Sáska

Van egy falu. Sáska. Igen így hívják. Hogy keveredtem oda? Csupán a főútról kanyarodtam le, amolyan „mi lehet ott” kérdést tettem fel magamban, aztán az ilyen kérdéseknek utána kell járni. Így tettem. Sáska már elég régóta áll. Ennyit a történelméről. Van egy középkori temploma, és körülbelül 5 darab utcája. Ottjártamkor ebből 3 fel volt túrva. Valamit vezettek a föld alatt. Nem tudom mit, de az utca közepe fel volt túra, ettől jobbra meg aszfalt se igen volt, úgyh a járdán kellett menni kocsival. Körbe mentem, aztán megláttam a templomtól nem messzi házat. Kőből volt. Mint a várak. Szerintem régen malom lehetett, én így képzelem el. Van egy nagy kapuja fából, baromi jól nézett ki. Közvetlen a ház mellett egy kis patak. Szóval nem véletlen az elméletem, hogy ez régen malom lehetett, de persze ki tudja.

Ennek a kőből álló háznak van egy emelete, egy icike picike szoba, s ennek az icike picike szobának egy nagyon nagy ablaka. Csoda szép lehet ott fennt lenni. El is gondolkoztam azon, hogy de jó lenne onnan kinézni, és abban az icike- picike szobából nézni a nagy ablakon át. És élvezni ezt a csendet, a nagy udvart, és ha kedvem szottyanna átmennék a főházba, a nagy udvaron és a fák mellett, egy pohár kakaóra, vagy egy kis uzsonnára.

Lenne pár lovam, csak mert az olyan jó. És lenne két vagy négy magyar vizslám, Ők az udvaron jáccadoznának vigyáznának rám, s ha kedvem lenne sétálni, akkor a nagyudvaron át, ahol nincsen semmi csak egy nagy mező, sétálnánk, és szaladgálnának a réten át. Felmennénk a közeli hegyre, s tiszta időben látnánk a balatont. Onnan letekintenék a kis kőből rakott házra, a nagy udvarra, a kicsi szobára, és a nagy ablakra. Élvezném a csendet, ahogy itt írom ezt a sort, te ott vagy velem.

Ha tél lenne, mert az évszakok úgy váltják egymást mostanában mint ember az alsó gatyát, úgy szalad el az idő, s ha tél lenne, akkor begyújtanák ebbe a kis szobába, mely alatt egy kis konyha van, és ahol a kutyák aludnak, de csak télen, hogy ne kelljen félniük és megfagyniuk.

Hétvégén jönnének vendégek, akik a nagyházban aludnának, barangolnánk az erdőben, ott ahol nincs térerő, csak Tér erő, és sétálnánk, tüdőnket tisztítanánk, testünket pusztítanánk pár kupica pálinkával.

Várnánk a megfelelő pillanatot jókedvben és egyszerűségben.

Felfognánk, hogy az idő mely egyenes vonalban halad a semmibe, úgy haladunk mi is vele együtt a végtelen egyenesen át, holdfénnyel, és napsütéssel, köddel, esővel együtt.

Régen mikor még nem hittél dolgokban, nem néztél időjárást, sem híreket, örömmel kémlelted a szükre felhőt, és vártad, hogy legyen hó.

Itt a hó, olyan akár a mesékben. Ha leesik senki nem siet eltakarítani, mivel természetes télen ez a jelenség. Mindenki bentről kémleli a felhőket, akár gyerekkorodba, itt az emberek hisznek, és minden napot csodaként élnek meg, mert nincsen egyforma nap.

Nem kell rohanni, az idő és a munka is megvár, s ha van, pedig csináljuk végtelen odaadással.

Éppen pattog a tűz a kályhába. Hallom, pedig lentről jön. A kutyák már kezdenek aludni, és kezd sötétedni a táj. Leszáll a köd, s homály fedi ezt a falut, míg az idő egyenes vonalban előrehalad, de ne felejdsd el, valaki ott lakik a régi malomnál, kődőbl rakott házban, egy icike-picike szobában, melynek az ablaka nagyon nagy, s onnan figyel valaki, ott ír, ott él, s boldog, míg a világ pillekönnyű súlya el nem ér oda.