Az este csendje

Az este csendjének csendjében ülök. Az eső meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverődik az eső.

Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???

Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.

Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.

Pár évvel ezelőtt kezdődött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgő erejét, hogy észrevettük egymást.

A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színű, mint az a huncut szempár.

Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyűség, nehézség.

Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyűkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerősek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más működtetné őket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.

A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeiről.

Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerős megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.

Vasárnap délután

A szürke esőfelhőkbe burkolózott látványtól kissé megörültem, amit a szobám ablakán láttam, a narancszínű sötétítők közötti kis résen, ahol a fény ereje esik be.

Ellentétben másokkal, én szeretem az ilyen időt, és késztetést éreztem arra, hogy elinduljak valamerre. Felültem a bicajomra, és a hideg széllel összekarolva elmentem a szokásos kedvenc helyemre, hogy picit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amelyek most megállás nélkül zakatolnak a fejemben. Ezt a vonaton, vagy hosszabb utazás közben szoktam elővenni, vagy olvasás közben. Annyira utálom. Engem sosem kapcsol ki az olvasás. Olvasom a szöveget, meg is értem, de közben az a fránya gondolat máshol járkál, és folyamatosan beszél a szöveg mellett. Elég zavaró, de kezdem megszokni. Aztán ha nem beszél az agyam, akkor elkalandozok a főszereplők agyában, és ott vagyok ahol ők. Érzek minden kis szirszart, amit ők.  

A kedvenc helyem a hegyen van. Körülbelül 12 perc alatt érek fel, ha igen igen gyorsan tekerek fel a hegyre, ami a szél mostani erejét tekintve nem fogom tudni megdönteni, meg igazából nem is akarom. Elszököm otthonról pár órát.

A kedvenc helyem, csupán egy hely, amelyhez mindig visszatérek.

Leülök egy sziklára és nézem, amit a természet alkotott, s közben a gondolatok tengerében elveszek, próbálok úszni, fenn maradni a vízen.

A közeli búzamezőket learatták már, az őszre hajaz a sárga szín. Aztán ott vannak a kukorica mezők, amit fújdogál a szél, a közeli erdő, amely kiemelkedik a nagy erőteljes zöldjével.

Három víztorony gömbje ágaskodik ki a falvak előterében, innen olyan szabályos távolságban vannak egymástól. A távolban a Ság hegy magaslik, a napot most eltakarja a szürke felhő, de az igazat megvallva, most nem is hiányzik. Így is tudni kell élni.

A szél egyre hidegebb, a sziklán írok pár sort. Megnéztem a telefonom, nem hívott senki. Bele akarok olvadni a sziklába és örökké ezt a kilátást figyelni.

Emlékszem, mikor először jöttem ide. Menekülés volt a szerelem elől, nyugalom és béke volt itt. Valahogy mindig lenyugodtam, nagy erőfeszítésekbe került, hogy az érzés teljesen ne kerítsen hatalmába, a véget nem érő hosszas várakozás, a haszontalan érzések és gondolatok kiirtása.

 Megtanultam itt írni, megtanultam a szép naplementében gyönyörködni, megtanultam itt, hogy nem kell a villámoktól félni, figyeltem s érezte azt a bizsergető hatást amit a vihar hozott, a kisülés szelét, aztán a dörgés hangzavarát, ahogy erőssége átzuhant a szívemen.

Meg tanultam itt várni. Meg tanultam itt elengedni. Meg tanultam itt szeretni. Meg tanultam figyelni azokra a dolgokra, amelyeket régen nem vettem észre.

Megtanultam itt valamit, és mindig valami újat, amikor idejövök, és csendben ülök pár órát egyedül.

Meg tanultam magamra koncentrálni. Itt vagyok, aki vagyok.

Egy fiú szavai a lányhoz

arcod oly szép, 

mint egy szép táj; 

tiszta égen

játszik úgy a szellő a fényben,

ahogy ajkadon a mosoly.

A szavak mint vasúti sínek futottak a távolba, de sohasem találkoztak

"Testembe kúszott az illat melynek nem volt múltja jelene se jövője lélegzetünk egyre növekvő hullámai beborítottak minket és már nem is léteztünk többé én magam is lélegzetté váltam és megbújtam a szívdobogásunkban mely csókunk másodperceit tagolta...és a másodpercek hónapokká nőttek."


"És a vakáció vége előtt még mielőtt föltámadt volna bennem az a hihetetlen merészség, hogy megcsókoljam mielőtt felmentem volna, hogy becsomagoljak, mielőtt elindultam volna, mielőtt kiolvastam volna a mikiegeres képregényemet, mielőtt felnőttem volna, mielőtt kommunista, vagy kereszténydemokrata lett volna belőlem, mielőtt befejeztem volna az iskolát, mielőtt lefeküdtem volna valakivel, mielőtt a tömérdek igen kirobbant volna belőlem odasúgtam neki: én örök szerelmem."

Ősz íze számon

Ősz íze a számon
bőrömön érzed,fázom,
tervezek, de minden részletben elveszek az idő tengerében, kiszáradt,mint sivatagi folyó,
forró homokot szór szét a szó, elveszek e kettős létezésben, gyermek vagyok, felnőtt énben, fáradt vagyok, pihenek,
de nincs időm, sietek,
csinálnék ezt azt, itt és ott,
de nem maradt más, csak az itt és most, fent itt, lent ott,cseng itt, csend ott.
Szeretek élni velednélküled,
ott lenni messze tőledmelletted,szeretek nézni dohosúj képeket,leporolni újra kopottfriss emlékeket,szeretek képeket festeni szépcsúnyán,hasonulva menni a magam útján,szeretek szólni hangoshalkan,szavakat róni libasorban,szeretek lenni szeretveszertelen,összekavarodni keverve esztelen,s befejezni befejezetlenen...


Csáfordi Orsolya

Valami

"Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tüstént kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen."

Szabó Lőrincz

Elképzelt csók a hatalom

Július 3- dika. Ez egy elég furcsa nap. A furcsa szót azért használom, mert furcsasága mellett egy kiemelt nap. Nem tudtam a dátumról, de kiemelt nap lett, ezt este már éreztem magamon.

Az autó hátsó ülésén utaztam, ahogy kissrác koromban. Vártam már ezt a nyugalmat amely induláskor elért. Magamban beszéltem, el akartam felejteni dolgokat, persze könnyen, és nem hezitálva hogy mindent megér az a foghatatlan valami, amely két ember között jön létre, de most közte és köztem. Nem írom le a szót, sem, hogy mit érez ilyenkor az ember.[nem tudni]

Mindig megmaradnak bennem [az összes nő], sosem távoznak el, csak lecsendesednek, vagy éppen az érzés átfordul és ellentétesen hat. Ahogy ők jöttek, mindig volt egy bizonyos érzés, egy erős dezsavű. Figyelj, jön valaki. Persze ez az elsőnél gyenge volt, s lassan erősödik bennem, mikor jön a kiemelt nap.

Tehát ez a nap is egy ilyen nap. Amikor elértünk egy poros úthoz, s felmentünk a hegy lábához, ahol a koncert kezdődött, s a hömpölygő tömeg, kaja illat, még több ember, zene. Ahogy a dombról elnéztem a messzeségben, a hegyeket, a tavat, az egyetlen tavat, tudtam ez egy kiemelt nap. Sosem láttam onnan arról a helyről, mégis ismerős volt, sőt, tudtam, hogy itt lesz valami, vagy valaki aki[???]. Ezt sosem tudja az ember. Döntések kellenek mindenhez.

Ahogy ott ültem, észrevettem egy vajszínű szoknyás lányt. Hosszú haja vállát verdeste, barna volt, s egy csattal eltűzte haját jobb oldal irányba, csak éppen azt a hajtincset, amely zavarta volna. Szoknyája térdéig ért, a szellő meglebegtette, s tudtam, hogy az a valami, amire itt, ezen, vagyis azon a helyen, a dombon ülve s a koncertre várva, az emlékeztető dolgok, ismerős hely, ezért volt[és az a csendes pánik, hogy most mi fog kövezketni ez után? meghalok? ezért emlékeztet Isten erre a pillanatra?].

