Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?
Zakatolt bennem az előbb olvasott gondolat. Egyáltalán össze kell-e ragasztanom amit „más” összetört bennem? Vagy, a gondolatok a megérzések, és megélt érzések, csak miért bennem alakulnak ki, és a másik félben, pedig idő előtt elhal, noha ő akart jobban, sem mint én őt.
Aztán jön az unalmas depresszió, a szürke magányos hétköznap, amikor csak erről áradozok a barátoknak, akik már kissé unalmasnak látják a dolgot, hogy a sokadik lány nem akart elfogadni így egészen szépen. Sokan voltunk már így, és sokan leszünk így. Hogy hogyan? Hát szeretve, de valahogy mégsem. Nincs az a lebegő várakozás.... Hogy aztán nekifújjon valakinek az őszi szél, vagy a nyári, vagy a tavaszi ,téli, bánom is én, hogy melyik, csak fújjon. Kezdem megszokni azt, hogy azoknak az embereknek nyílok meg, úgy igazán őszintén, akik hamar elszakadnak tőlem. Most igazán erre, ne mondjuk azt, hogy ez van, mert azzal senkinek se jó. Az élet sokszor kibasz velünk, mi meg őrülünk ennek, hogy azért mégse unalmas az életünk.
Vágyunk a boldogságra, mint minden ember a földön, de ha körbenézel egy tömött pályaudvaron, ez legyen akármilyen pályaudvar, a lényeg hogy sokan legyenek, akkor rájössz, hogy csak te állsz egyedül, te veled nem beszélget senki, neked nem kacsint senki. Csak állsz, és akkor tudatosul benned, az, hogy magányos vagy és mindenki más, valakivel van. Párok szaladnak el előtted, galambok szarnak le a tetőről, persze párosával majd két perccel később, párok csókolóznak, édesen, mert az ő szerelmük szép, és kedves. Na jó, ezt a tvből hallottam. Egy srác mondta, hogy az ő szerelme a lánnyal, szép és kedves. Én inkább azt mondtam volna, hogy szenvedélyes és titokzatos akár azok az elveszett lelkek, akik nem hisznek semmiben, majd egy csoda hatására, mégis. Ez azoknak a lelkeknek szól, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában, és ennek létezésében. Ne álljunk meg, haladjunk tovább. Az élet arról szól, mit és hogyan teszünk le valamit arra a bizonyos asztalra, ami utánunk marad. Van akié hamar elkorhad, van akié meg nem is fából készült, hanem vasból, de persze azt tudjuk, hogy elrozsdásodik, de ez már több időt áll, mint a fa, ha megtámadja a szú. És vannak a márványból készült asztalok. Ekkor rájövünk, hogy hol is vagyunk.
Egy idézettel zárnék, a szokásos Coelho előtt.
Egy idézettel zárnék, a szokásos Coelho előtt.
Bohumil Hrabal (1914. március 28. — 1997. február 3. )
Édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!
„Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és – lassacskán- ismét hinni kezdtem Istenben” A Piedra folyó partján ültem és sírtam Paulo Coelho
3 megjegyzés:
Mintha pár idézettel szeretném kifejezni azt a valamit amit még én sem tudok igazán. Mindenre van idézet. Az életre, a halálra, a bölcsességre, arra hogy hogyan élj. A szerelemre, hogy mi az egyáltalán, stb stb. Már valaki készíthetne egy használati útmutatót. Amikor megszületünk. És akkor így magunkkal hordoznánk mindenhová, és olvasnánk, akkor amikor nem tudjuk mi van...
Ne gondold, hogy csak te állsz magányosan azon a pályaudvaron.
Ez olyan fikázásnak minősül nálam. Valóban nem gondoltam bele, hogy milyen lehet másnak, ez nyilván való. Abba se gondoltam bele, hogy ha más boldog, attól én még nem vagyok boldog, illetve ha boldog lennék, attól más nem lesz boldog.
Tehát, tudom, hogy mások is vannak egyedül, és tudom, hogy mások meg boldogok. Tartósan. És nem hetekre boldogok, ahogy én, hanem évekre. És igen, irigylem. Milyen köcsög vagyok.
Megjegyzés küldése