Ebben az őszi időben a gyenge napsütésben ülök, egy kis piros szombathelyi padon. Várok valamit, vagy valakit.
Gurdjieff & de Hartmann zongora kompozícióit hallgatom. A falevelek hullanak a fejemre, a padra, mindegy hova. Úgy hullik, mint a hóesés. Gyönyörködöm a levelek tarkaságában.
Aztán lehunyom a szememet. Felmelegít ez a gyenge napsugár.
Jól esne egy kis kávé, itt helyben. Nyújtózom egyet. Mélyre letüdőzöm a levegőt sokszor.
Nincsenek bennem mély gondolatok, nincs bennem most semmi.
Ahogy a zongora felgyorsul, úgy gyorsul fel a szívverésem is, ahol halkul és lelassul, úgy lassul.
Furcsa képzettársítás ez.
Édes Októbernek egyre kevesebb napja van, hogy megismerjen. Még mindig nem tudom ki ő.
Csak azt, hogy a szülője mivel foglalkozik, és hogy hány éves a lány.
Lehet, hogy át csúszik Novemberre, és így lesz Édes November.
Lehet, hogy nem csúszik át semerre. Lehet, hogy nem lesz lehet, hogy nem is volt.
Csak egy angyalt láttam a templomba, s mikor eljöttem, ő elrepült.
Vagy védőangyalom ember alakot öltött, hogy bízzak és higgyek még abban a boldogságban, amelyre várunk mindannyian.
Hazudik az, aki tagadja, hogy nem bízik és hisz ebben a…
Varázslatban???
„térképet rajzolok magamban a városról.belehelyezlek mindenhová.az utca köveibe, a boltok elé vagy a sarkok élébe.a parkok mélyébe. a jelzőlámpák fakó fényébe.ott vagy mindenhol. odavarázsollak magam mellé. bele az ágyamba hogy a reggeli harmat leheljen csókot angyal arcodra. és én nézhessem ahogyan álmokat morzsol ajkad halmokra. vissza felé lépkednék mint a rosszul beállított óra. átélni veled a múltunk kézen fogva. csak láthatnám megint benned a lelkem. lassan kiveszik szemedből minden fényem. így tűnnek el szürke szárnyaim. és párnáddá válnak tépett tollaim. „
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése