreznénk az út súlytalanságát, megkönnyezve boldogan ölelnék át egymást a pályaudvaron, a galambokkal, meg emberekkel teli pályudvaron. A 7órakor begördülő vonat után, innánk egy nagy cappuccino-t.
A történet, az ölelt félben folytatódik tovább...

Night Black Crow from DaBrainkilla on Vimeo.

Szombat, otthon

Tudjuk jól, hogy lehetnek eléggé unalmas szombatok az életünkben, és lehetnek jó szombatok, amikor teszünk valami szépet, csodálatosat. Ez a szombat elég tartalmasra sikerült. Délután bicajoztam, 3 fok volt és északi szél. A hóból lassan mindenhol víz lesz, elszürkül az út szélen, már nem mutatja tisztaságát, mindenki a tavaszt várja. Eközben az utamon már a falu közepén lehettem vagy előrébb, amikor el kezdett szemerkélni az eső. Olyan volt, mintha szegekkel verték volna az arcomat, de én élveztem, mert már nem hó. Hanem szép eső. Sosem vágyom a napsütésre, persze tudom, hogy az átlag emberek mindig vidámak, és várják a napsütést, de ha napsütés van, akkor meg valami más a probléma, és sosem élvezik. Én élvezem az esőt, és élvezem, hogy szürke az ég, mert ha naplemente van, és az ég pont akkor nyílik meg, hogy a csodát láthassuk, annál nincs szebb.
Gondolkoztam amikor el kezdett szemerkélni az eső, hogy most merre menjek, mert sosem lehet tudni, hogy most eláll-e, vagy el kezd szakadni. Volt bennem valami ami hajtott, ezért azt mondtam magamba, hogy nem érdekel, ha rákezd , akkor is végig megyek. Aztán a régi úton mentem, ami apámhoz vezetett, de őt most kihagytam. Ebben a faluban van eltemetve a nagymamám, aki ’92-ben halt meg. Én akkor voltam 3 éves. Nem sokra emlékezek. Ennek ellenére sokszor szoktam odamenni. Elmondok pár imát a sírjánál, aztán elmesélem, hogy mi van velem, kivel tudnám elképzelni az életemet, hogy boldog legyek,  aztán megint elmondok pár imát. Most amikor ott voltam, levettem a sapkámat, és a kesztyűmet is. A hajammal a szél játszadozott, miközben az imát mondtam a szemerkélő esőben. Az elszáradt virágokat kidobtam a kukába. A lelkemben pedig különös megkönnyebbülést éreztem.
Az úton tovább menvén, fényképeztem párat. A hegy alatt, pedig 10 cm-es sárba tekertem, hogy ne süllyedjek el. Aztán ami a hegyhez vezet út, mintha nem is tekertem volna haza. Az északi szél belém karolt, s csak gurultam, egészen a sorompóig. Egy zöld táblán megláttam a feliratot, amely Székesfehérvár távolságát mutatja ettől a helytől. Már van kire gondolni, aki arra felé lakik. Mosolyogva vártam tovább a pirosnál, miközben az arcomra csókot kaptam a széltől. A különös furcsasággal a Budapest elővárosaiban használatos vonat jött a síneken. Ezen meglepődtem, hogy micsoda fejlődés megy itt, csak az a baj, hogy a többi 12 vonat, nem ilyen Eu komfortos. A vonat elsuhanásánál, éreztem azt a megmagyarázhatatlan erőt, amit maga a vonat képvisel. A hangja, a szele, és a sorombónál a kattogás, amely ha sok vagon van, akkor észlel az ember, amikor szinte lélegzet visszafolytva felülkerekedik magán a félelem. A sorompó fehérre váltott, megpillantottam a templomot, majd rajta az órát. És igyekeztem haza, mert minden ember hazavágyik, s tudja, hogy ez egy olyan érzés, amit éreznie kell, hogy tudja kicsoda.

„El kell fogadnom a ma áldásait, hogy megvalósítsam, ami bennem van, ha sikerül elfogulatlanul és bűntudat nélkül megtennem, holnap még többet kapok. ” Jekatyerinburg és Novoszibirszk között Paulo Coelho



HOME from martin de thurah on Vimeo.

Ki tudja, mit hoz a jövő

Ámulsz és bámulsz. Testeden végig fut a hideg a meleg, azt sem tudod, hogy most örülj-e, vagy legyél szomorú. Ott állsz. Egy helyben, és körbe körbe nézel, emberek rohannak, galambok szállnak a pályaudvaron. Tudják-e, hogy álmod, most teljesedett be, ezen a napon, ott, velük, abban a pillanatban. El kellett jönni. Otthon senki sem hívott. Otthon senkit sem érdekelt, hogy élek. Így volt ez. Kerestem mások társaságát, de eközben ők hajtották a saját dolgaikat, s eközben nem vették észre, hogy gyorsan valaki olyan távozik majd az életükből, aki a megismerés, a felfedezéskor fontos volt, aztán valahogy a sors, vagy az idő úgy hozta, hogy már nem is láttak.

Így volt, hogyan lehetett máshogy. Telefon rögzítőn a pár hívás sem jött már, senki nem üzent. Egyedül voltam. Egy híres írótól megfogadtam, amelyet az egyik könyvében ír, hogy sétáljunk sokat. A sétálás során, pedig törődjünk magunkkal. Így tettem hát, hogy máshogy. Elindultam sétálni, megannyiszor, de mégjobban egyedül éreztem magam, amikor boldog és vidám párokat láttam meg az utcán, aztán azt kérdeztem, ez most miért van? És rájöttem, hogy az emberek akiket ismerek, és nem veszik észre vészhívásaimat, amelyet feléjük bombázok, rájöttem, hogy ők nem fontosak, csupán azt hittem. Ez a legtévesebb dolog amelyet felállítok magamban. Azoknak az embereknek nem vagyok fontos akikről azt hiszem. Azoknak a lányoknak sem vagyok már fontos, akiknek egykor fontos voltam. Furcsa dolog ez. Történt már velem sok minden, amelyet nem kívánok senkinek. Senki nem értheti ezt, és mindenki másképpen reagál a törésekre, de egy biztos, mindenkiben nyomot hagynak. Van aki hamar kinövi, ha egyáltalán ki lehet, van akiben egész életében ott lesz, mindenről emlékezik a törésére. Ezt nevezem a Személyes Történetének, amelyet Coelho is leír könyvében. Ezt kell keresnünk. És ott a Termini pályaudvaron, megannyi ember között, elkezdődött egy új élet, amelyet én állítok fel. Pár hónapig lesz egy albérletem(Via Paolo Frisi, 51.), nem messze a központtól. Az utolsó és első esélyem arra, hogy megtestesítsem az álmaimat. Megkeressem a boldogságot, amely nem azokban a nőkben van, akik elhagytak, és nem azokban van, akik támaszaim, és nem azok, akik el fognak jönni. Az utam megtalálása, amely valahová, de biztosan elvezet majd, mert mindannyiunknak van amiért itt van a földön.

A termini állomáson kezdődött az álom, amely beteljesült. Ott voltam, igazán. Tegnap még a barátom teraszán néztem a szemközti panel ablakaiból kiszűrődő fényeket, és mozgásokat, miközben beszélgettünk és cigiztünk. Még ő sem sejtette, hogy mire készülök. Senki sem tudja, hogy hol lesz az ember másnap, csupán rajta múlik, hogy el jön-e az idő, hogy megvalósítsa azt amit már jó pár éve elképzelt. Galambok, emberek, fáradtság, kedvenc kávézó, füzet, toll, figyelés, azonnali szerelembe esés, érzések, illatok, fotózás, mély érzések, eső, esőben fotózás, esőben szerelembeesés, esőben sétálás ott ahol mindig is elképzeltem, ahova mindig is vágytam. Nem vagyok egyedül, mert mindig velem van.

In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen

Régi történet

A hó lassan, de biztosan elzár valamitől minket. Mindenki ott bent ül, ahelyett, hogy kiélné magát a hóban. Levezetné a feszültséget. Örülne annak a pillanatnak, amikor a pelyhek az arcunkba esnek, örülnénk annak, ahogy az utcai lámpa fénye megvilágítja az apró pillekönnyű pelyheket, és néznénk zuhanásukat végigkövetve.

