2010. augusztus 31., kedd

"It's cold man!"

Az eső simogatja az elfáradt arcokat az utcán, az ég szürkébe öltözött. A szívekkel és lelkekkel együtt???
Fáradva teszem a könyveket dobozokba, aztán lassan az életemet is egy cigis dobozba rakom.
Az első költözésem 94’-ben volt, október 23-dikán amely sorsfordítónak mondható, de ettől lettem én én.
Most azon gondolkodom, a szívemmel, hogy a leírt szöveg én vagyok, a megcsinált kép én vagyok. Kezembe vehetem, megnézhetem, akár át is ölelhetem, magamhoz szoríthatom, de aztán másnak az én, mit jelent? Mit jelentek másnak? Mit jelent másoknak a szöveg, mit jelent másnak a képem. Nyilván a pillanat hozadéka az írás, a kép meg megfogja a pillanatot.
Annyit írok a lélekről, és a szívről, pedig tudjuk, hogy testünkben meghatározhatatlan helyen van, és igazából az agyunk a lelkünk. (?)
Ki tudja. Talán Isten, de őt is ki látta? Látta már halandó? (hm…)
Az ablakon lepereg az eső, pár megnehezült cseppecske lecsurran, a többiek még várnak, nah ezek a cseppek hasonlítanak rám. Akik lezuhannak tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükbe, és ha tudják csinálják, akkor igazán boldogok lesznek, igaz?
Azok a cseppek, akik fent ragadtak, mert nincsen elég erős gravitáció, hogy lezuhanjanak, velük mi lesz???
Elpárolognak? Vagy majd egyszer csak ők, is zuhanni kezdenek???
Jó lenne zuhanni, és megtalálni, hogy mi és ki is vagyok.
Szürke felhő ide, szürke felhő oda, az én lelkem vidám.
Ha felnézel most az égre, az arcodba hullik az eső. Érzed. Ha érzed élsz, ha élsz, van lelked, ha van lelked, boldog lehetsz, ha boldog vagy… akkor mi van???

ui: az utolsó kép, ebből az ablakból.

2010. augusztus 29., vasárnap

Bécs

A nehéz pár napot túl élve, jött ez a nap. Imádom amikor borús az idő, szemerkél az eső, fúj a szél, nincs se hideg, se meleg, amolyan nyári és fél őszi idő van.
Unokatesóm pár napja adott két pólót. Ezeknek az illata megegyezik K. illatával. Mondanom se kell, hogy most ez a póló van rajtam, hogy érezzem, hogy itt van és gondolhassak rá, persze amúgy is gondolok, de néha felcsap az illat és akkor gondol gondol gondol...
Ma 10 órakor indultunk Bécsbe, hogy unokatesóm elérje a 14órás Barcelona járatát. Ahogy a határon átértünk minden megváltozott. Más volt a szél színe, más volt a szél ölelése, más volt az út, mások voltak a felhők, mások voltak a színek, mások voltak az autók rendszámai, mások voltak a nők, mások voltak a férfiak. Egy szóval, minden más volt. Ahogy újra és újra átérek a határnál el fog valamilyen furcsa érzés, hogy de jó lenne ha…
Ha itt élhetnék, ezekkel a szél színekkel, szél öleléssel, másfajta színekkel, másfajta rendszámokkal, másfajta élettel.
Jobb lenne úgy gondolod?
Igen jobb lenne.
A határt még át se lépve Sopronnál balra egy birtokot láttam meg. Istenem. Ott áll egy két emeletes akkora ház, hogy az csak csuda. Körülötte meg az a nagy batár semmi. Wienerneustadt-i strassén van. Kb a magyar határtól 100 m-re. Mi lehetett, ott addig, amíg nem volt ez az Európai unió.
Ha kilépsz 110-mre akkor határt sértesz, pedig az még tuti, hogy a házhoz tartozó föld.
Bécs felé talán fél úton szemet szúrt az olasz nyelven csengő Loretto kicsi falu, 6 utcával, ezt onnan tudom, mert itthon neten megnéztem. 1 km-re haladunk el mindig tőle. Ott akarok élni.
Annyi Volvo V50-est láttam, ahány színben árulják.
Az út, jó volt. Bár engem vinnének repülőre, hogy megkeressem a világ végét, és ott a lábamat belelógathatnám a semmibe.

