Mezítláb táncolunk az ég fodros szőnyegén

1989. február 6-dikán, hétfőn, úgy 22óra és 23óra között. Világra jöttem. A nevemet hamar megkaptam az apámról, István, de András akart lenni, így az is lettem...

----

Néha van, hogy nem tudom miről is kellene írnom. Most kavarognak bennem a gondolatok, de úgy érzem, ezeket magamba kell lerendeznem. Ez a harmadik legdepisebb ünnep, így van ez, most 21edszerre is.  Friss levegőre vágyom, s ahogy egy barátom mondja, szeretni és szeretve lenni. Erre vágyom.

„A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb. Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával.” Paulo Coelho

2010. február 6. 

 A leírt szavak örökké nyomot hagynak. Az elmondott szavak is örökké nyomot hagyhatnak bennünk. Így figyelni kell, a szeretteink minden egyes szavára, figyelnünk kell az idő múlására, a természet múlására. Figyelnünk kell a folytonos körforgást, hogy napra éj, éjre nap. Figyelnünk kell a belső hangokra, mit mondanak. Figyelnünk kell, mindenre...ami kicsit is fontos az életünkben.
Figyelnünk kell a szívdobogásunk ritmusára, s annak megannyi gyönyörű pillekönnyű mozdulatára.  Ezen a napon, lobbizom még egy szülinapé...