Álmatlan

olyan korán jött az éj ma,
minden altatóan néma
csak én virrasztok éberen
félek, még elaludna a szerelem, nem
ma még maradj fenn velem




figyelj!
lenne itt valami!
talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani
másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget,
meséket mondhatnál,
amikből megtudnám
ki vagy- te
aki mindig itt vagy
de valahogy mégis- folyton hiányzol,
mint a légszomj- fojtón hiányzol!
csak most, most el ne aludj!


figyelj!
játszunk szerelmest!
tudod, olyan veszedelmest!
gyújtsunk fel minden lomot,
családi házat, iskolát, templomot
nézni ahogy a tűz lobog
nézd a porrá izzott romokon
két szökött rab baktat
az aranyló homokon
a szerelmen innen
minden törvényen túl:
te meg én, csak most,
most most el ne aludj!


figyelj!
én egy kicsit most meghaltam...
na, ne ijedj meg,
én azt, nem akartam,
csak látni téged félni,
engem élve remélni,
örülni, hogy nem kell
megőrülni a nincs-en...
tudod, te vagy a világon
az egyetlen kincsem.
látom fáradt vagy,
te csak menj,
én majd virrasztok
menj, aludj...

Short Story

Egy fekete kocsiban ülök. Tűz a nap, nem rég múlt el 15 óra, inkább van már 16 óra, de ezt most hagyjuk. Elküldtem pár haszontalan smst, hogy kifejezzem az akarásomat, az emberek felé. Az emberek viszont egy cseppet sem érnek rá. Jó, ha ők sem érnek rá, jobb lenne kikapcsolni ezt a vacak telefont, vagy jó messzire elhajítani, hiszen minek már. Semmi értelme.

A rádióból Opera szól, azt hiszem el kellene indulni és ha útelágazódáshoz érek hirtelen dönteni, merre is van az az arra. Szép is lenne így élni, vagy akárhogy csak élni. Tudjátok gond, meg ilyen alapvető szarságok nélkül, mint…de persze nem ez áll fennt.

Most azért „pihenek”, mert nem találtam egyik első festményemet. Isten nem áldott meg annyira ügyes tehetséges kézzel, de ez a kitartás és gyakorlat hiánya. Mint tudjuk, 20-% tehetség, 80-% meg a többi. Anyag, pénz, kitartás, szorgalom stb. Az első kép megléte számomra olyan, mint az első szerelem, volt, de mindig álmodunk az újabbról.

A képet letettem egy olyan személynél, aki tudtam, hogy csak bizonyos ideig tölti be azt a szerepet, amit be kellett töltenie, és utána teljesen más lesz, sosem ugyan az, vagy hasonló. Szóval, elmentem, hogy megkeressem. A találkozás ennek értelmében nem volt az a „Helló örülök, hogy látlak”. Papa mindig azt mondta, hogy bejelentkezés nélkül is lehet menni akárhová, hisz kiderül, hogy örömmel várnak-e minekt vagy sem. Ez egy „mit keresel itt” nézésbe fulladt. Vannak azok a pillanatok, amikor nem kell a szó.

Most már Grieg szenzációs zongora darabjai szólnak a rádióba.

Egy órán át ez fog. Azt hiszem itt az idő felnőni, felnőttként viselkedni. Lemondani a szerelemről[a haszontalanokról] az álmokról[a haszontalanokról] vágyakról[haszontalanokról]. Sokszor úgyis rájöttem, azokban az élethozta szituációkban, hogy hanem is felesleges, haszontalan de sokszor viszont mégis. Mindenki felveszi a szerepét. Egy nap, több szerepbe bújunk, ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vesszük.

Céltalanul csináljak valamit? Ez vakmerőség, vak buzgóság, de csinálni kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy 1.: Mikor halunk meg, és mi marad belőlünk. 2.: Az életnek ,sohasem fogjuk megtudni, hogy mi volt az értelme, maximum amikor halálos ágyunkon fekszünk és összegzünk, de az is csak találgatás lesz, hiszen senki nem fogja megmondani, hogy igen, valóban lehet, hogy ez amaz volt az.

A biztos, hogy két állapot van. A szeretet és a rá való vágyakozás, s utóbbi kívánja meg a leginkább azt a valamit, amit bátorságnak nevezünk. Vágyakozom, vagy szeretek [haszontalan?], mikor hogy, jön a diplomatikus válasz belőlem. Ez a valami nincs bennem, a bátorságra gondolok, halvány ködfátylak  vannak, de az igazi, ihaj csuhaj, talán még alszik, ehhez kevés a reggeli kávé, vagy az esti vörösboros kóla. (Hirtelen nem tudom, hogy cola, vagy kóla. Fránya átvett dolgok más nyelvekből, már mindent keverünk.)

Valamiben jó vagyok, gondolom te is aki ott olvasol a soraim között, te is jó vagy valamiben.

…

S legyek szálltak a kürtöskalácsra jelképezendő a bajt. Igazam van, s nem hiszem, hanem tudom. New York-i idő szerint élek, de így csak a kötözni való bolond művészek élnek. ÉN csak az egyiknek megfelelője vagyok.  

Lassan elindulok. Unok egyhelyben lenni. 

Igazából van, de még sincs.

 főcím: [Szomorú s keserű dél] 

alcím: [Igazából van, de még sincs.]

Néha tétovázva teszem meg a gondolatot felé, most valami más történt. A hirtelen elhatározások ellen, a tétovázásnak nincsen otthona, így ez a gondolat, és így ez a cselekedet sem amolyan megfontolandó.

Megálltam a poros út mellett, amelyet kavargatott a meg-megerősödő szél, a nap éppen déli megszokott szögében sütötte a földet. Leállítottam a kocsit, majd a pince felé néztem, ahol a falnak támasztott biciklije jelezte, hogy ott van valahol. A szőlő mellett hosszú út vezet a pincéhez. A fű alig van lenyírva, a szőlő között alig található gaz, nagy figyelemmel van ápolva a majdani savanyú nedűt adó fürtök környezete.

Aztán a biciklijéhez közeledve éreztem magamon, hogy kissé kétségbeesve, felteszem magamban a kérdést, hogy miért vagyok itt? Hiányzik? Vagy valami ilyesmi. Be kell tapasztanom valamit, ami már régóta nincsen, és ennyi idő elteltével rá is jön az ember, hogy ha nem volt eddig, akkor már minek. Megoldom az életem könnyűségét és nehézségét, ahogy eddig. Magamban őrölve a kérdéseket irányába. Sosem tudtam feltenni a kérdéseimet eddig, és valóban most sem alkalmas a pillanat. Feltenni a kérdéseimet, amire szerintem még ő sem tud válaszolni sem hirtelen, sem pedig átgondolva, hogy összességében kielégítő választ adjon cselekedeteire, és arra, hogy tisztában van-e azzal, hogy a cselekedetei megváltoztattak három életet, amelyért fontos volt.

Tisztában van szerintetek vele?

Aztán meglátom. Legutóbb is így nézett ki, ahogy most. Szarul. Ha nem is a lelkét érő furdalások miatt. Olyanná teszik amilyen. Arca borostás, igénytelen. Kezet fogunk, majd elkezdünk beszélgetni.

-          Hogy vagy fiam?

-          Jól. – Felelem, kissé idegesen.

Rágyújt egy cigire, majd a lényegtelen dolgokról kezdünk beszélgetni.

-          Barátnőd? Suli? Tényleg jól vagy? Aztán otthon mi a helyzet?

A választ hamar össze tudnám foglalni, de próbálom kibontani eme kérdés halmazt. Még most sem tudom, hogy miért vagyok itt. Be kell tapasztanom valamit? De hiszen, ha nem is gyűlölöm, azért sokszor morgom a tehetetlensége és meg nem fejtése miatt, amiről ő tehet. Adna válaszokat, hogy megértsem.

- Barátnőm jól van. A suli elmegy, már kevesebb van kifelé, de nem igazán élvezem. Otthon meg semmi. Élünk, ahogy eddig. Hál Isten mindenki jól van, csak papa nincs jól, de benne van a korban.

Aztán még beszélgettünk a Foci Vb-ről, csak, hogy ne üljünk a csendben. Azt hiszem erről is kell beszélgetni apának és fiának. Egyáltalán miről szoktak? (Furcsa egy helyzet.)