Történés még, hogy van 2 olasz borom, 4 euro ért. Merlot. Az egyik nem tudom honnan való, a másik a kedvenc falumból, Montepulciano-ból.
Hazafelé én vezettem, 120- nál előzött egy Audi, hát ő 160-al ment, ja és országút.

Még úgy írnék, de sosem alszom. Most kellene.
Várom, hogy megjelenjen a hosszú hajú lány a messzi távolból, és lássam, átölelhessem. "ha majd megismerem a lelkedet, lefestem a szemedet"

2010. augusztus 28., szombat

230dik bejegyzés

A hét tele volt szenvedéssel, eddig át nem élt érzésekkel, megkönnyebbüléssel, aztán izgalmakkal, sok történéssel.
Haladok a történéssel.
Papám már jó ideje beteg. Márciustól kezdődött nála egy betegség, a kórházból haza küldték, majd ismét kórház ismét haza.
Tudtuk, hogy ez egy súlyos, nehéz betegség lesz és ha papival vagyunk, ezek az utolsó hónapok, órák amíg együtt lehetünk.
A halál persze nem válogat. Te is ki olvasol, vagy az ki nem olvas, őt is utoléri bármikor, csendesen kimarkolja belőlünk az életet, kinek így kinek úgy.
Hétfőn este hat és hét óra között fél tájban Papi már nem küzdött. Levegővétele egyre lassabb és lassabb lett. Hol mélyeket, hol pedig egészen kicsiket lélegezett.
Háromnegyed hét előtt, Papi elköltözött a mennyországban, hogy találkozhasson a szüleivel, a testvéreivel, és azokkal, akik számára fontosak voltak itt a földön és már ők felköltöztek oda, ott ahol nincs idő, s egy szívdobbanás egy pillanat.
A betegsége ideje alatt összekovácsolta a családot és most nincs.
Ahogy Papi felköltözött, eddig ismeretlen érzések törték fel a szív és lélek bugyrait bennem.
Ahogy csendben feküdt az ágyán, olyan volt, mintha aludna, az agyam ezt mondta, „csak alszik Papi”.
Sírtunk, de közben tudtuk, hogy Papi már jó helyen van és vigyáz ránk. Fáj, hogy elmentél Papi.
Nem is tudom melyik nap köszöntem el tőle. Észrevett kék szemeivel, tudta, hogy én vagyok a legfiatalabb unokája.
Átöleltem sovány erőtlen testét, tartottam magamat előtte, hogy ne sírjak, próbáltam, de nagyon nehéz volt.
Amikor Papi felköltözött, azon az éjjelen nem aludtam semmit.
Végig Papival töltött idők jutottak az eszembe. Amikor kissrácként elvitt a hegyre a biciklije csomagtartóján, vagy amikor misére mentünk és a leghátsó padsorban hallgattuk a papot, az orgona szót, amely ha Ő nem ismertet meg velem, akkor nem kezdek el zongorázni tanulni, aztán a zongora elhagyása után előtérbe került az a hangszer amelyen mindig is játszani akartam : az orgona, amely nagy hatással van rám.
A történetek ide-oda jártak a fejembe, közben tudtam, hogy Papi már tudja, hogy milyen ott fent és ez örömmel töltött el, hogy boldog és nem szenved többet.

Kedden dél körül megszólalt a lélekharang. Ez a harangszó Papiért szól, a legkisebb harang a szív dobbanásra zúg, kétszeri megszakítása jelzi, hogy elvesztettük. Aztán a lélekharang megszólalása után, az összes harang ereje teljében öt percet zúg, s majd minden további órában megszólal, Papiért.
A harangzúgás ide-oda cikázott a faluba.

Szerdán eltemettük Papit. A temetési misén, ahogy négyszer elmondták a nevét, jelen volt. Neki szólt az orgona és az ének, a harangok.
A temetőben a koporsója előtt állva, az élet szomorú és örömteli pillanatai jutottak az eszembe a potyogó könnyek társaságában, ahogy arcomról ölelve zuhantak a mélybe.
Sok ember eljött elbúcsúzni utoljára Papitól.

Feketébe öltözött a szív.

Papit, utolsó útjára kísértük.

