Menekülés

Végre tudtam aludni. Most már nem vagyok annyira fáradt.

Délben megnéztem a Grace Klinika ismétlését. Ezeket a részeket pont nem láttam. Megittam a kávémat, amit már tejjel iszom, mert mégis…

A Grace Klinika mellett néztem a Mezzo-t, amin Piotr Anderszewski zongorázott. Megint előtörtek belőlem a dolgok. Mostanában sok művészetis embert ismerek meg, és zavar, hogy akkor nem voltam magamnál, és mással foglalkoztam. Más élete volt a fontosabb. Sőt, most sem az enyém a fontos, de most nem is tudnám azt megmondani, hogy kinek az élete fontosabb az enyémnél egyszerűen az enyém nem lényeg magam számára. Egy biztos, hogy nagy ívben leszarom az életemet. Néha-néha rápillantok, de aztán ennyi. El vagyok egymással.

Grace után elmentem a hegyre, vagyis oda indultam, hogy majd írok, áh én írok ott majd a kedvenc padomon, szép dolog a hitegetés. Bepakoltam a szürke táskámba, füzet, ceruza, a Francia tollamat visszatettem, mert azt nem akarom elpazarolni, holmi hülye írásokra. Annak fognia kell majd akkor...

Azt a bizonyos fontosabb valamit. Addig állnia kell. Elindultam a kocsival a hegyre, aztán a közeli város lett valahogyan mégis, aztán a közeli város utáni falu, ahova sokat szoktam menni, bár magam se tudom miért, aztán a falu után, meg Papám szülőfaluja, oda sem tudom miért járok, aztán onnan meg már csak 1 falu a távoli város ahol egy dombon van egy vár. Lefotóztam, bár hülyén éreztem magamat, mert a felhők olyan szépek voltak, hogy ezt sem festő, sem fotós nem adja vissza. Ezért inkább csak néztem őket, ahogy mindig változnak, hol kisüt a Nap, hol beborul.

Megálltam egy templomnál, bementem, fotóztam. Freskók, történetet, színek, angyalszobrok, Jézus szobrok. Leültem, elmondtam egy imát, kettőt. Aztán a városból kijutva valamilyen ismeretlen útra tévedtem. Aztán már ott tartottam, hogy ez az út, semerre se ágazik el. Nagyon szerencsétlen egy helyzet volt. Tartottam a Balaton felé. Ha már itt vagyok, akkor látni is akarom a zöldes Magyar tengert. Igen zöld, mert mikor a nap sütött ebben a színben pompázott. Pompázhat-e egy tó? Furcsa hülyeségek használata.

Mindegy. Itt sem csináltam képet, mert akkor meg egyik ismerősöm jutott az eszembe, hogy ilyen képet mindenki tud csinálni innen az ország út mellől, ahogy a Balaton szinte világít.

Sálat a nyakam köré tekerve sétáltam egyet, a lehullott falevelek között a parton. Még a hattyúkkal sem találkoztam, sem emberekkel. Ott is egyedül voltam, ahogy út közben. Hogy hová is tartottam, nem tudom. Régen örültem, hogy mentem cél nélkül, de a cél nélküli út, ha eléri a jelentését, visszaüt, és már csak az a lényeg, hogy szabaduljunk meg mindentől. A gondolatoktól, az elhagyott falvaktól, a városoktól, az útszéli fáktól, mindentől.

Az elejét élveztem, de attól a pillanattól, amikor egyre távolodtam és távolodtam a nem létező célomtól, valami bűntudat fogott el. Hová is megyek?

Egyáltalán, miért hitetek el magamban különböző dolgokat, hogy túl éljem a napot napokat?

És miért viselkedek úgy, mintha megtehetném ezt az ismeretlen keresést???

Ezek a kérdések kavarogtak bennem sétálás közben a macskaköves utcán, a lehullott sárga gesztenye, diófa levelek között mikor az utolsó városnál megálltam.

Menekülök. Édes szeptember jöjj velem, vagy október, ha létezel és akarsz engem.   

http://www.port.hu/pls/co/event.event_page?i_event_id=1480675&i_event_area_id=11&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_country_id=44