Ki tudja, mit hoz a jövő

Ámulsz és bámulsz. Testeden végig fut a hideg a meleg, azt sem tudod, hogy most örülj-e, vagy legyél szomorú. Ott állsz. Egy helyben, és körbe körbe nézel, emberek rohannak, galambok szállnak a pályaudvaron. Tudják-e, hogy álmod, most teljesedett be, ezen a napon, ott, velük, abban a pillanatban. El kellett jönni. Otthon senki sem hívott. Otthon senkit sem érdekelt, hogy élek. Így volt ez. Kerestem mások társaságát, de eközben ők hajtották a saját dolgaikat, s eközben nem vették észre, hogy gyorsan valaki olyan távozik majd az életükből, aki a megismerés, a felfedezéskor fontos volt, aztán valahogy a sors, vagy az idő úgy hozta, hogy már nem is láttak.

Így volt, hogyan lehetett máshogy. Telefon rögzítőn a pár hívás sem jött már, senki nem üzent. Egyedül voltam. Egy híres írótól megfogadtam, amelyet az egyik könyvében ír, hogy sétáljunk sokat. A sétálás során, pedig törődjünk magunkkal. Így tettem hát, hogy máshogy. Elindultam sétálni, megannyiszor, de mégjobban egyedül éreztem magam, amikor boldog és vidám párokat láttam meg az utcán, aztán azt kérdeztem, ez most miért van? És rájöttem, hogy az emberek akiket ismerek, és nem veszik észre vészhívásaimat, amelyet feléjük bombázok, rájöttem, hogy ők nem fontosak, csupán azt hittem. Ez a legtévesebb dolog amelyet felállítok magamban. Azoknak az embereknek nem vagyok fontos akikről azt hiszem. Azoknak a lányoknak sem vagyok már fontos, akiknek egykor fontos voltam. Furcsa dolog ez. Történt már velem sok minden, amelyet nem kívánok senkinek. Senki nem értheti ezt, és mindenki másképpen reagál a törésekre, de egy biztos, mindenkiben nyomot hagynak. Van aki hamar kinövi, ha egyáltalán ki lehet, van akiben egész életében ott lesz, mindenről emlékezik a törésére. Ezt nevezem a Személyes Történetének, amelyet Coelho is leír könyvében. Ezt kell keresnünk. És ott a Termini pályaudvaron, megannyi ember között, elkezdődött egy új élet, amelyet én állítok fel. Pár hónapig lesz egy albérletem(Via Paolo Frisi, 51.), nem messze a központtól. Az utolsó és első esélyem arra, hogy megtestesítsem az álmaimat. Megkeressem a boldogságot, amely nem azokban a nőkben van, akik elhagytak, és nem azokban van, akik támaszaim, és nem azok, akik el fognak jönni. Az utam megtalálása, amely valahová, de biztosan elvezet majd, mert mindannyiunknak van amiért itt van a földön.

A termini állomáson kezdődött az álom, amely beteljesült. Ott voltam, igazán. Tegnap még a barátom teraszán néztem a szemközti panel ablakaiból kiszűrődő fényeket, és mozgásokat, miközben beszélgettünk és cigiztünk. Még ő sem sejtette, hogy mire készülök. Senki sem tudja, hogy hol lesz az ember másnap, csupán rajta múlik, hogy el jön-e az idő, hogy megvalósítsa azt amit már jó pár éve elképzelt. Galambok, emberek, fáradtság, kedvenc kávézó, füzet, toll, figyelés, azonnali szerelembe esés, érzések, illatok, fotózás, mély érzések, eső, esőben fotózás, esőben szerelembeesés, esőben sétálás ott ahol mindig is elképzeltem, ahova mindig is vágytam. Nem vagyok egyedül, mert mindig velem van.

In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen