A mai szürke nap valahogyan belém hatolt. Jól érzem magamat. Igaz néha-néha a sírás kerülget. Nemrégen tankoltam, próbáltam 75-tel jönni, hogy miközben megyek, termeljem is a benzint, talán sikerült. A szürke nap a kedvenc filmemet juttatja eszembe. Lehet, hogy este megnézem.
Két fiatal szerzőről szól. Ez a két fiatal hasonlít rám, az egyik bohókás, carpe diem, mindent a szerelemért, a másik, viszont teszi a dolgát, és azon gondolkodik, hogy szakít.
Egy ismeretlen helyen dolgozik. Laptopja egy barna asztalon, reggelente joghurtot eszik, átnéz a szemben lévő épület ablakaira, be-be tekint, ihletet merít, folytatja a munkát. A magányos munkát, hisz az írás a legmagányosabb teendők egyike. Leülünk kiírni a gondolatokat, őszintén.
Aztán ha van valami ami megérett, és megosztjuk, kinyomtatjuk. Ez az a pillanat, amikor a szívverésünk úgy lüktet, ahogy a nyomtató kiköhögi az írást.
Az vagyok, amit a papíron látok. Betűk, mondatok, bekezdések. Pontok, kérdőjelek. Végtelen gondolatok.
***
Szeretlek, vasárnaponként. Ma rá akartam gyújtani, de megígértem Etusnak, hogy nem gyújtok rá, sem amikor mellette sétálok, sem amikor vele beszélgetek, és akkor sem amikor nincs velem. Persze, a nincs velem, egy fura dolog, hiszen ha nincs velem is velem van. Gondolok rá. Ma az idő bizonyára nem tetszik neki, hogy nem látja a Napot, és a kék eget. Átkozza, hogy ősz van. Haját össze-vissza fújdogálja a szél, kabátja csuklyáját a fejére húzza, várja a haza induló vonatpótlóbuszt.
Gondol-e rám?
Szeret-e vasárnaponként.
***
A sírás kerülget. Hazafelé a rádióban a halálról beszéltek. Az emberek ugyanazokon a dolgokon esnek át, de másként éljük meg.
A rádióban egy orvos beszélt, aztán egy ismeretlen asszony.Segített a barátjának mindenben amiben tudott. Átkötötte mindennap a sebeit, ápolta. Aztán a barátja egy nap, azt kérte, hogy mutassa meg a sebét. Tükröt hozott neki, megmutatta. Ekkor tudatosult benne mikor a tükörből megnézte a sebet, hogy most már nem arról kell beszélni, hogy hogyan fog meggyógyulni, hanem, hogy mennyi ideje van hátra.
Elkezdődtek a mély beszélgetések.
A barát az oda felé vezető úton sírt, majd belépve a kórházterembe erős volt. Őszintén beszéltek az addig megélt 31 éven. Emlékek, barátságok.
Aztán a sebből ömleni kezdett a vér. Aktív haldoklás kezdődött. Egy hét után a beteg meghalt.
A barátot egy kisfiú hívta fel, s megköszönte, hogy segített édesanyjának bekötözni a sebeit, gondoskodott róla és, hogy még több időt tölthetett vele.
Egy kisfiú…
***
Szeretlek vasárnaponként. Most ahogy írom ezeket a sorokat Etuskára gondolok. Jó lenne megölelni.
Szeretnélek… átölelni, s hinni, hogy még van idő. Megállni, érezni ahogy a szíved, az én szívemhez közel dobog. Érezni az illatodat.
Édes ajkadra csókot adni.
Szeretnélek a hétköznap, és hétvégén is.
***
Odakint a hideg északi szél kotorja a fák leveleit a fűben. A diófán a levelek még kapaszkodnak az ágakba, makacsul vívják meg a harcot, akár mi emberek. Néhányan lehullnak, néhányan megvívják a harcot.
***
Jól esne egy meleg ölelés.
***
***
"Egy kalapáló szív bármit jelenthet. Pánikbetegségtől valami sokkal, sokkal komolyabbig. Egy kalapáló szív, vagy egy kihagyott dobbanás titkos szenvedés jele is lehet. Vagy jelezhet egy románcot, ami a legnagyobb baj mind közül. A körülmények megváltozhatnak. Egy kis romantikától kiugrik a szívünk, de a pániktól is. A pánik leállíthatja a szív dobogását. Nem csoda, hogy az orvosok annyit küzdenek, hogy stabilizálják, hogy lassú legyen, állandó, szabályos, hogy a szívünk ne ugorjon ki a helyéről, valami rettenetes hírtől félvén; vagy mert amit várunk, az valami egészen más."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése