Az életből annyi örömöt és boldogságot akarok kicsikarni, amennyit csak lehet.
Most elmúlt este 10 óra. Közelítünk a hajnalhoz.
A szívemből masszírozom ki az izomlázat.
E.-ra gondolok. Szeretem vasárnaponként.
Nemrég az jutott az eszembe, hogy világgá megyek vele, de tényleg. Igazából, amióta írom ezt a blogot, majdnem minden bejegyzés erről szól. Aztán itt vagyok.
A szavak betemetnek, megégetnek.
Mit írjak. Kinek és miért?
Ha meghalunk az örökre szól???
Gyertya ég. A temető fényben árad.
Levelek zuhannak a földre.
Szívem úgy lüktet…
Tudod, hogyan tudod lemérni?
Ha jól figyelsz, és behunyod a szemed ajkamon érezheted szívem dobbanását.
Tegnap E. észrevette azt, amit más nem.
Csillagokat néztük, igaz ő fázott, de csak náluk szépek a csillagok. Vele.
Ölelésében újra elvesztem, és megtalált.
Aztán beszélgettünk, az idő végtelenségében.
Aztán megint elhagytam.
Hazafelé, a kis házamra gondoltam, amelyet még délután láttam, abban a faluban ahol lakik, csak pár utcányira.
Beköltöztettem magam.
Volt kutyám is.
Egy magyar vizsla, a kertben vérvörös rózsák kókadoztak, de még szépek voltak.
A lemenő nap fényei beterítették a lelkemet, valahogy jó volt ott lenni. A fények, a naplemente, az árnyékok. Én meg csak azon voltam, hogy megörökítsek mindent, amit tudok, de aztán rájöttem, hogy mindent eltettem már a lelkembe.
Őt is.[?]
Szívem úgy lüktet…ajkamon érezheted szívem dobbanását.
Ezt az őszt, már nem kerülte el a halál. Tudtuk, hogy hamarosan itt lesz, szembe kell néznünk vele, át kell élnünk, ahogy Papinak is. Délután volt, mikor már a kertek alatt járt, megállt pár napra, hagyott még időt, aztán ezen napok leteltével közelebb és közelebb jött. Este hat órakor már az udvaron volt, később pedig a szobában. Aztán tovább indult Papival. A szoba csendjében ültünk. Arcomon a könnyek vájtak utat, figyeltem ahogy fekszik ágyában hangtalanul és nyugodtan, fájdalom nélkül. A levegő elvesztette szükségszerűségét a fény kihunyt a szobából. *** A pillanatok olyan gyorsan jöttek, szinte csak sodródtam, mást úgyse tehettem. *** Elköltöztünk. *** Az új játékszer. *** Bécs. München.Stuttgart. Repülők. Fények. Autók. Félelem. Sok ember. Sok új ember, csak lányok. *** Félelem. Autózás ahova a szél visz. Új élettörténetek kitalálása embereknek, csak úgy unaloműzésképp. Félek a haláltól. K. gyűlöllek péntekenként. Hiányzik az orgona. Autózás a semmibe, ahova a szél visz. Fotózás. Ócska képek, zárt térnyi csend klausztrofóbia. Egyszer volt, s talán lesz is. Az ég, kékes sötét szín lepte be. Csillagok csak megszokásból világítanak. A hold is csak néha. *** Lelked letéped előttem, szívedet kukába dobod. *** Fázom, megölelnél? *** Lélegezz, mást úgysem tehetsz. *** Szeretlek vasárnaponként. Igen, téged. *** Tovább állok a széllel, a levegő hűlt helyében borzolod hiányom. *** Szeretsz vasárnaponként? Etus: -Te hagysz el engem és nem én téged. *** Soha nem alszom el. *** „Nem helyes azt mondani, azt hiszem. Azt kellene mondani, azt gondoltam. Én valaki más vagyok. Ajándék vagyok a gondolataim megszületésével. Nézek és figyelek. Kihúzom az íj húrját. Egy szimfónia meghal a mélyben, vagy ott terem a színpadon. Az undor hullámaival kezdődik és véget ér, ahogy nem tudjuk azonnal birtokba venni ezt az örökkévalóságot… Az illatok felébredésével ér véget.” *** „Most csak vándor vagyok, aki élvezi a kilátást, de túl magasra állt fel és túl mélyre nézett le. A legtakargatóbb és legmeztelenebb időben. Látni, érezni, belélegezni.” *** Szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. *** Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni, ahol Ő van.