 Ott volt. Egyszerűen kitűnt a tömegből. Nem tehettem semmit. A dezsavű érzés ezért volt.

A félelem belém szállt. Nem szabad elmennem innen, amíg nem látom közelről, amíg nem látom szemében a fényt, amely a szerelmet tükrözi vissza abba a szempárba, amely megilleti.

Gyönyörű pillanat volt, amelyet felismertem. Döntöttem, akarom közelről látni, nem tudom hogy a hirtelen szerelem meddig tart és mitől lobban lángra. Egyáltalán szerelem már? Persze, hogy nem. De több mint tetszés. Itt helyben van a megmagyarázhatatlanság, mely azonnali vonzással párosul. Azoknál az embereknél éreztem ezt eddig, akik vagy fontosak lesznek az életemben, vagy éppen a vonzás erejétől nem fogok tudni tőlük szabadulni.

Ezek a fránya helyzetek, lelkek amelyek az előző életünkben valószínüleg kapcsolódtak, s a kijelőlt nap, ezért van, mert újra akarnak egyesülni a jelenben. A fájdalommal, az örömmel mindennel párosulva, várnak egymásra, a megfelelő pillanatra, hogy bekövetkezhessen az ölelés az érintkezés.

A zene hangereje a lelkemet zörgette, gondolatom a lányon járt. Nem fontos tudnom róla semmit, hiszen ismerem a múltból, viszont a jelenben nem tudok róla semmit. Miért alakul ki a vonzás? Miért van a hirtelen szerelem? Aztán meg miért volt a megmagyarázhatatlan érzés akkor abban a pillanatban, amikor a hegyet néztem, s a felkelő csillagokat a domboldalról?

Akarva akaratlan tudtam, hogy ez nem a szokványos pillanat.

A tudományos válasz : „A dezsavű egy korábban látott álomkép egyes részleteinek a reál életben való megélése. Előre megálmodtuk a dolgot, amit az ember elfelejt később, de mégis megtörténnek a pillanatok.”

A véletleneknek soha sincsen vége.

Miért álmodtam erről a lányról, amikor nem is tudom. Nem tudom a nevét, hogy hol lakik, hogy hány éves, nem tudok róla semmit. Hacsaknem jön az a valós [valótlan], hogy előző életemben fontos ember volt számomra.

[???]

Álomképen szúr, szép ez a világ.

Az idő majd meghozza a válaszokat. Szemében láttam szerelmet, de egy másik férfi iránt. Talán nem ő az, de az érzésnek utána kell járni. Minden valamiért történik. Ez most ki tudja, hogy micsoda, és miért van. Ismernem kell őt a jelenben. 

  Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Új toll

Egy francia városban járt egyik barátom. Az elutazása előtt pár nappal mondta el nekem, amolyan utolsó találkozás a nagy és hosszú útja előtt. Kicsit be volt sózva, hogy mi lesz ott vele, de aztán mondtam neki, hogy sorsod elől nem futhatsz el, csak azon változtathatsz, hogy teljes békében várod azt az újat, vagy túlságosan is félve. Minden féléről beszélgettünk, a közeli tó mellett, ami a város ékessége, igazából ez sem az, a beton dzsungelben, mégis ez az a hely ahol sokan sétálnak futnak a beton árnyékában. Megkértem, mit általában mindenkit aki külföldre, különutakon jár, hogy hozzon valamit, hogy tudjam lesz miért elmennem oda. Hozott két tollat, amelyet kértem. Most ezzel írok, már rég vártam rá. A mamám udvarán ülök, a nagyalmafa alatt. Van egy nagy asztal hozzá egy pad, kröülötte még annyi szék amennyien a családban vagyunk. Kávét csináltam, mama pedig öreg örökmozgóként újabb feladatot talál ki magának, persze az én segítségem nem kell.

A macsaka és kutya felugrik a padra, simogatom őket, közben írok, felhők kúsznak az égen. Minden jó így? [Nem.]
Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém. 
Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi.
Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.

"Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?" 


[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]

[ S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?]