Valahogy már úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy is. Élek és ritka alkalom, hogy így egyedül rászántam magam a találkozásra. Régen minden héten mentem hozzá, sakkoztunk, foci meccset néztünk a Tv-be, bár emlékszem, hogy mindig a Német Bajnokságot néztük, mert akkor még nem voltak olyan vevők, hogy minden féle sport csatornát lehetett volna nézni, mint most.

Aztán német kommentárral néztük a Bayern meccseket, vagy éppen azt, ami volt.

Most ahogy írom ezt, nem tudok visszaemlékezni a régi beszélgetéseinkre. Nem hiszem, hogy az iskolai dolgokról beszélgettünk vagy ilyesmi, lehet, hogy a fociról, hogy mikor megyek a falusi csapatba játszani, hogy tudják a faluban élők, hogy jól focizom ilyesmi. Aztán meg vékonyságom…

 és akkor is már elég érzékeny lelkemből hiányzott mindig egy darab, amit nem igazán tudtam semmivel sem pótolni. Rájöttem a dologra, hogy mi az a darab. Néha nem foglalkoztam vele, megpróbáltam úgy élni, mint a többi számomra normális ember. Sosem tartottam akkor normálisnak magamat, mivel tudtam, hogy nem vagyok. Ez a normalitás, nem a cselekedeteimet jelenti, tehát  azt, hogy furcsán viselkedem, vagy azt hogy nem vagyok olyan okos, mint a többi ember. Ez nem az a fajta dolog. Az életem, amely nem normális. Hisz nem hiába csapkodják az ilyen családokra rá, hogy csonka. Gyerekként sem könnyű kezelni az ilyen szituációkat, ami másnak normális, az számomra éppen fordítva volt, és most ennyi idős fejjel sem lettek könnyebbek ezek a  dolgok. Nem én teszem nehézzé őket, bár rajtam múlna minden. Néha félek, hogy lehet, hogy ugyanolyanná válok, persze nem akarok.

Aztán rájövök amikor beszélgetünk már fél órája, hogy nem is ismerem annyira, ahogy akarom. A kisebb gyűlölet átcsap egyfajta érzelem gazdag valamibe, ahol a lelkem hol megkönnyebbül, hol pedig iszonyatosan súlyossá válik, akár az életem különböző szituációiban, ahogy meg kell küzdeni ezzel a valamivel, hogy van is, de ugyanakkor meg nincs. Ez a helyzet nem olyan, mint másé, hiszen minden ember élete más, maximum hasonló, de ugyanaz sosem lehet.

Beszélni nehezen beszélek róla, hiszen ki lenne rá kíváncsi? Normál esetben más, ha igen hangsúlyos az egymás iránt érzett szeretet, akkor azonnal beszélnek róla, én nem. Én csak azt szoktam elmondani, hogy mióta és mitől nincs, de persze mégis van.

Talán sosem fogom feldolgozni, vagy ha igen, akkor is még rengetek időre, és persze a kérdések megválaszolására van szükség, hogy megértsem a miérteket.

Kikísért a szőlő folyosón a poros úthoz, ahol a kocsi állt, még beszélgettünk pár percet, mit hogyan, a szokásos mindig elbúcsúzós. Más nem teszi ezt minden találkozásnál, elég furcsa is lenne, de MI, ezt szoktuk, és ilyenkor mindig egy darab a szívből elvész valamerre, ki tudja hova. A van is, nincs is dolog miatt. Igazából van, de még sincs. 

Az édes hajnal délelőttje

Az eső sóhajtozik a felsorakozott felhők a határon túlról most betörnek, esővel lepik el a földön lévő embereket. Millió csepp zuhanva keresi, a helyét ahova megérkezik. A hajnal, ugyanolyan, mint máskor, álmos csendes jó kedv. Az otthon feltűnő csendje, ami körülvesz átölel. Itt állok, kávét készítek. A konyhaasztalon a fekete bögrém várja a forró nedűt, hogy felmelegítse magát, és begyorsítson engem.

Autóba pattanok, vár rám a csendes felismerés, igen, valamit most tenni kell. A kocsi csomagtartójában az elromlott fűvágó szerszám. Elromlott. Akár megannyi ember élete a földön. Igaz?

Az eső úgy rendesen ki tesz magáért, és továbbra sem kristálytiszta az ég színe. A felhő felett kék az ég, bár jelen állás szerint ki tudja, mi van a felhő felett.

