Lassan...

Lassan itt az éjjel közepe. Némán és álmosan nézek magam elé. Fázom. Unott vagyok. Szeretek valakit. Legőszintébben írom le a dolgokat. Tele vagyok megemésztetlen érzelmekkel. S mégis egyedül vagyok, én ezt választottam. Néha egyedül hagynak, néha van velem valaki, néha elmélkedek, néha hülyeségeken töröm az agyamat, néha szeretnék valakit. Most őt akarom teljes egészében.
Alig pár órája váltunk el. 5 percet láttam ma, és beszélgettük.
Szép, mint álmaimban a nő, szép, mint írásaimban a megformált nő.
„Azt hiszem szeretlek.” Mondhatom, szeretnélek. Hisz tudjuk ami van, s ami nincs.
Mostanában egyre többet imádkozom. Szeretném ha oda fent meghallgatna Isten, és megmutatná az utat amelyen járnom kell, mutatna jeleket, melyen érdemes menni, érdemes elkezdeni. Egyre többet kérem, hogy a magányból mentsen ki. Tudom, hogy a magány azért van, hogy felkészüljünk az együttlétre, hogy felismerjük azt a pillanatot, hogy együtt jobb, mint egyedül.
Egyre többet kérem, hogy szenvedést úgy éljem meg akár a boldogságot.
Egyre többet kérem, hogy mindennap legyen velem.
Egyre többet kérem, hogy legyen velem a lány, akit szeretek, aki a szívembe költöztettem.
Az utcát jártam vagy két óráig. Csak némán sétáltam, hallgattam a város zaját, hallgattam a levegővételem súlyát, mentem céltalanul, mentem céllal. Végig ő volt a gondolataimban. Látni akartam. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki nem kapja meg az adagját.
Ezt nevezik szerelemnek.
Tele vagyok érzelmekkel, mellyel nem tudok mit kezdeni, mert felesleges, akár csak levegőt venni hobbyból.
Hideg fagyos levegő járta át a testemet, de már semmit nem éreztem abból aki vagyok, csak ő járt az agyamban, hangtalanul, gyönyörű képet festve.
A lélegzetvételével akarok összeolvadni, az örökkévalóságig, hogy ne engedjen el. Ő a nedves
mezők illata....
Egy darabig hagyom had maradjon…