"Bevallom, nagyobb mámort lelek a szenvedélyben, mint az imában. Az efféle szenvedély már ima. Bevallom, még mindig imádkozom, hogy érezhessem szeretőm ajkának érintését, simogató kezét, karjainak ölelését. Bevallom, még mindig éhezem rá, hogy testem lángra gyújtsák, hogy felébredjünk egy álomban, távol e zavaros helytől, ahol már nem is vagyunk önmagunk. Tudni akarom, hogy ez örökre, mindörökre az enyém."
A mai szürke nap valahogyan belém hatolt. Jól érzem magamat. Igaz néha-néha a sírás kerülget. Nemrégen tankoltam, próbáltam 75-tel jönni, hogy miközben megyek, termeljem is a benzint, talán sikerült. A szürke nap a kedvenc filmemet juttatja eszembe. Lehet, hogy este megnézem.
Két fiatal szerzőről szól. Ez a két fiatal hasonlít rám, az egyik bohókás, carpe diem, mindent a szerelemért, a másik, viszont teszi a dolgát, és azon gondolkodik, hogy szakít.
Egy ismeretlen helyen dolgozik. Laptopja egy barna asztalon, reggelente joghurtot eszik, átnéz a szemben lévő épület ablakaira, be-be tekint, ihletet merít, folytatja a munkát. A magányos munkát, hisz az írás a legmagányosabb teendők egyike. Leülünk kiírni a gondolatokat, őszintén.
Aztán ha van valami ami megérett, és megosztjuk, kinyomtatjuk. Ez az a pillanat, amikor a szívverésünk úgy lüktet, ahogy a nyomtató kiköhögi az írást.
Az vagyok, amit a papíron látok. Betűk, mondatok, bekezdések. Pontok, kérdőjelek. Végtelen gondolatok.
***
Szeretlek, vasárnaponként. Ma rá akartam gyújtani, de megígértem Etusnak, hogy nem gyújtok rá, sem amikor mellette sétálok, sem amikor vele beszélgetek, és akkor sem amikor nincs velem. Persze, a nincs velem, egy fura dolog, hiszen ha nincs velem is velem van. Gondolok rá. Ma az idő bizonyára nem tetszik neki, hogy nem látja a Napot, és a kék eget. Átkozza, hogy ősz van. Haját össze-vissza fújdogálja a szél, kabátja csuklyáját a fejére húzza, várja a haza induló vonatpótlóbuszt.
Gondol-e rám?
Szeret-e vasárnaponként.
***
A sírás kerülget. Hazafelé a rádióban a halálról beszéltek. Az emberek ugyanazokon a dolgokon esnek át, de másként éljük meg.
A rádióban egy orvos beszélt, aztán egy ismeretlen asszony.
Segített a barátjának mindenben amiben tudott. Átkötötte mindennap a sebeit, ápolta. Aztán a barátja egy nap, azt kérte, hogy mutassa meg a sebét. Tükröt hozott neki, megmutatta. Ekkor tudatosult benne mikor a tükörből megnézte a sebet, hogy most már nem arról kell beszélni, hogy hogyan fog meggyógyulni, hanem, hogy mennyi ideje van hátra.
Elkezdődtek a mély beszélgetések.
A barát az oda felé vezető úton sírt, majd belépve a kórházterembe erős volt. Őszintén beszéltek az addig megélt 31 éven. Emlékek, barátságok.