A fűvágó szerszámot leteszem a szervizbe, aztán indulok tovább.

A kocsi ablaktörlője megállás nélkül takarítja az üvegről a cseppeket, amelyek összeálltak, kistestvérek egyesülnek egymással, fogják egymás apró picinyke kezecskéiket.

A rádiót nem hallom az autó hangos zajától, előttem egy kamion, hátam mögött egy feldühödött BMW-s dzsip. Aztán azon jár az eszem, hogy ebben az esőben mi lehet annyira fontos? Élni s élve hagyni. Ennyi. Veszélyes így közlekedni, mint felbőszült csorda, úgy rohan el mellettem, négy keréken gurulva. A tempó pont elég arra, hogy észrevegyem a szembe jövő németjuhász kutyust. Kikerülöm, aztán mérgelődök, hogy a gazdája hol van ennek a szép kutyának? Lehet, hogy csak egyedül érezte magát, ázott fázott, és elindult megkeresni a gazdáját, hogy minél előbb megsimogattassa magát vele. Merész vagy kis kutyus, csak ne legyen semmi baj.

Valamilyen ismeretlen faluba tévedtem, magyar zászló lengedezett az erős szélben a posta bejárati ajtaja felett tartóba helyezve. Senki sehol, bár egy nénike, esernyővel kint áll, és vár valamit. Rám néz erőteljesen, hogy hátha én vagyok-e az, akit vár, aztán látja, hogy nem, elfordul, és vár tovább. Remélem nem a falu forgalmát számolja ebben a kisebbnagyobb esőben. A faluból kiérve már csak azt veszem észre, hogy elhagyom a megyét. Akkora sebességgel suhan el mellettem a kiírt megye táblája, amennyit mutatott a kilométeróra. Telefonom nyekkent egyet. Nincs térerő. Másik megye, más szabályok, gondoltam. Aztán amikor a harmadik ismeretlen egy utcás falut hagytam el, kezdem félni. Mi van, ha egy végtelen csak egy, legfeljebb háromutcás falvakba vezet ez az út, és itt ragadok, s csak a zászlók vad táncát figyelem minden kis faluban.

A rádióban lassú zongora dal szólt, ütemre vert kicsi szívem, gondoltam a szerelmemre, hogy biztos átkozza az esőt, kezében az esernyőt tartja, cipője, már otthon induláskor beázott és lélekben készül az éneklésre, mely megnyitja titkos helyeit a lelkében, s betódul megannyi sok-kis boldogság, melyet örökre bezár a dal végeztével.

A fák lombkoronája rútul elázva várja a napot, a madarakat, hogy búvóhelye lehessen vagy megpihenhessen az elkóborolt kicsi fiókák.

Végre kiértem a falvakból. Meglepetésre egy főút. Sosem jártam itt. Ez a mai délelőtt, mert már lassan a közepén járok, pillekönnyen elrobogott a zongora dallal, a gondolatokkal, az esővel, mindennel.

A főúton jobbra kanyarodom, nem kerülök, lassan már tudom hol járok. Pár percet haladva sorompó gátolja utamat. Pihenek, felhangosítom a zongora szót, a szívem még mindig az ütemekre dobog. Elhalad a „piroska” alig voltak rajta páran. A piros sorompó felengedi karját, fehér jelzést mutat a többieknek, mehettek. Mögöttem egy piros kamion, fát hozott az erdőből, vagy fene tudja honnan. Azon az úton haladok haza, amelyen jöttem. A szemből jövő kamionok a kocsi szélvédőjére verik az esővizet, néha másodpercekre nem látok ki semmit, csak az előttem lévő kocsi féklámpáit, de olyan halványan, hogy megindul bennem a halálfélelem. Nem tudom, hogy a következő másodperc mit hoz, de megyek valamennyi sebességgel előre, bízok az előttem lévőbe.

Már csak pár perc, 5 falu mellett haladok el, talán azok mellett van az az út, ahol jártam. Valószínű most is üresen áznak, az út pocsolyái megtelten várják a szelet, a napot ahogy az emberek.

Az előttem lévő autó hirtelen előz valamit.

Emlékszel még arra az édes aranyos németjuhász kutyára? Valahol itt haladtam el mellette alig egy fél órája. Elindult megkeresni a gazdáját, hogy meleg keze végigsimítsa fejét, megcirógassa hátát.

