Védőangyal

Szombat délután volt, a nap az égen nemsokára nyugovóra tér. Itt van valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett, tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.

Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.

Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a történést. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk, az élet pillanataiban.

Azon a pillanaton, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová, nem jelent meg semmi, pedig várta.

Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új. Ha nem is halunk meg, hiszen hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba, lehet, oda ahova mindig is vágyott, vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.

Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel, az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, hiszen emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle, elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.

Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.

Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte, s nem látott semmit.

Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?

Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni, hiszen szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg, hiszen átalakult valamivé.

Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában, s Története helyes megírásában.

Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a haláláig.
Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.

Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba,  újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.

Ők angyalok, s nem emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.

Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része, felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.

Hogy most a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.

Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.