Egy szokványos estének indult,

Egy szokványos estének indult, semmi izgalommal, és előre eltervezett dologgal. Spontán tv-zés, valami ismeretlen francia drámát, majd olvasás és alvás. Persze ezt a spontán dolgot is meg lehet másítani, éppen egy spontán de igen fontos telefonhívással. Testvérem nem érzi jól magát, ezért az ügyeletre megy. Jó. Fél óra múlva pedig újabb hívás, hogy a kórházba kell mennie. Úgyhogy anyám hamar cuccot pakolt, kijártam a garázsból, aztán mentünk mi is a kórház sűrgősségi osztályára. Az oda útnál,  a halálcsend uralkodott a kocsiba, 120 feletti sebességnél, pedig csak a menetszelet lehetett hallani. A Hold tüzesen világított, néhány kósza fekete felhő kóborolt  az égen. A csillagok ma nem akarták mutogatni magukat,  de azért néhány pár világított, éppen azok akik esti szolgálatukat tartották.

Körülbelül az áltagos 20 perc helyett, sikerült X perc alatt odaérnem.

22 óra után járhatott az idő. Az utakon senki, talán a kórházban azért dolgoznak még, hogy ne legyen baj, hogy ne legyen nagyon nagy baj. Aztán beléptünk a kórház kapuján, ahol a portás nézte a Tv2-t, mi  anyámmal beosontunk a nyitott kapun, ahol Látogatási Tilalom feliratú táblával is találkoztunk. Ez sürgős.

Tesó ott feküdt a sürgősségi osztály tömött ágyakkal megpakolt kórtermében. Infúziót kapott, és már kezdett újra belé szállni az élet, de persze nem a sós víztől, hanem úgy, az oda felé vezető úton elmondott imáknak köszönhetően. Csend volt akkor a kocsiban, de lelkemben és magamban pedig imádkoztam. Fogtam remegő kezemben a a tömött táskát, amit vittünk, hogy hátha kell, aztán 5 percet beszélgettünk, utána jött egy újabb beteg az osztályra, és ki kellett jönni a kórteremből. A folyósón vártunk 20-30 percet, nézegettem az órám lapját, és ahogy a másodperc mutató mozog. Vártunk. Aztán az elöbb leírt percek elteltek, mire megjelent egy orvos, és újabb 20 perc múlva végzett a betegek vizsgálatával. Erre az estére, a maradék időre bennt kell maradnia, kap infúziót, és reggel további vizsgálatok lesznek hajnali 7kor. Igen hajnali, a délutáni keléshez képes.  Reggel kiderül, hogy jobban lesz-e, illetve haza jöhet-e már onnan, a sűrgősségi osztályról, mert minden volt ott. Száradt vér a kis széken, vérnek tűnő folt az éjjeli szekrényen, illetve már a huzatokat sem cserélik, mert az ágyneműre terített papíron feküdt a testvérem, álmosan és fáradtan. Most alszik, a többit meg meglátjuk.

A hazafelé vezető úton majdnem elütöttem egy nyulat. Aki nem érzékelte a pillanat súlyát, mert elkezdett cikázva futni, és elég nehéz így bármit is csinálni, mert nem volt hajlandó lefutni az útról, hanem azon cikk-cakkba futott, azaz mégiscsak érezte a pillanat súlyát, hogy veszélybe van. De aztán pillanatok alatt leugrott az útról, közben, pedig én is ügyeltem arra, hogy ne most legyen az utolsó hazafutása.

„Engem az életben a kíváncsiság, a kihívások érdekelnek, és a jó harc győzelmei és vereségei. Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a saját határaimon” Nem vagyok boldog Paulo Coelho