Este 22 óra körül lehetett, amikor megittam egy jó kora pohár Martinit. Aztán útnak indultam a nagyszüleimhez, hogy a hóból kimentsem őket vagy legalábbis a havat eltakarítsam az 50 éves járdáról. Azért volt fontos leírni, mert a falu legöregebb utcája lett ez mostanra. Sokan meghaltak, és többé-kevésbé már csak öregek lakják. Az út, ha nem esik rá a hó, akkor eléggé kátyús és rázkódós.

Itthon a biciklimre kötöttem a hólapátot, amit még Papa csinált nekünk. Aztán az odafelé vezető úton éreztem a Martini bennem dolgozó hatását. Az arcomba repkedtek a pelyhek, némelyik elolvadt, némelyik meg réteget rakott rám. A távolban kutyák ugattak, mindenki már alszik, semmi lábnyomot nem látni az úton, csak állat nyomokat. A biciklim lámpa fénye zakatolva megállás nélkül villogott, mint ha egy disco-ban lennék. Ezekkel a fényekkel értem oda, az 56-os számú ház elé, majd a lapátomat lekötöttem, amit a vázhoz erősítettem, és nekikezdtem a munkának. Ezen a járdán kb. 2-3 ember el tudna sétálni. A szürke kaputól jobbra 15 m, és balra 10 m a terület amelyet meg kellett tisztítani. Nem nagy falat. Megoldottam a munkát, a hóhányást. Aztán indultam haza. Gondolkodóba estem, hogy a hosszabb és a falun körbe vezető úton bicajozzak-e, el haladjak-e az osztrák ház előtt, amit potom pénzért vettek meg, és az ismerőseim (unokatestvér, szüleim) is meg akartak venni. Egy sárga házról van szó, egy bolt mellett a vasút felé közeledve valahol félúton. Gyönyörű. A gyönyörűsége abban rejlik, hogy nem a sablon ház, és mivel minden ember vágyódik a különlegességek felé, ezért valószínű, hogy mindenkinek tetszik. Régen, vagy 20 éve, apám és anyám ezt a házat akarta megvenni. Nem tudom mennyiért, csupán annyit, hogy mama, nem egyezet bele. És itt jön az, hogy tudjuk, mi lenne a jó, mégsem cselekszünk úgy, mert előre gondolkodunk, mert a kisembereknek előre is kell, hogy mi lesz egy hónap múlva, és két hónap múlva.

Nem akartam azon az úton menni, és megnézni a házat, hogy itthon vannak-e, az ismeretlen osztrák pár, noha valószínűleg magyarok, de a szememben osztrákok. Megfigyeltem amint a vonatra szoktam kimenni, hogy elérjek Szombathelyre, hogy ők általában kéthetente jönnek haza, két autójuk van. Aztán a vonaton szoktam azon gondolkodni, hogy ők idősek, persze, nem 70 és azon felüliek. Azon szoktam gondolkodni, hogy valószínűleg, mind a kettőjükön végig fut az izgalom, az utazás izgalma, minden két héten, vagy, ahogy éppen idejönnek. És ez, ami az emberből sosem száll ki, hiába öreg, és megszokott.

Valószínűleg otthonról, mind a ketten bőröndbe pakolnak frissen mosott ruhákat, majd az egyik kocsiba bepakolnak. Van egy bordó, és van egy halványkék. Mind a kettő Ford. Kijár a férfi a garázsból, előtte bepakol, majd a helyi boltba bevásárolnak. Aztán elindulnak a 250 km-es úton. Lágy zenét hallgatnak, mivel idősebbek, nyílván nem Lady Gagát ésatöbbi stílusú zenét hallgatnak. Lehet, hogy a Bartók rádiót hallgatják, vagy valamilyen Cd-t. Több féle úton tudjak eljönni, mindig variálják, hogy éppen most merre jöjjenek. Egyszer így, egyszer úgy. Ha valami fontosabb dolguk van, akkor az egyik megyének nagyobb városában is megállnak, nézelődni, fényképezni. Délelőtt elindulnak, majd ha ideérnek, délután 2-3 felé egy gyors ebédet esznek, a férfi lefekszik aludni pár órára, a nő, pedig könyvet olvas, vagy ő is lepihen. Este közösen csinálnak valami különleges vacsorát. A konyha közösen van a nappalival, amíg sül a sütőben a sütemény, vagy hús, addig a kanapéról nézik a Tv-t, hallgatják a híreket, vagy valami ismeretterjesztő csatornát néznek.

