Szombat, otthon

Tudjuk jól, hogy lehetnek eléggé unalmas szombatok az életünkben, és lehetnek jó szombatok, amikor teszünk valami szépet, csodálatosat. Ez a szombat elég tartalmasra sikerült. Délután bicajoztam, 3 fok volt és északi szél. A hóból lassan mindenhol víz lesz, elszürkül az út szélen, már nem mutatja tisztaságát, mindenki a tavaszt várja. Eközben az utamon már a falu közepén lehettem vagy előrébb, amikor el kezdett szemerkélni az eső. Olyan volt, mintha szegekkel verték volna az arcomat, de én élveztem, mert már nem hó. Hanem szép eső. Sosem vágyom a napsütésre, persze tudom, hogy az átlag emberek mindig vidámak, és várják a napsütést, de ha napsütés van, akkor meg valami más a probléma, és sosem élvezik. Én élvezem az esőt, és élvezem, hogy szürke az ég, mert ha naplemente van, és az ég pont akkor nyílik meg, hogy a csodát láthassuk, annál nincs szebb.
Gondolkoztam amikor el kezdett szemerkélni az eső, hogy most merre menjek, mert sosem lehet tudni, hogy most eláll-e, vagy el kezd szakadni. Volt bennem valami ami hajtott, ezért azt mondtam magamba, hogy nem érdekel, ha rákezd , akkor is végig megyek. Aztán a régi úton mentem, ami apámhoz vezetett, de őt most kihagytam. Ebben a faluban van eltemetve a nagymamám, aki ’92-ben halt meg. Én akkor voltam 3 éves. Nem sokra emlékezek. Ennek ellenére sokszor szoktam odamenni. Elmondok pár imát a sírjánál, aztán elmesélem, hogy mi van velem, kivel tudnám elképzelni az életemet, hogy boldog legyek,  aztán megint elmondok pár imát. Most amikor ott voltam, levettem a sapkámat, és a kesztyűmet is. A hajammal a szél játszadozott, miközben az imát mondtam a szemerkélő esőben. Az elszáradt virágokat kidobtam a kukába. A lelkemben pedig különös megkönnyebbülést éreztem.
Az úton tovább menvén, fényképeztem párat. A hegy alatt, pedig 10 cm-es sárba tekertem, hogy ne süllyedjek el. Aztán ami a hegyhez vezet út, mintha nem is tekertem volna haza. Az északi szél belém karolt, s csak gurultam, egészen a sorompóig. Egy zöld táblán megláttam a feliratot, amely Székesfehérvár távolságát mutatja ettől a helytől. Már van kire gondolni, aki arra felé lakik. Mosolyogva vártam tovább a pirosnál, miközben az arcomra csókot kaptam a széltől. A különös furcsasággal a Budapest elővárosaiban használatos vonat jött a síneken. Ezen meglepődtem, hogy micsoda fejlődés megy itt, csak az a baj, hogy a többi 12 vonat, nem ilyen Eu komfortos. A vonat elsuhanásánál, éreztem azt a megmagyarázhatatlan erőt, amit maga a vonat képvisel. A hangja, a szele, és a sorombónál a kattogás, amely ha sok vagon van, akkor észlel az ember, amikor szinte lélegzet visszafolytva felülkerekedik magán a félelem. A sorompó fehérre váltott, megpillantottam a templomot, majd rajta az órát. És igyekeztem haza, mert minden ember hazavágyik, s tudja, hogy ez egy olyan érzés, amit éreznie kell, hogy tudja kicsoda.

„El kell fogadnom a ma áldásait, hogy megvalósítsam, ami bennem van, ha sikerül elfogulatlanul és bűntudat nélkül megtennem, holnap még többet kapok. ” Jekatyerinburg és Novoszibirszk között Paulo Coelho



HOME from martin de thurah on Vimeo.