A koporsó mellett álltunk, Papi szemben állt velünk, Ő látott minekt, mi viszont Őt nem. Figyelt minket, majd mindenkihez odament megcirógatta a feje búbján újra utoljára: a lányának, a fiának, a feleségének, és a négy unokájának, majd felköltözött a Mennyországba, hogy találkozzon azokkal akikkel régen találkozott már és várják Őt.
Ezen a szerdán más volt a naplemente, más volt a felhők kuszasága az égen, más volt a szél illata, más volt a szél íze, más volt a szél szorítása, más volt a szél színe.
Ezen a pár napon, más volt minden.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

2010. augusztus 22., vasárnap

Egyszer volt, hol nem volt...

Egyszer volt, hol nem volt…
Volt Candy és Dan.
Éppen tombolt a forróság.
A gyanta is leolvadt a fákról.
A fiú bárhová felmászott, erkélyre kúszott, bármit megtett volna.
Ó édes Danny…
Ezernyi apró madár fésülte a lány haját…
Minden arany színben játszott.
Egy éjjel az ágy tüzet fogott.
A fiú helyes volt és sok trükköt ismert.
Napfényen és csokin éltünk.
Egy különleges élmény délutánja volt.
Danny a fenegyerek.
Candy eltűnt.
A nap utolsó sugarai cápaként cikáztak
„Most úgy akarom, hogy te.”
Sebtében robbantál bele az életembe, és ez tetszett.
Az öröm tócsájában gázoltunk.
Combig merültem benne.
Aztán rés támadt a dolgok között
És az egész föld megbillent.
Erre vártunk…
Mindig ezt akartuk…
Ha bennem vagy…
a gyász nász, akár egy életre…
Soha többé nem alszom el
     NEM ALSZOM EL
A szörny a medencében.
A kutya természete, hogy megugassa a macskát, a csirkéket és a futóbabot.
Bármerre nézem…
Néha gyűlöllek…
Péntekenként…
Nem akartam a szemedre hányni
Soha nem akartam elmondani
Soha nem akartam, hogy kijöjjön belőlem
Semmi baj
Minden jóra fordul…
Röhögnöm kell, micsoda tréfamester lettél.
Virággal telt váza az ágy mellett
Virágok…
Betörtem a fejed
Az ágy hátsó részén…
A baba reggel halt meg…
Nevet adtunk neki.
Thomasnak hívták
Szegény pici Isten
A szíve úgy vert, mintha woodoo dobok volnának. 


Candy

Once upon a time, there was Candy and Dan.
Things were very hot that year.
All the wax was melting in the trees.
He would climb balconies, climb everywhere, do anything for her, oh Danny boy.
Thousands of birds, the tiniest birds, adorned her hair.
Everything was gold.
One night the bed caught fire.
He was handsome and a very good criminal.
We lived on sunlight and chocolate bars.
It was the afternoon of extravagant delight.
Danny the daredevil.
Candy went missing.
The days last rays of sunshine cruise like sharks.
I want to try it your way this time.
You came into my life really fast and I liked it.
We squelched in the mud of our joy.
I was wet-thighed with surrender.
Then there was a gap in things and the whole earth tilted.
This is the business.
This, is what we're after.
With you inside me comes the hatch of death.
And perhaps I'll simply never sleep again.
The monster in the pool.
We are a proper family now with cats and chickens and runner beans.
Everywhere I looked.
And sometimes I hate you.
Friday -- I didn't mean that, mother of the blueness.
Angel of the storm.
Remember me in my opaqueness.
You pointed at the sky, that one called Sirius or dog star, but on here on earth.
Fly away sun.
Ha ha fuck ha you are so funny Dan.
A vase of flowers by the bed.
My bare blue knees at dawn.
These ruffled sheets and you are gone and I am going too.
I broke your head on the back of the bed but the baby he died in the morning.
I gave him a name.
His name was Thomas.
Poor little god.
His heart pounds like a voodoo drum.