Ezt mind a ketten szeretik. Közben vörösbort isznak, pattog a tűz a kandallóban, élvezik az életet, amit egymással töltenek.

Nagyon tetszik ez a ház, és bánom, hogy a kis embereknek mindig gondolniuk kell a holnapra, és a jövő hétre, a jövő hónapra.

Haza utam, az sikeres volt. Igaz nem volt egyenes a nyomvonalam, de élveztem továbbra is az élettől kapott ajándékot, azt, hogy az időjárás állandóan változik, és most, hogy a hó az arcomba hullott, és figyeltem a zuhanásukat a pelyheknek, és örültem annak a fehérségnek, amely széppé , mássá teszi a tájat. A hó a fehérség a szűziesség, a tisztaság szimbóluma számomra. Emlékszem sok évvel ezelőtt, még 9 és 12 éves korom között valamikor, hogy szólót kellett énekelnem, az egyik rendezvényen. Akkor esett nagyon hó. Emlékszem. Péntek volt, mert persze a nagyobb rendezvények akkor vannak, amikor az emberek ráérnek, de ezen a pénteken esett rengeteg hó, 35-cmnél is több. Fújt a szél. Suli után alig tudtam elmenni a mamához enni. Nagyon izgultam egész nap. Zakatolt a fejemben hogy el tudjam énekelni a dalt, a kórusdal közepén, és mint csillagfény meg koronázzam az egész dalt. A mamához vezető úton, a nagy hóesésben valahogy rászállt a lelkemre az a nyugalom, amely kiártotta a félelmet belőlem. Könnyűnek és szabadnak éreztem magamat nem, mint a suliban. Mama forró levest tett elém, majd közösen ebédeltünk, mert mindig megvártak mama és papa. Második fogás, persze csak rövidítve „második” az Granatér volt. A Granatér krumplistésztát jelent erre felé, mama így hívja. Sok régi történetet szoktak elmesélni ketten. Másidők voltak, mint most.

A dalt, valahogyan el tudtam énekelni szépen. Az estén apám is részt vett. Igen, ez most furcsa lehet, mert akkor már nem velünk élet, és ez volt az utolsó jelenségek egyike, amelyen részt vett az általános iskolai ballagáson és a gimnáziumi ballagáson és persze a karácsonyi ajándékozáson kívül, hogy tudjuk, hogy fontosak vagyunk neki. A hó azon az estén is sokakat elválasztott a külvilágtól, mint ezen az estén, mint ma. Szerencsére most valahogy így 10 év elteltével, van áram, nem mint akkor aznap éjjel. Így mégsem vagyunk annyira elzárva, de lehet, hogy néha jobb is lenne, néha ha csak pár napra is, de elzárkózva lenni a külvilágtól. A hó továbbra is ömlik a környéken, milliárd pillekönnyű pehely zuhan a háztetőkre, az utakra, a mezőkre, és mindenre, széppé és tisztává tenni azokat a napokat, ameddig el nem jön a tavasz. A hó mindent elfed, minden bűnt elrejt, feloldoz, csupán addig, amíg el nem tűnik, s utána újra leleplezi nekünk, hogy a világ rossz, hogy a külvilág gonoszsága megnyilvánulhasson újra, ameddig el nem jön újra, a hideggel és fehérséggel. A sok bűnt, és koszt, lelkeket újra betemesse s megmutassa tisztaságát.

Pablo Neruda

H I M N U S Z A Z É L E T H E Z :

Lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni
a maga bocsánatát.

Lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét.

Lassan meghal az,
aki szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot ,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha nem beszél ismeretlenekkel.

Lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szemek fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit.


Lassan meghal az,
aki nem tudja a célpontját változtatni,
mikor boldogtalan a
munkájában, vagy a szerelemben.
Aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására.


Élj most!
Légy merész ma!
Cselekedj mindjárt (miután megfontoltan- vagy spontán, de teljes valóddal- döntöttél)!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond meg magadtól a boldogságot!