Aztán a sebből ömleni kezdett a vér. Aktív haldoklás kezdődött. Egy hét után a beteg meghalt.
A barátot egy kisfiú hívta fel, s megköszönte, hogy segített édesanyjának bekötözni a sebeit, gondoskodott róla és, hogy még több időt tölthetett vele.
Egy kisfiú…
***
Szeretlek vasárnaponként. Most ahogy írom ezeket a sorokat Etuskára gondolok. Jó lenne megölelni.
Szeretnélek… átölelni, s hinni, hogy még van idő. Megállni, érezni ahogy a szíved, az én szívemhez közel dobog. Érezni az illatodat.
Édes ajkadra csókot adni.
Szeretnélek a hétköznap, és hétvégén is.
***
Odakint a hideg északi szél kotorja a fák leveleit a fűben. A diófán a levelek még kapaszkodnak az ágakba, makacsul vívják meg a harcot, akár mi emberek. Néhányan lehullnak, néhányan megvívják a harcot.
***
Jól esne egy meleg ölelés. ***
"Egy kalapáló szív bármit jelenthet. Pánikbetegségtől valami sokkal, sokkal komolyabbig. Egy kalapáló szív, vagy egy kihagyott dobbanás titkos szenvedés jele is lehet. Vagy jelezhet egy románcot, ami a legnagyobb baj mind közül. A körülmények megváltozhatnak. Egy kis romantikától kiugrik a szívünk, de a pániktól is. A pánik leállíthatja a szív dobogását. Nem csoda, hogy az orvosok annyit küzdenek, hogy stabilizálják, hogy lassú legyen, állandó, szabályos, hogy a szívünk ne ugorjon ki a helyéről, valami rettenetes hírtől félvén; vagy mert amit várunk, az valami egészen más."
A hátam mögött körülbelül 2500km. A távolság alatt sem szűnnek meg a gondolatok, sőt.
A gondolatokat, pont, hogy a távolság hozza mégjobban össze.
Hallgatva a régi dalokat a rádióból, az újakat, melyekhez kötődik oly sok élmény. Republic... aztán az ismeretlen számok, amelyeknek a nevét se tudom, de akkor jelen volt az életemben, vagy a háttérben az szólt, mikor történt ez-az valami fordulat vagy rossz az életemben.
Az otthonomtól 1130 km Róma. Ha úgy nézem, amit megtettem, megtettünk egy oda vissza út simán lehetséges lenne.
Bár mint szokott lenni, mindennek el jön az ideje, majd egyszer, vagy akár többször én is ott leszek a St. Peter téren galambokat nézek, etetek, kávét iszom, napszemüveg lesz rajtam, a hőmérséklet kb. 0 fok körül, vagy pozitívba. Körbenéznék, élnék, de ez nem azt jelenti, hogy itt nem tudok. Csupán annyit jelent, hogy elképzelem, hogy reggelente, melyik pékségbe megyek be, hol iszom a kávét, kikkel találkoznék a séta során a városba, avagy kocsival. Teljesen magamba zárnám a ott töltött időt. Elidőznék.
Ma azaz október 23-dika a piros betűs ünnep mellett mást is tartogat ez a nap számomra.
Immáron 16-dik éve, hogy elköltöztünk otthonról, azóta, nincs otthonom, és a világ más. Elköltöztettem a szívemből egy személyt. Bezártam ajtót és ablakot, miatta és miattam. Azóta olyan nehéz lett lélegezni.
Ez az a pont, amitől naponta nem tudok megszabadulni. Ellököm magamtól, aztán undorító módon ugyanúgy visszajön.
Elmúlt, mégis égetően fáj.
Az utazásom során viszont beköltöztettem valakit a szívemben. Nem tudom mit hoz, nem tudom mit ad, ad-e egyáltalán.
Valami furcsa érzés kerülget, aztán már csak azt érzed, hogy bumm bele a közepébe.
Tökéletes lüktetés a semmibe....
Akarom. Őt.