2010. augusztus 17., kedd

Én és én

Rendet kellene raknom a szobában. Minden össze-vissza, szanaszét, hol nagy kupacban, hol kicsiben, hol pedig egészen nagyban.
A régi gépemnél ülök, már elszokott tőlem, teljesen. Talán egy órája vagyok itt, és érzi, hogy gazdája ül előtte, vagy lehet, hogy csak elérte az üzemi hőmérsékletet, és azért zakatol "normálisan".
Csörög a vezetékes telefon, a szomszéd zenét hallgat, de úgy, hogy mindenki hallja csukott ablaknál. Ha rá szólna valaki az jól esne mindenkinek, de mindenki vár a valakire, hogy mindenki jól érezze magát, a csukott ablakon belül is.(tucc-tucc)
Délelőtt valaki füvet nyírt, aztán jött a kukásautó, és pont egy időben szólt a wekkerrel, ideje, hogy felkeljek.
Aludtam volna, de felesleges. Szüntelen szörnyűt álmodom, ha tudnék, de rövid alvásom alatt sosem álmodom, így aludni is rosszul alszom.
Ittam kávét, miután felkeltem, de semmi sem hat. Blogokat olvasok, mintha mindenki megváltaná ezzel a világot, és tagja vagyok én is ennek. Meg akarjuk váltani a világot a szobánkból. Jönni fog valaki, olvassa, és azt mondja, ez érdekes. Felkér, hogy írjak neki valamit, kiadja, egy lap közli, aztán a lapból valaki ismét olvassa, és ismét felkér, és így tovább.
De persze a valaki sosem jön. Csak azt hisszük.
Pár napja kiköltöztem az albérletemből. Nincs több piros fotelben ülés, sem piros kanapén tvzés, nincs több kávézás az erkélyen, nincs több galamb turbékolásra kelés, nincs több járókelők figyelése az erkélyről, nincs több cigi az erkélyen, és nincs több semmi.
Nincs többé hova menekülni. Nincs több egyszer volt szerelem. 

2010. augusztus 12., csütörtök

Cold water




Pár hete jött egy lány. Tudjátok. Nem jelezte jöttét, csak úgy jött. Aztán kiderültek dolgok, hogy nekünk elméletileg már rég ismernünk kellene egymást, a gyakorlatban, pedig most jött el az alkalom.
Mindenkihez társítok egy dalt. Még nem hallottam a hangját, az igazi valós hangját.
Az agyamban a róla összeállított pár pillanatfelvétel alapján készítettem egy elképzelt életet, amely valójában szinte tükrözi a valós életét, amelyet most is él, jól eltaláltam a képzeletemmel az igazi életét. Ahogy kezdem megismerni, lehull a lepel, a sok egyezés, képzelet a valósággal.
Épp álmodik, én meg róla ébren. A hangja, olyan, mint a dal női előadója. Nemhiába párosítottam őket egymáshoz.
Én ilyen vagyok. Társítós.
Ha élőben látom, talán nemsokára, ha őis, meg fent is engedik, akkor azt a dalból vett lányhangot fogom elővenni, és mikor megszólal, akkor rádöbbenek, hogy az ébren álmodott lánynak a hangja más, mint az álombelié. Ez így van rendjén, igaz?
A tengernyi boldogság egy kis akváriumba zárva. Nyissunk. Nyitok. Akarom. Akar?

