Régi történet

A hó lassan, de biztosan elzár valamitől minket. Mindenki ott bent ül, ahelyett, hogy kiélné magát a hóban. Levezetné a feszültséget. Örülne annak a pillanatnak, amikor a pelyhek az arcunkba esnek, örülnénk annak, ahogy az utcai lámpa fénye megvilágítja az apró pillekönnyű pelyheket, és néznénk zuhanásukat végigkövetve.

Este 22 óra körül lehetett, amikor megittam egy jó kora pohár Martinit. Aztán útnak indultam a nagyszüleimhez, hogy a hóból kimentsem őket vagy legalábbis a havat eltakarítsam az 50 éves járdáról. Azért volt fontos leírni, mert a falu legöregebb utcája lett ez mostanra. Sokan meghaltak, és többé-kevésbé már csak öregek lakják. Az út, ha nem esik rá a hó, akkor eléggé kátyús és rázkódós.

Itthon a biciklimre kötöttem a hólapátot, amit még Papa csinált nekünk. Aztán az odafelé vezető úton éreztem a Martini bennem dolgozó hatását. Az arcomba repkedtek a pelyhek, némelyik elolvadt, némelyik meg réteget rakott rám. A távolban kutyák ugattak, mindenki már alszik, semmi lábnyomot nem látni az úton, csak állat nyomokat. A biciklim lámpa fénye zakatolva megállás nélkül villogott, mint ha egy disco-ban lennék. Ezekkel a fényekkel értem oda, az 56-os számú ház elé, majd a lapátomat lekötöttem, amit a vázhoz erősítettem, és nekikezdtem a munkának. Ezen a járdán kb. 2-3 ember el tudna sétálni. A szürke kaputól jobbra 15 m, és balra 10 m a terület amelyet meg kellett tisztítani. Nem nagy falat. Megoldottam a munkát, a hóhányást. Aztán indultam haza. Gondolkodóba estem, hogy a hosszabb és a falun körbe vezető úton bicajozzak-e, el haladjak-e az osztrák ház előtt, amit potom pénzért vettek meg, és az ismerőseim (unokatestvér, szüleim) is meg akartak venni. Egy sárga házról van szó, egy bolt mellett a vasút felé közeledve valahol félúton. Gyönyörű. A gyönyörűsége abban rejlik, hogy nem a sablon ház, és mivel minden ember vágyódik a különlegességek felé, ezért valószínű, hogy mindenkinek tetszik. Régen, vagy 20 éve, apám és anyám ezt a házat akarta megvenni. Nem tudom mennyiért, csupán annyit, hogy mama, nem egyezet bele. És itt jön az, hogy tudjuk, mi lenne a jó, mégsem cselekszünk úgy, mert előre gondolkodunk, mert a kisembereknek előre is kell, hogy mi lesz egy hónap múlva, és két hónap múlva.

Nem akartam azon az úton menni, és megnézni a házat, hogy itthon vannak-e, az ismeretlen osztrák pár, noha valószínűleg magyarok, de a szememben osztrákok. Megfigyeltem amint a vonatra szoktam kimenni, hogy elérjek Szombathelyre, hogy ők általában kéthetente jönnek haza, két autójuk van. Aztán a vonaton szoktam azon gondolkodni, hogy ők idősek, persze, nem 70 és azon felüliek. Azon szoktam gondolkodni, hogy valószínűleg, mind a kettőjükön végig fut az izgalom, az utazás izgalma, minden két héten, vagy, ahogy éppen idejönnek. És ez, ami az emberből sosem száll ki, hiába öreg, és megszokott.