Az esőcseppek a szélvédőn kopogtatnak, az ablaktörlő lendületesen végzi a munkáját. A szembe jövő autók fényénél becsukom a szememet. A lámpa fénye még csukott szemet is elvakítja. Haladunk. Elálmosodom. Aztán róla álmodom, ahogy ott fekszem mellette és átölelem. Hallom, ahogy a szíve ütemesen ver. Milyen a szív[ének] hangja?
Befogadtam egy plüssmacit is csak, hogy ne legyen annyira egyedül. Este átölelgetem, együtt alszunk, együtt alszunk a többiekkel.
Néha az élet a legjobb forgatókönyv író. Minden embernek más a „forgatókönyve”, de mégis hasonló. Átesünk ugyanazokon az érzéseken, veszítünk, harcolunk.
Elveszítjük akit szeretünk, mert a halál közbeszól, vagy csak elmúlik az a megfoghatatlan érzés amely, ha kihullik a kezeink közül, mint a tengeri homok a tenyerünkből, nem tehetünk semmit, csak elnézünk a tenger felé, bele markolunk újra a kezünkbe egy kis homokot, és hagyjuk, hogy újra lejátszódjon minden. Az idő, amely talán, másképpen viselkedik, hiszen a homok az ujjaink között "valamennyi" idő alatt hullnak alá a szemek.
Szerelem szerelem…nem is tudom már milyen az.
Lelkünk amelyet nem tudunk irányítani, néha közbeszól, újra és újra jönnek az emlékek, vagy szétdurrannak, mint egy vízzel teli lufi.
Nekem most nullaóraötvetöt perc-kor K. jut eszembe. Igen ma is mint máskor, hiányzik. A nap bármely szakaszában, csak úgy belémszáll, és tovatűnik amikor engedem. Néha marasztalom, néha elűzöm. Ezt a hiányt K. okozza, és nem az az érzés, hogy szeretnem kell valakit. Egyszerűen K. az akit fentről küldtek.[?]
Sokat beszéltünk éjjeleken K.-val, szerinte csak az érzés hiányzik és majd Ő már nem igen fog hiányozni nekem.
Hogyha most itt ezen a kék szőnyegen amelyen pár pokróc van leterítve, és a hálózsákom mely ágyként funkcionál erre az estére, egy tetováló lámpa fényében írok, pár elektromos gitár erősítő és egy nagy polc között, amely tele van régi könyvekkel, egy jóra sikeredett koncert után. Szóval ha itt feküdnénk együtt a lila szürke hálózsákomba együtt, egy másik lánnyal, csókolóznánk, és mivel közel kerülne testünk, beindulna a kémia folyamata. Csókok szüntelen váltakozása…
K. szerint akkor nem gondolnék rá.
Szombat éjjel K. mással van. Én egyedül, de ha lenn is itt valaki kitörölhetetlenül maradna bennem valami amit K. iránt érzek. Nem múlik el, hiszen szerelemim meghalnak, mielőtt megszületnének.
A holnapon töröm a fejem. Illetve Édes Októberen. Lehet, hogy a kép, amelyet a Ferences templomban készítettem róla, Assisi Szt. Ferenc napján, az idő, és az emlékek még fontosabbá és szebbé teszik Őt? Mi van, ha Édes Október, egyáltalán nem olyan, mint azt a lelkem gondolja?
Véletlen folytán kerültem oda, egy ismeretlen esküvőre, ahol mint tündöklő égi jel lett volna, mikor megláttam.
Mi van, ha szerelmeim meghalnak, mielőtt megszületnének???
Néha még mindig elcsodálkozom azon, hogy egy hangszerből mennyi mindent ki lehet hozni. A dallam valóban végtelen? Mi van akkor, ha…
Egyszer az is véget ér.
Vagy tegyük fel, valami okostojás rájön, hogyan kell megállítani a halált?
Aztán már nem lesz értékes az élet sem.
Egyáltalán mi az érték?
Nehéz kérdések.