Itt a dal. Cold Water. A lány, hangja…



2010. augusztus 10., kedd

Ülök a konyhába


Ülök a konyhába, feltettem a kávét főni. Leülök, aztán ránézek az órára, hogy már megint dél múlt. Nem jó ez így. Tudom jól. Gyorsan átszaladok a szobámba, bevetem az ágyat, bekapcsolom a laptopom, felhúzom a redőnyt.
Megnézem a telefonom, normál esetben sem hív senki, de most az ébresztő sem jelzett, bár lehet, hogy félálmomba kinyomtam a picsába, szokott ilyen lenni, és mikor felkelek mérgelődök, hogy miért nem ébresztettél???
A kávé kezdte kiköhögni a barna nedűt. Futottam a konyhába, mert tudtam, hogy a kis tartóedény eldőlt, ha nem érek oda időben, akkor a egész kárba vész.
Kiöntöttem a mikró előtti bögrémbe a kávét, amibe már korábban egy kis tejet csempésztem, és három kockacukrot. A fekete bögrémet ami belül fehér az első barátnőmnek vettem, de rejtélyes módon még nálam van. (Lehet, hogy nem adtam oda?)
Elmegyem a fürdőbe, megmosom a pofámat, belenézek a tükörbe, a szemem fehérjéje ismét sárga, ami esetemben már megszokott, más esetekben pedig fogalmam sincs, hogy ez miért van.
Emlékszem még 10 éves lehettem, amikor szemvizsgálaton a doki a macska szőrére fogta a dolgot, vagy a májamra. Akkor még nem ittam, igaz most sem(?), de ez a szemem sárgasága nem tudni, hogy honnan jön. Lehet, hogy valami betegség?
Megnézem az ágyamra feküdve az emaileket, felnézek 3 közösségi portálra, megnézem a blogom írt-e valaki kommentet, megnézem a fényképeimet, hogy mi az az apró változás, amit észreveszek, mivel állandó vendég vagyok a saját képmegosztómon, csak, hogy még nézze valaki a képeket.
Semmi. Ez itt a helyzet. A mai mérleg, avagy a hajnali, nem is tudom, hogy írjam. Szóval a hajnalimai mérleg az egy lájkolás.
Anyám hív a telefonomon. Meg is ijedtem, hogy már mi van, lehet hogy ál hívás, vagy valami, de nem. Anyám képe jött elő a hívásra. De rég hallgattam már a csengőhangomat.
Megiszom közbe kortyolgatva a kávét.
Anyám nem adja fel, tovább hívogat.
Nem szeretek telefonon beszélgetni.
Az sms, igaz 5 percbe is telik, ha ügyesek és fürgék az ujjak akkor kevesebb időbe, de azalatt a pár perc alatt, az sms címzettjére gondolunk, ami egy jó érzés.
A kimondott szavak meg elvesznek, nem állítja meg őket semmi sem betonfal, sem pedig üvegablak.
Töri tanárom mesélte egyszer, vagy már nem is tudom, hogy kicsoda, hogy az indiánok, amikor megjelent arrafelé a vasút, ami közel 30 km/h-val közlekedett, felültek rá, a másik állomáson pedig azt mondták, hogy leszállnak, mert be kell várniuk a lelküket is. Szóval ha 30 km/h- val „száguldozunk” akkor elvesztjük a lelkünket? Persze ha indiánok vagyunk.
Vagy csak a halálkor vesztjük el a lelkünket?
Vagy egyáltalán elvesztjük valamikor?

2010. augusztus 6., péntek

Azt mondtad, figyeljek, mert fontos, és nem mondod, csak egyszer.

Ha betartom a szabályokat, mûködik, mert kipróbált a rendszer.

Meggyôzônek hatottál, és gyengéden átkaroltál, és hagytam.

Bólintottam azonnal, csak az a baj, hogy mindent odaadtam.


Kéne még egy tervezet, hogy mit tegyen a szervezet, ha érez,

ha a jól kitalált szabály ellen lázadoz, és áradozva kérdez

és képzeleg, és érzeleg, és felgyûlnek a kételyek, bár szóltál,

és a gyûrôdés a fekhelyen, már égô seb a lelkemen, hisz voltál!


Jól eltoltam, mikor azt gondoltam,

hogy nem olvad a jég, és a gyertya mindig ég,

hogy a szép az marad szép, és nem sárgul a kép,

és minden így marad, ha nálam meghúzod magad.


Nyitva az ajtóm, bármikor bejöhetsz.

Üres az ágyam, bármikor lefekhetsz.

Zárva a szemem, bármikor megüthetsz.

Nyitva az ajtóm, bármikor elmehetsz.


Jól elszúrtam, mikor hozzád bújtam,

és egy édes szó helyett jöttek édes közhelyek,

ami másnap megnyugtat, és elrejt, elbújtat,

bár nincsen veleje, van vége és eleje.