Valószínűleg otthonról, mind a ketten bőröndbe pakolnak frissen mosott ruhákat, majd az egyik kocsiba bepakolnak. Van egy bordó, és van egy halványkék. Mind a kettő Ford. Kijár a férfi a garázsból, előtte bepakol, majd a helyi boltba bevásárolnak. Aztán elindulnak a 250 km-es úton. Lágy zenét hallgatnak, mivel idősebbek, nyílván nem Lady Gagát ésatöbbi stílusú zenét hallgatnak. Lehet, hogy a Bartók rádiót hallgatják, vagy valamilyen Cd-t. Több féle úton tudjak eljönni, mindig variálják, hogy éppen most merre jöjjenek. Egyszer így, egyszer úgy. Ha valami fontosabb dolguk van, akkor az egyik megyének nagyobb városában is megállnak, nézelődni, fényképezni. Délelőtt elindulnak, majd ha ideérnek, délután 2-3 felé egy gyors ebédet esznek, a férfi lefekszik aludni pár órára, a nő, pedig könyvet olvas, vagy ő is lepihen. Este közösen csinálnak valami különleges vacsorát. A konyha közösen van a nappalival, amíg sül a sütőben a sütemény, vagy hús, addig a kanapéról nézik a Tv-t, hallgatják a híreket, vagy valami ismeretterjesztő csatornát néznek.

Ezt mind a ketten szeretik. Közben vörösbort isznak, pattog a tűz a kandallóban, élvezik az életet, amit egymással töltenek.

Nagyon tetszik ez a ház, és bánom, hogy a kis embereknek mindig gondolniuk kell a holnapra, és a jövő hétre, a jövő hónapra.

Haza utam, az sikeres volt. Igaz nem volt egyenes a nyomvonalam, de élveztem továbbra is az élettől kapott ajándékot, azt, hogy az időjárás állandóan változik, és most, hogy a hó az arcomba hullott, és figyeltem a zuhanásukat a pelyheknek, és örültem annak a fehérségnek, amely széppé , mássá teszi a tájat. A hó a fehérség a szűziesség, a tisztaság szimbóluma számomra. Emlékszem sok évvel ezelőtt, még 9 és 12 éves korom között valamikor, hogy szólót kellett énekelnem, az egyik rendezvényen. Akkor esett nagyon hó. Emlékszem. Péntek volt, mert persze a nagyobb rendezvények akkor vannak, amikor az emberek ráérnek, de ezen a pénteken esett rengeteg hó, 35-cmnél is több. Fújt a szél. Suli után alig tudtam elmenni a mamához enni. Nagyon izgultam egész nap. Zakatolt a fejemben hogy el tudjam énekelni a dalt, a kórusdal közepén, és mint csillagfény meg koronázzam az egész dalt. A mamához vezető úton, a nagy hóesésben valahogy rászállt a lelkemre az a nyugalom, amely kiártotta a félelmet belőlem. Könnyűnek és szabadnak éreztem magamat nem, mint a suliban. Mama forró levest tett elém, majd közösen ebédeltünk, mert mindig megvártak mama és papa. Második fogás, persze csak rövidítve „második” az Granatér volt. A Granatér krumplistésztát jelent erre felé, mama így hívja. Sok régi történetet szoktak elmesélni ketten. Másidők voltak, mint most.

A dalt, valahogyan el tudtam énekelni szépen. Az estén apám is részt vett. Igen, ez most furcsa lehet, mert akkor már nem velünk élet, és ez volt az utolsó jelenségek egyike, amelyen részt vett az általános iskolai ballagáson és a gimnáziumi ballagáson és persze a karácsonyi ajándékozáson kívül, hogy tudjuk, hogy fontosak vagyunk neki. A hó azon az estén is sokakat elválasztott a külvilágtól, mint ezen az estén, mint ma. Szerencsére most valahogy így 10 év elteltével, van áram, nem mint akkor aznap éjjel. Így mégsem vagyunk annyira elzárva, de lehet, hogy néha jobb is lenne, néha ha csak pár napra is, de elzárkózva lenni a külvilágtól. A hó továbbra is ömlik a környéken, milliárd pillekönnyű pehely zuhan a háztetőkre, az utakra, a mezőkre, és mindenre, széppé és tisztává tenni azokat a napokat, ameddig el nem jön a tavasz. A hó mindent elfed, minden bűnt elrejt, feloldoz, csupán addig, amíg el nem tűnik, s utána újra leleplezi nekünk, hogy a világ rossz, hogy a külvilág gonoszsága megnyilvánulhasson újra, ameddig el nem jön újra, a hideggel és fehérséggel. A sok bűnt, és koszt, lelkeket újra betemesse s megmutassa tisztaságát.