Két napja egy piros kanapén alszom. Félek, a haláltól. Inkább elmenekültem tőle. Tudjuk, hogy otthon valami hasonló zajlana le. De holnap, amikor olvasod, már javában zajlani fog az események színültig telt valósága, melytől már senki sem fog elmenekülni, hanem benne leszünk, mint ha egy a tó közepén állnál s a tó kerek. Ugyanannyi az út minden irányba, de te közben meg akarod keresni a legrövidebbet, mert nem vagy annak az információnak a birtokába hogy tudd a tó kerek, eközben rájössz, hogy nem is tudsz úszni, és megfulladsz.
Eltudunk-e menekülni a halál elől. Ez most a legnagyobb kérdés.
Örök szerelem, boldogság azt hiszem nem létezik.
Lehet, hogy minden este eljön, és mindig más. Egyszer kék a szeme, máskor barna. Vagy zöld. Egyszer magas, máskor alacsony. Néha részeg, és akkor minden nehezen megy, máskor könnyedén. Többnyire nem beszél, csak van. Aztán órdító fájdalommal tudjuk, hogy itt a vég. Kinek mekkora az ereje a küzdésre. Szembefordulni a halállal, avagy a szerelemmel.
A lelkem már nem igen tud hinni semmiben.
Ha egyszer vége szakad a végtelen dallamnak, mert eljön az az idő is. Vagy amikor az élet elértéktelenedik, és nem lesz örök szerelem, sem egyéb boldogság.
Ebben az őszi időben a gyenge napsütésben ülök, egy kis piros szombathelyi padon. Várok valamit, vagy valakit.
Gurdjieff & de Hartmann zongora kompozícióit hallgatom. A falevelek hullanak a fejemre, a padra, mindegy hova. Úgy hullik, mint a hóesés. Gyönyörködöm a levelek tarkaságában.
Aztán lehunyom a szememet. Felmelegít ez a gyenge napsugár.
Jól esne egy kis kávé, itt helyben. Nyújtózom egyet. Mélyre letüdőzöm a levegőt sokszor.
Nincsenek bennem mély gondolatok, nincs bennem most semmi.
Ahogy a zongora felgyorsul, úgy gyorsul fel a szívverésem is, ahol halkul és lelassul, úgy lassul.
Furcsa képzettársítás ez.
Édes Októbernek egyre kevesebb napja van, hogy megismerjen. Még mindig nem tudom ki ő.
Csak azt, hogy a szülője mivel foglalkozik, és hogy hány éves a lány.
Lehet, hogy át csúszik Novemberre, és így lesz Édes November.
Lehet, hogy nem csúszik át semerre. Lehet, hogy nem lesz lehet, hogy nem is volt.
Csak egy angyalt láttam a templomba, s mikor eljöttem, ő elrepült.
Vagy védőangyalom ember alakot öltött, hogy bízzak és higgyek még abban a boldogságban, amelyre várunk mindannyian.
Hazudik az, aki tagadja, hogy nem bízik és hisz ebben a…
Varázslatban???
„térképet rajzolok magamban a városról.belehelyezlek mindenhová.az utca köveibe, a boltok elé vagy a sarkok élébe.a parkok mélyébe. a jelzőlámpák fakó fényébe.ott vagy mindenhol. odavarázsollak magam mellé. bele az ágyamba hogy a reggeli harmat leheljen csókot angyal arcodra. és én nézhessem ahogyan álmokat morzsol ajkad halmokra. vissza felé lépkednék mint a rosszul beállított óra. átélni veled a múltunk kézen fogva. csak láthatnám megint benned a lelkem. lassan kiveszik szemedből minden fényem. így tűnnek el szürke szárnyaim. és párnáddá válnak tépett tollaim. „
2010. október 3., vasárnap
Kértem, hogy legyen. Legyen egy édes októberem. Aztán utaztam, szinte el is felejtettem, hogy jönni fog.
Október második napján, szombaton, délután megérkezett. Nem tudtam, hogy délután fog, sem, azt, hogy október másidik napján, sem azt, hogy ehhez utaznom kell.
Hangtalanul, és minden nélkül jött.
A felismerése, azonnal belém nyilallt.
Egy esküvői misén ültem a leghátsó sorban. Nyakamban a fényképezőgépem.
Fogalmam sincs, hogy ki házasodik, sem azt, hogy ki a násznép.
A történések, csak úgy jöttek. Nem volt forgatókönyv, semmi.
Ahogy jött, úgy jött.
A lehetetlen.
Ahogy néztem a tömeget, ami szűk tömeg volt. Nah, akkor jött Édes Október. Előttem ült. Észrevettem. A haja olyan szépen be volt fonva. Ott ültem, miközben teljes mértékben tudtam, hogy ott van Októberem.
Fényképeztem, csak úgy, hogy teljen az idő. Beleolvadtam a valamiben.
A mise végén, a tömeggel a templom előtti kis térre igyekeztünk. Aztán valahogy a tömeg megállt. Percekre. A lány előttem állt. Haját kibontotta. Akkor volt, az, mint a filmekben oly sokszor, hogy belassul a kép, és minden megáll. Lassítva látod a lányt. Ó te jó ég. Itt áll előttem. Mellette az apja, az apja mellett az anyja. Kedvem lett volna megszólítani. Kedvem lett volna átölelni. Ismeretlenül.
Csodálatos volt.
Tudtam, hogy ő az, Édes Október. Eközben nem csináltam semmit.
Haza úton mosolyogva jöttem. Ekkor még nem tudtam, hogy másnap reggelre mekkora űr lesz bennem és csalódottság, hogy nem csináltam semmit.
Hagytam, hogy kisétáljon az ajtón. Még bámultam pár percig. Aztán én is elsétáltam. Ott hagytam. Ott hagytuk egymást.
Ma egész nap rá gondolok. Tudom, hogy létezik valahol, és tudom, hogy ő lett volna az Édes Októberem.
Párszor már írtam. Gyűlöllek péntekenként. Vágni lehet a kocsiban a füstöt. Mérges vagyok. Nem csillapítja semmi, ez sem amit szívok.
Egyedül vagyok. A rádió nyomja a klasszikus műveket, ez sem csillapít. Nincs semmi baj, csupán gyűlöllek különösen ma, azaz pénteken.
A vasútállomáson vagyok. Várok. Ahogy itt ülök a kocsiba, nézem a többi várakozót. Előttem egy öreg út. Az jár a fejemben, hogy ő másképpen vár ahogy én.
A várásunk között különbségek vannak.
Ő valóban vár valakit, én viszont csak kijöttem.
Érzések és minden nélkül, habár gyűlöllek. Mégis kicsodát?
***
Este sétáltam egyet a faluban. Régóta lakom itt, de sétálni sosem szoktam. A sötétben az utcalámpák tompa fénye alatt sétáltam , magamba szívtam a hideg őszi levegőt.
Jó lett volna valakinek a kezét fogni, együtt sétálni.
A valaki nem K., sőt K. talán sosem létezett.
Sosem létezett.
A sétálás alatt nem fájt semmim. Sok dolog járt az agyamban, főleg az, hogy nem akarok hazamenni, mégis ez volt az cél. Mert mihez kezdenék?
Mindennap fáradtan ébredek, mindennap túlélem az aznapi napot.
**
„megígérted, hogy még utoljára láthatom a csillagokat.”
Az írók mindenre emlékeznek (...). Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet.
Stephen King
Esteledett. A redőny még nincs lehúzva, csak félig, lyukain átszűrődik a mai naplemente aranyló bíbor színei. Meleg árad a téglafalak...
vers
"A napok szürkén telnek Hazudva lopóznak egymás után S én kávémat, teámat kavargatám Egyet pislogok reggel s este van már Ahogy a fekete barna lé Ellepi fáradtan a hófehér cukrot Úgy önti el szívemet a magány S minden e világi mocsok" [urbánnóra]