2010. augusztus 5., csütörtök

Deus ex machina

Az éjjel nem aludtam egy hunyásnyit sem. A másodpercmutató kattogása olyannyira felidegesített, meg a kint kószáló motorosok zaja, hogy egyszerűen az a könnyed valamit, amit alvásnak nevezünk, nem jött sehogyan, se gyorsan, se nehezen verítékkel. Már 4 felé elhatároztam, hogy a felkelő nap fényében fogok reggelizni a macskák és a kutyám társaságában. Így is volt fél 8 kor. Előtte egy órával kiválogattam az előhívandó képeket, amelynek száma eléri az 52-t. Ebből 3 kép egy huncutszemű lány fényképe lesz. Tudjátok, hogy elő tudjam kapni a fényképét és szokatlan s szokott helyeken meg tudjam nézni. Mostanában sokat gondolok rá, milyen is lehet. Egy elbűvölő lány, AMI elbűvölő az el is bűvöl, nem?
Gondolok rá szokatlan és szokott helyeken, reggelente. Szinte köszöntöm és átölelem, persze a szinte mégsem olyan, mintha valóban átölelném. Álmodni nem álmodom róla, mert ahhoz túl keveset aludtam például ma is, hogy emlékezzek az alvás fázis 5dik szintjén, milyen ál képeket látott az agyam. Talán ha a 2dik fázisig eljutottam ma, a tegnapelőttire meg már nem is emlékszem. Az 5 szakasz van mint tudjuk, és a legutolsóban álmodunk, minő egyszerűség.
Én insomniába szenvedek. Ami Insomniának a nem elegendő alvásidővel járó alvászavart nevezzük. Megkülönböztetjük az
elalvással és az átalvással járó nehézségeket.
Na hát, fogalmam sincs, ne is címkézzünk fel semmit, hogy mi bajom van, kibaszott felesleges szerintem.
Lehet, hogy sosem érem el a REM fázist(?), de jó lenne megálmodni, úgy igazán. Álmodni a lányról, ahogy a széllel birkózunk a réten szalmabálák között, felettünk a tarka felhőkből kovácsolt ég, a madarak meg délre mennek, vagy északra, vagy csak rosszul érzik itt magukat, mint más megannyi ember ebben az országban.
Szóval, a képeket kiválasztottam, amelyből 3 Őt ábrázolja. Jó lesz ez még valamikorra, most ezt súgja a szívem. Bár sokszor átbaszott ez is, no meg a nők. Inkább a szívnek hiszek, mint az agyamnak, hogy ne tedd, mert tudjuk mi lesz a vége, a szívem meg utána akar járni, mi újság ott a másik test uralta szívben. Ő már csak ilyen, mármint a szív, ami addig dobog, amíg Ő akarja.
Kimerültem. Ezt jelzem az agyamnak is. Ezt már a szívem mondja. Fogalmam sincs, hogy honnan ez az üresség, és szorongással teli félelem. Lehet, hogy Ő neki akarok megfelelni, pedig nyugodtan tudom, hogy nincsenek mércék, legalábbis nálam, hogy nála van-e, nem tudom.
Különlegességemmel megfogom az embereket, de általában egy pillanatra, ahhoz, már nincs erőm, hogy két kézzel visszarángassam, hogy  kis és nagy kifli pózban aludjunk tovább, addig, amíg az életünk megállás nélkül azt hajtogatja, én, kedvellek, te pedig nem is szeretsz. Mindegy. Valahogy kacifántos a kacskaringós út.
A lelkem már a megfogantatásnál közbeszólt, hogy kiknél akarok lenni. Íme, hát az ember, lélek ami dönt a test felett, no meg a szív, mikor a lélek és a szív teljesen mást akar. Együtt harcolnak a „jobb ” ért. Jó lenne, tetszik tudni, megmondani, hogy a jobb az valóban jobb, és mitől jobb a rossznál, no meg a rossz miért rossz, és jobbnál miért rosszabb(?)! most hírtelen felindulásból nem tudom, hogy ordítom-e vagy kérdezem magamtól.
Álljanak egymás mellett, igaz mind a kettő harcol egy valami böszme hülyeségért, de hát harcoljanak csak, majd az agyammal kiröhögöm őket, csak kár, hogy az agyam az csak harmadosztályú árú ilyenkor. Szinte olyan, mint egy csapat tartalék játékosa, magyarul kevesebb fizu, no játéklehetőség, csak a mez van, meg az élet, amit ott csinál, pedig ugyanolyan játékos, mint más. Szóval az agy is jó játékos, csak a szív, meg a lélek jobbak, jó valljuk be őszintén, fényévekkel több önbizalmuk van, mint ennek a harmadosztályú agynak, fényévekkel apám.
Szóval sok itt a probléma. Gondolnék rád huncutszemű, ha nem bánod. Nem követlek árnyékként, hisz már van sajátod. Mit akarok tőled(?)
„szerelmet s forró kemencét”  
Mint tudjuk, a víz halad, de a kő marad. A kő mindig marad. Tanuld meg jól.
Aztán ha eljön az ősz, mint a pocsolyába a lehullott falevél úgy csobbanunk egymásba, érintkezve, test a testtel, test a test ellen, lélek a testtel, test a lélekkel, az én testem lelkem a te tested lelkeddel… ellen(?) egymásért (?) lehet semmiért (?)
(Ezt tovább hova bontsam?) Nyitogassam, mint egy könyvet, melyben leírják az emberek, hogy mit akarnak, új cifra történetekkel bombáznak minket, mi befogadjuk. Egyik fülünkön be a másikon ki.
Itt az a kibaszott nagy pillanat, amikor eldöntsük végre, hogy írjuk vagy éljük az életet. A vagy szócska helyett per vonallal lehetne, az hogy : „és”. Lehetne, mondom halkan, de egyik fülünkön be, a másikon ki. Lehet, hogy teljesen mindegy, de ha így van döglött a lelked. Én mit akarok veled? Hát mucikám, hogy együtt írjuk ismeretlen ideig azt az életnek nevezett időt, ami egyenesen halad előre, megállíthatatlanul. Itt a nagy kibontakozás.

2010. augusztus 4., szerda

Hirtelen nem áll össze egy képpé

Hirtelen nem áll össze egy képpé az élet, sem a tiéd sem az enyém. Dolgozunk az álmok megvalósításán. Ki így, ki úgy. Sajnos múlt héten nem nyertem a lottón, pedig éreztem, hogy nyerni fogok. Azért kegyetlen a lottózás is. Egy 4-es találatért filléreket fizetnek az 5-ös telitalálathoz képest. Persze 4-es az nem teli találatos, de ahhoz képest, hogy az 5-ösért mennyit lehet nyerni, nem ér.
A nyereményemet könnyedén el tudtam volna költeni, nyilván amikor az x-eket huzigáltam a szelvényen eljátszottam a gondolattal, hogy szeretnék egy Volvo V50-es kombi dízelt, ami 100 km-en 3.9 litert fogyaszt.Ülésfűtéssel, meg fabetétekkel, de nem nyertem így ennek megvétele, majd későbbre teszem. Bár jó volt elgondolni, hogy bejárom vele a világot. Esős napokon megyek, amerre akarok, van pénzem. Szerintem mindenki gondolkozik ilyenen, hogy egyszer útnak indul, visz pár göncöt a szekrényből, pár könyvet, térképet, laptopot, fényképezőt, mastercard-ot, aztán útközben lesz, ami lesz, az a leírhatatlan valami, ami miatt elindulunk. Bizsergető érzés, amikor elindulsz az ismeretlenbe.
A lottószelvény megnyerése nem jött össze, majd ezen a héten.
Este elkezdett esni az eső. Örültem neki, el is mentem bicajozni. Bár igazából, az egyik felem a takaró alatt akart maradni és olvasgatni, meg Tv-zni, de aztán kirángattam és mentünk az esőre. A nap lenyugodni készült, szikrázott a narancssárga és vérvörös szín az ég felszínén, szinte lebegett, megállíthatatlanul egyre sötétebb lett. Én pedig mentem a nap felé, hogy tündököljek az utolsó fények cikázásában, ahogy együtt a felhőkkel játszadoztak.
Aztán újra a Volvo-ra gondoltam, mert délután pont egy Volvo mellett parkoltam. A szálak összefutnak. Majd egyszer szeretnék azért egy Volvo-t s egy szép barátnőt, akivel ülésfűtéssel utazunk a hideg őszben valamerre, egy ismeretlen és általunk sem ismert helyre. Az eső szemerkél, a napot nem látni, mindenki fut haza a hideg szél elől, s mi pedig együtt nevetgélünk. Megállunk az ismeretlen város egyetlen kávéházában felmelegedni. Teát szürcsölve könnyedén vesszük az életet. Talán ez egy szép csütörtöki napon lesz, mert a csütörtök az már barátságos, a hét első napjaihoz képest. Nyakunkba vesszük az érzéseket, ölelkezve, csókolózva, boldogan néznénk az akkornapi naplementét.
Most viszont marad, az, hogy a nap felé, egy repülővel egy irányba haladok, amíg sötét nem marad, és arcomba hullnak a felettem elterülő szürke felhőkből az esőcseppek.
Gondolok én, egy lányra kivel szeretnék sok-sok naplementét nézni.