Mezítláb táncolunk az ég fodros szőnyegén

1989. február 6-dikán, hétfőn, úgy 22óra és 23óra között. Világra jöttem. A nevemet hamar megkaptam az apámról, István, de András akart lenni, így az is lettem...

----

Néha van, hogy nem tudom miről is kellene írnom. Most kavarognak bennem a gondolatok, de úgy érzem, ezeket magamba kell lerendeznem. Ez a harmadik legdepisebb ünnep, így van ez, most 21edszerre is.  Friss levegőre vágyom, s ahogy egy barátom mondja, szeretni és szeretve lenni. Erre vágyom.

„A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb. Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával.” Paulo Coelho

2010. február 6. 

 A leírt szavak örökké nyomot hagynak. Az elmondott szavak is örökké nyomot hagyhatnak bennünk. Így figyelni kell, a szeretteink minden egyes szavára, figyelnünk kell az idő múlására, a természet múlására. Figyelnünk kell a folytonos körforgást, hogy napra éj, éjre nap. Figyelnünk kell a belső hangokra, mit mondanak. Figyelnünk kell, mindenre...ami kicsit is fontos az életünkben.
Figyelnünk kell a szívdobogásunk ritmusára, s annak megannyi gyönyörű pillekönnyű mozdulatára.  Ezen a napon, lobbizom még egy szülinapé...

Kommentem.

Mintha pár idézettel szeretném kifejezni azt a valamit amit még én sem tudok igazán. Mindenre van idézet. Az életre, a halálra, a bölcsességre, arra hogy hogyan élj. A szerelemre, hogy mi az egyáltalán, stb stb. Már valaki készíthetne egy használati útmutatót. Amikor megszületünk. És akkor így magunkkal hordoznánk mindenhová, és olvasnánk, akkor amikor nem tudjuk mi van...

Mi van ha...

Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?

Zakatolt bennem az előbb olvasott gondolat. Egyáltalán össze kell-e ragasztanom amit „más” összetört bennem? Vagy, a gondolatok a megérzések, és megélt érzések, csak miért bennem alakulnak ki, és a másik félben, pedig idő előtt elhal, noha ő akart jobban, sem mint én őt.

Aztán jön az unalmas depresszió, a szürke magányos hétköznap, amikor csak erről áradozok a barátoknak, akik már kissé unalmasnak látják a dolgot, hogy a sokadik lány nem akart elfogadni így egészen szépen. Sokan voltunk már így, és sokan leszünk így. Hogy hogyan? Hát szeretve, de valahogy mégsem. Nincs az a lebegő várakozás.... Hogy aztán nekifújjon valakinek az őszi szél, vagy a nyári, vagy a tavaszi ,téli, bánom is én, hogy melyik, csak fújjon. Kezdem megszokni azt, hogy azoknak az embereknek nyílok meg, úgy igazán őszintén, akik hamar elszakadnak tőlem. Most igazán erre,  ne mondjuk azt, hogy ez van, mert azzal senkinek se jó. Az élet sokszor kibasz velünk, mi meg őrülünk ennek, hogy azért mégse unalmas az életünk.

Vágyunk a boldogságra, mint minden ember a földön, de ha körbenézel egy tömött pályaudvaron, ez legyen akármilyen pályaudvar, a lényeg hogy sokan legyenek, akkor rájössz, hogy csak te állsz egyedül, te veled nem beszélget senki, neked nem kacsint senki. Csak állsz, és akkor tudatosul benned, az, hogy magányos vagy és mindenki más, valakivel van. Párok szaladnak el előtted, galambok szarnak le a tetőről, persze párosával majd két perccel később, párok csókolóznak, édesen, mert az ő szerelmük szép, és kedves. Na jó, ezt a tvből hallottam. Egy srác mondta, hogy az ő szerelme a lánnyal, szép és kedves. Én inkább azt mondtam volna, hogy szenvedélyes és titokzatos akár azok az elveszett lelkek, akik nem hisznek semmiben, majd egy csoda hatására, mégis. Ez azoknak a lelkeknek szól, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában, és ennek létezésében. Ne álljunk meg, haladjunk tovább. Az élet arról szól, mit és hogyan teszünk le valamit arra a bizonyos asztalra, ami utánunk marad. Van akié hamar elkorhad, van akié meg nem is fából készült, hanem vasból, de persze azt tudjuk, hogy elrozsdásodik, de ez már több időt áll, mint a fa, ha megtámadja a szú. És vannak a márványból készült asztalok. Ekkor rájövünk, hogy hol is vagyunk.  
 Egy idézettel zárnék, a szokásos Coelho előtt.

