Van-e

Vajon lenne-e bátorságunk elaludni egy Velencébe tartó IC-n? Azt hiszem, hogy nyáron kiderítem, hogy mennyire fárasztó egy 14 órás vonat út. Ki kell törni a megszokásból. Egy öleléssel fogom kezdeni, s ha az ölelt fél is úgy gondolja, hogy csatlakozik, a fárasztó, ám de igen vidám és spontán kiránduláshoz akkor jó lesz. Egyedül mégsem alhatok, és vidíthatom fel magamat. Ő a mosolyával teszi ezt, és az egész szellemével.

Csinálnék sok szendvicset, a frissen mosott ruháimmal körbetekerném a fényképezőm, és belevágnám a táskába, pár haszontalan könyvvel együtt. Aztán irány, egy hátitáskával Velence, és nem a magyar Velence, bár azt is érintem, de ez mind1.  

Mennénk, aztán kész. Éreznénk arcunkon a nap csókját, s a szél ölelését. Éreznénk az út súlytalanságát, megkönnyezve boldogan ölelnék át egymást a pályaudvaron, a galambokkal, meg emberekkel teli pályudvaron. A 7órakor begördülő vonat után, innánk egy nagy cappuccino-t.
A történet, az ölelt félben folytatódik tovább...

Night Black Crow from DaBrainkilla on Vimeo.