a hajnal utolsó negyede

Néha úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Néha csak szeretjük egymás, mert szeretnünk kell. Néha csak a nagy magányban sétálunk. Megállunk a nagy diófa alatt, csodálkozón boldogan. Néha pedig azért állunk meg, mert boldogtalanok vagyunk. Küzdünk a szerelmünk ellen [ha van... (nincs)]

***

A diófáról hullnak a levelek a hétfői hideg reggelen. A szem sokallja a fényt, a hidegtől pedig rázkódni kezd a fél éber test. Agyműködés jelzi, hogy ez csak egy hétfő és élünk. Aztán azon gondolkozunk, hogy mi lesz 1 óra múlva? Mi lesz 12.30-kor? Mikor kell ott lennem a találkozón, hogy odaérjek időben? Mikor jön a következő BKV? Miért nem szívhatok el a megállóba egy cigit? Reggeli fogmosáskor bele se nézek a tükörbe, mert nyitva sincs a szemem. A konyhai rádióból orgonaszó hallatszik, a kávé mindjárt kész. A fényt, már kezdi megszokni a szem, a kávétól normál ütemben dolgozik a szív. Készen állunk a mai napra? Mi vár ránk? Mivel kell megküzdenünk?

***

Bekapcsolom a számítógépet, a forró kávét kortyolgatom, amíg betölt a gép. Majd az íróasztalon keresgélek. Látom a fiókomban egy Párizsról, Rómáról készült képet. Milyenek lehetnek ott a hajnalok? Finomabb a kávé?? Lágyabbak és szebbek a reggeli fények? Az ősz ott sűrű tejkaramell illatú? A hideg csontig karcolja magát? Mégse érezzük? Ott semmit nem érzünk? Csak azt, hogy mások vagyunk, erre vágyunk, ott lenni!? Másnak lenni? Az ismeretlen kávézókba beülni délutánonként, olvasni, ismeretlenül másnak lenni. A város beindult, hallani az autók, buszok repülők hangját. A háztetők kéményeiből ömlik ki a füst. Megteltek a buszmegállók, a járdák. A padok még a reggeli harmat cseppjei tartják magukon. Elkezdődött! Készen állunk? Úgy sem tudja senki…

Aztán hirtelen minden értelmet nyer...

***