Bohumil Hrabal (1914. március 28. — 1997. február 3. ) 

Édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!

--

„Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és – lassacskán- ismét hinni kezdtem Istenben” A Piedra folyó partján ültem és sírtam Paulo Coelho  

Egy szokványos estének indult,

Egy szokványos estének indult, semmi izgalommal, és előre eltervezett dologgal. Spontán tv-zés, valami ismeretlen francia drámát, majd olvasás és alvás. Persze ezt a spontán dolgot is meg lehet másítani, éppen egy spontán de igen fontos telefonhívással. Testvérem nem érzi jól magát, ezért az ügyeletre megy. Jó. Fél óra múlva pedig újabb hívás, hogy a kórházba kell mennie. Úgyhogy anyám hamar cuccot pakolt, kijártam a garázsból, aztán mentünk mi is a kórház sűrgősségi osztályára. Az oda útnál,  a halálcsend uralkodott a kocsiba, 120 feletti sebességnél, pedig csak a menetszelet lehetett hallani. A Hold tüzesen világított, néhány kósza fekete felhő kóborolt  az égen. A csillagok ma nem akarták mutogatni magukat,  de azért néhány pár világított, éppen azok akik esti szolgálatukat tartották.

Körülbelül az áltagos 20 perc helyett, sikerült X perc alatt odaérnem.

22 óra után járhatott az idő. Az utakon senki, talán a kórházban azért dolgoznak még, hogy ne legyen baj, hogy ne legyen nagyon nagy baj. Aztán beléptünk a kórház kapuján, ahol a portás nézte a Tv2-t, mi  anyámmal beosontunk a nyitott kapun, ahol Látogatási Tilalom feliratú táblával is találkoztunk. Ez sürgős.

Tesó ott feküdt a sürgősségi osztály tömött ágyakkal megpakolt kórtermében. Infúziót kapott, és már kezdett újra belé szállni az élet, de persze nem a sós víztől, hanem úgy, az oda felé vezető úton elmondott imáknak köszönhetően. Csend volt akkor a kocsiban, de lelkemben és magamban pedig imádkoztam. Fogtam remegő kezemben a a tömött táskát, amit vittünk, hogy hátha kell, aztán 5 percet beszélgettünk, utána jött egy újabb beteg az osztályra, és ki kellett jönni a kórteremből. A folyósón vártunk 20-30 percet, nézegettem az órám lapját, és ahogy a másodperc mutató mozog. Vártunk. Aztán az elöbb leírt percek elteltek, mire megjelent egy orvos, és újabb 20 perc múlva végzett a betegek vizsgálatával. Erre az estére, a maradék időre bennt kell maradnia, kap infúziót, és reggel további vizsgálatok lesznek hajnali 7kor. Igen hajnali, a délutáni keléshez képes.  Reggel kiderül, hogy jobban lesz-e, illetve haza jöhet-e már onnan, a sűrgősségi osztályról, mert minden volt ott. Száradt vér a kis széken, vérnek tűnő folt az éjjeli szekrényen, illetve már a huzatokat sem cserélik, mert az ágyneműre terített papíron feküdt a testvérem, álmosan és fáradtan. Most alszik, a többit meg meglátjuk.

A hazafelé vezető úton majdnem elütöttem egy nyulat. Aki nem érzékelte a pillanat súlyát, mert elkezdett cikázva futni, és elég nehéz így bármit is csinálni, mert nem volt hajlandó lefutni az útról, hanem azon cikk-cakkba futott, azaz mégiscsak érezte a pillanat súlyát, hogy veszélybe van. De aztán pillanatok alatt leugrott az útról, közben, pedig én is ügyeltem arra, hogy ne most legyen az utolsó hazafutása.

„Engem az életben a kíváncsiság, a kihívások érdekelnek, és a jó harc győzelmei és vereségei. Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a saját határaimon” Nem vagyok boldog Paulo Coelho