Amikor az autó előzött, láttam eme szép aranyos kutyát, ott feküdt a főút egyik pocsolyája mellett, kihűlt testtel, egyedül. Ő csak gazdáját kereste mindhiába. Hosszú szőre vízben ázik az úton s várja gazdáját, miközben az esőcseppek a magasból rázúdulnak s Ő árván mozdulatlanul fekszik , szíve már nem verdes ütemre, nem keresi gazdáját, csak vigyázza majd továbbra is gazdája házát onnan, amit senki sem tud, s ha tudja valaki is, már nem jöhet onnan vissza.   
Így telt el az édes hajnal délelőttje.

Magamról

Néha sokszor érzem azt, hogy egyedül hagynak, egyedül hagytak, rendszeresen egyedül hagynak a még nem is létező barátok és haverok is. A fontos ebből, a tudatos egyedül hagyás, és a tudatos egyedül. Sokszor a hirtelen és megfoghatatlan egyedül léttel, még annyira nincs is bajom, inkább az eltöltéssel van, amit helyes kellene eltölteni. Egy kis móka, egy kis olvasás, egy kis írás, egy kis ez meg amaz. Aztán ha az amaz-on lenne a hangsúly rájössz, hogy senki sincs aki elmenne veled, mert ugye egyedül hagytak. Aztán amikor erre rájövök, akkor nincs móka sem kacagás. Kérdés talán a következő, hogy hol vannak a többiek, és miért hagynak egyedül? Igaz, nincsenek többiek. Mindenki csinálja az életét, egy embert kivéve. Engem.

Azzal bátorítom magamat, hogy majd az én időm is eljön egyszer, remélem nem suhantam át rajta.

Irány előre!

Ugyanaz másképp

Tegnap éjjel, és ma éjjel is ugyanazon az úton mentem végig a falumon. Igaz, amióta élek, és rákaptam arra, hogy tudok biciklizni, azóta ha egyedül megyek, akkor ugyanazon megyek végig. Sokszor vagyok egyedül, nem is tudom miért írtam az előbb ha egyedül megyek.

A templomnál balra a Mamám és a Papám felé. Az út közben figyeltem a házakat, kinél ég még a lámpa fénye, ki alszik, ki tvzik, figyeltem az fák lombkoronájának árnyékát, ahogy a kapukon játszadozott, vagy a házon, a ház cserepein, az ablakokon. Tegnap más volt, mint ma. Megmagyarázhatatlan, hiszen az út ugyanaz volt, de a bennem lévő érzések mások.

Egész nap harcoltam magammal, és semmire nem jutottam. A hangulatom eléggé csökkent. Egy órakor vagy dél körül, nem is tudom már, lejött egy film, amit már vártam, hogy láthassak, és nem egyből, hanem 21 óra felé néztem meg. Addig dolgozott bennem a titokzatos várakozás a film iránt, felmotiváltam magamban az egész történést, hogy jó lesz, és jó lett. Szép film volt. Mostanában nem tudtam végignézni egy filmet, anélkül, hogy ne tekernék bele, ezt a filmet még sokáig elnéztem volna, de vége lett, ahogy az átlagemberekből egyszerre lesz valaki, és a valakikből, pedig átlagemberek.

Jó lenne, ha most megmondaná valaki, hogy mit kellene tenni, de nem fogja senki.

Nem akarok el kallódni megint, nem akarok átlagember lenni, és nem akarok ismét lezuhanni, ahogy régen.

Most innom kellene egy forró teát és könyvet olvasni az ágyamban.

Ezt fogom tenni.

Védőangyal

Szombat délután volt, a nap az égen nemsokára nyugovóra tér. Itt van valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett, tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.

Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.

Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a történést. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk, az élet pillanataiban.

Azon a pillanaton, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová, nem jelent meg semmi, pedig várta.

Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új. Ha nem is halunk meg, hiszen hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba, lehet, oda ahova mindig is vágyott, vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.

Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel, az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, hiszen emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle, elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.

Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.

Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte, s nem látott semmit.

Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?

Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni, hiszen szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg, hiszen átalakult valamivé.

Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában, s Története helyes megírásában.

Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a haláláig.
Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.

Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba,  újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.

Ők angyalok, s nem emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.

Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része, felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.

Hogy most a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.

Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.

 

Hallgasd